|
ÚTON
-
Állomás
-
Úton
-
Látkép
-
Délidő
-
Tüzes villám ömlik fel az
égre…
-
Nyáréji vihar után
PANASZ
-
Hol vagy gyermekkor erdeje?
-
A fény menyasszonya
-
Búza hajad hője éget
-
Neked
-
Megjössz
-
Csillagjáték
-
Az égre még hűvös üvegkék
feszül
-
Álomból
-
Pihenj
-
Japán képek
-
Válasz
-
Lendület
-
Ébredés
-
Általadlak
-
Panasz
ŐSZIDŐ
-
Hazatérés
-
Őszelő
-
Gólya
-
„Mester uram!”
-
Félve néz az ág mögül a
lámpa
SUHANÓ LELKEK
-
Szent Erzsébet
misztériumjáték
-
Comenius pataki szobra
előtt
-
Az újhelyi várban
-
Távozott az éj fáradtan
-
Feléd
AZ ÖREG VADÁSZ ÉJSZAKÁJA
-
A delfin tánca
-
Tánc
-
Üzenet
-
Kisunokámnak
-
Kutyámnak
-
Az öreg vadász éjszakája
ÚTON
Állomás
Álmaimban gyakran téli
elhagyott állomáson járok.
Unottan néz a rőt alkonyat,
és én egyre csak vonatomra várok.
Merről jön? Hova visz el?
Nem tudom…
A pénztár fülledten hallgat,
a várókban üresség hűsít,
a peron elhalt lépteken mereng.
Egy szál sín fut a havas messzeségbe,
s a lehajló fekete távolban
különös hideg fény dereng.
Úton
Zöld sarjadás harsan át a tájon.
A légből füttyszót hallani.
A köd füstje alatt
lappadó hegy
fölött
lobognak a
felhők fehér lángjai.
Látkép
Hegy fölé tévedt egy kósza felhő.
Most megáll. Majd szertenéz.
Lent lustán nyúlik el a város.
Kanyarogva játszik a folyó villámlása
s túl a szunnyadó földnek
csókot ad az ég.
Délidő
zihálva hasal a nyár a meddő tájra
folyónál a vad iszapot iszik
falu végén závár kattanása sejlik
csend
lombok árnyékában
ágak között
riadt szellő rebbenő levélbe ütközik
Tüzes villám
ömlik fel az égre
Tüzes villám ömlik fel az égre.
Szürke felhőn rémül, villog
egy megtévedt fehér madár.
Megcsattan a menny,
s a tikkadt völgyben
esőért nyúlnak epekedve
a rezgő keblű almafák.
Nyáréji
vihar után
Átgördült már a vihar keletre,
de még visszamordul fenyegetve.
A táj meglapul.
A kibukó hold a várat
ezüst fáklyává lobbantja az égre.
A vízben riadt nyárfák indulnak,
a híd fehéredő íve megremeg,
s a távolon,
mint egymás hátának feszülő elefántok,
menekülnek a zempléni hegyek.
PANASZ
Hol vagy gyermekkor erdeje?
Hol vagy gyermekkor erdeje?
Ki egykor bódult délutánon
fáid mögött rétet, folyót ígértél,
hívó várost, s hitegettél,
hogy engem vár a Nap,
s nekem nyílik ott a távol?
Itt jeges éj van, fagyos talány,
csak az űrnek vetődő Föld csengése hallik,
s hunyorogva néz a közömbös magány.
A fény
menyasszonya
Amikor a reggelbe lép,
csillámló harmatgyöngyök
gurulnak lábai elé.
Az ég a fényre lobban,
s a Nap fény-fátyollal
borítja ívelt vállait.
Az élet bizalmasa ő.
Útján
csermely, fű, feslő bimbó,
bölcs öreg fa súgja néki
a létezés édes titkait.
Búza hajad
hője éget
Búza hajad hője éget.
Távol nyárfa rezzen,
merevül.
Patak csobban hűs árnyékra –
mozdulnék –, de kacagásod
fényre menekül.
Neked
Elértelek. Pedig hogy futottál!
Fejed vállamon nyugtatod.
Nézz ki az ágak közt:
messze villámlik csak,
s tűnődés csillámlik
a megázott lombokon.
Megjössz
Félve bújsz ki kabátodból.
A tükör még csak kócokat mutat.
Félre fordulsz, s rózsaujjad
idegesen táskádban kutat.
Székbe süppedsz
s hársfa kezed
gyorsan a szoknyádhoz kap.
Rám nézel: már mosolyogsz.
Szobánkba lép
eléd térdel
s fénnyel füröszt
mosolygón a Nap.
Csillagjáték
A táj sóhajt.
Az éj tavából
pajkos szikrák kiragyognak,
összefutnak,
kihunynak,
újra gyúlnak.
A menny rezzen,
és az égről az
égő csillagok
leragyognak –
Az égre még
hűvös üvegkék feszül
Az égre még hűvös üvegkék feszül,
De párás lobbanás villan rá a tájra.
Cseresznyefa kerítésre habzik,
s virág kelyhén gőzölög
a csilló Nap sugára.
Álomból
piheg a lég
fény ömlik el a rétre
lomb mögül
madár lendül
feketén az égre
megnyílik a kék
lusta álom nyúlik el a tájon
és a fehér nyírfaágon
megrebben egy régi
kósza szép emlék.
Pihenj
Égő arcod hajtsd
a szerelem mellére.
Érzed?
Izzó véred hegyi szél hűsíti.
Ne csald meg magad
kósza bánatokkal,
pihenj, kedves…
Léted a sors végül
úgyis visszakéri.
Japán képek
(népköltés alapján)
Tavasz szellő kószál
mezőn az erdőben.
Elkapom.
Szerelem! Késs még!
Ne suhanj el tova
a szökő szellőben…
***
Cseresznyefa lombja
félénk sóhajtása
kedves ajkán
kérő mosoly virágzása
***
Fény lépked
a zöld fenyők
aljában.
Felolvad a Hold
az éj ezüst havában.
Válasz
Megosztanád a feltalált szépség
édes örömét,
de válasz csak pilla mögé
rejtett bámulás?
Ilyenkor lelkünk mélyén
elárult gyermeki ártatlanságunk
miattunk szégyelli magát.
Lendület
a messze megnyílt
villanó fényre
dobbantál
hűvös csalt
erdő mélyre
futottál
hullám emelt
füves fövenyre
toppantál
rétre dőltél
hegyre hágtál
és kék eget haraptál.
Ébredés
Elgombolt kabát emel ki
az álom iszapjából.
Fahasáb rántja kezem
a hűlt tűzhely felé.
Loccsanó fénytől nehezül a lábas,
reggel lobban küszöböm elé.
Általadlak
Általadlak harmatos
nyárfába,
tavaszi ég nyíló
azúrjába,
déli naptól hevülő
búzába.
Rejtelek patak
csobogásába,
bíbor este bársonyos
titkába.
Bújtatlak tikkadt éj
sóhajába,
éjféli csillagragyogásba.
A nagyvilágnak
általadlak,
hogy megőrizhesselek
magamnak.
Panasz
Látod?
gőzölve dől a fény
a sírkeresztre,
magához húz a Nap izzó heve,
halál lehel homályt
a tudat tükrére.
Világ beomlik
falomb indul,
s torony, hegycsúcs,
anyát sóhajtó gyermeksikoly
hullanak a kék mély űrbe le.
ŐSZIDŐ
Hazatérés
Az ég alján sötét varjak szállnak.
Hülő mezőn sír az őszi szél.
Kazlak között kóbor kutyák járnak,
lógó ajtó nyikorogva jajdul,
hátam mögött lesben áll az éj.
Őszelő
Mennyet perzselő lángot néz
kajánul a bosszú
és meghőköl a sötét éjszaka.
Az acél szikrázva csattan,
csont reccsenve roppan,
s az égre robban
a fizetett aljaember
ölés kéjétől hörgő vad szava.
A föld megvonaglik,
s fölötte széjjelhánykolódik
a vérükbe miazmát csempésző,
délnek vonuló vadlibák raja.
Gólya
Eljött az ősz. Délre szállunk.
A keleti szél ránk őrjöngve lecsap.
A tenger megvonaglik, s habos zöld hulláma
mögöttünk a hegyekre,
előttünk a száraz homokra kicsap.
Villám fúr belénk, kettétörik az ég,
mellettem a társak szertehullanak,
a magas felkap, majd elránt a mély.
Hol vagytok drága fiókáim?
A rettenetes szélzúgásban
csak jajok hallatszanak.
Elpusztulok. De jogos sors vár rám,
mert röpülni nem tanítottalak.
Megtréfált a tavasz minket.
Hittük: korán jöttünk,
az esőben még csak a hideg téli szél süvít.
A költéssel meleg napra vártunk.
De most már tudjuk:
ki habozik, életet veszít.
Az esős nyár kővé szívta az éltető mezőt,
majd az eső, mint ürgét, öntötte ki az embert,
s hullát úsztató ár érte el
a fészek alatti tetőt.
Gyenge szárnyatok még a földet
súrolta csak,
mikor a tompuló Nap meghozta már az őszt.
Az ősi kegyetlen törvény útra lökött,
és én odahagytalak.
A természet emberre bőszült erői
most miránk rontanak.
Károgó varjak, köd, életet temető
jeges dér elhozzák majd az üres telet.
Jaj, látom a rothadt szalma tövén
Görcsbe ránduló kis lábatok utolsót hogy remeg.
Köröttem tombol a megvadult vész.
Mellettem hullám, előttem hegy,
fölöttem rozsdává mélyül az ég.
Sajgó szárnyam egyre gyengül,
s magával ragad a semmibe a szél.
„Mester
uram! Jól üsse azt a bronzot!”
„Mester uram! Jól üsse azt a bronzot!
Hagy zúgja túl a miénk a
szomszéd falu harangját!”
„A harangnak nem győzni kell,
Elég, ha hangja alatt megbújhat a falu
ezen az égből lemeredő
hideg, fekete éjszakán.”
Félve néz az
ág mögül a lámpa
Félve néz az ág mögül a lámpa.
Falu a részeg széltől meginog.
Téli eső konokul áztatja
az embertuskó
égre gőzölgő komor álmait.
SUHANÓ LELKEK
Szent
Erzsébet misztériumjáték
Égre pattog a női hang szikrája,
utána a férfi dal gomolyog.
Sötét madár jaja hasít az éjszakába,
s a templomhajóban kavarog.
„Ki szólít le újra a földre?
Mely lelki éhség közössége vár?
Kik e kíváncsi mély szemek?
Hova folyik az égő gyertya patak,
s miért vonz, szív ott és ragad
az a fehér lángokban égő oltár?
Újra hallom a réti szél zúgását,
s hogy a lapuló kunyhó nyirkos mélyén
puffadt hasú éhség kenyérért kiált,
haldokló hűs kezemtől kéri
enyhülni a lázt.
De most didergőn ébredek…
A hanyag teremtés továbbszövője voltam egykor
és nem volt elég az arany selyemfonál.”
Comenius pataki
szobra előtt
A talpazaton magadba mélyedsz.
Tábla vitatja származásodat,
de te először cseh gyermek kezét fogtad,
s száműzött morva hívők
lesték ajkadról remegőn
a reményt, vigasztalásodat.
Európa vérporos útján bolyongtál,
de holland, magyar, japán diák
könyvedből tanulta meg
a tudásszerzés helyes metódusát.
Tudósok, államfők, királyok barátja voltál,
és makacsul kerested
az elnyomás, szegénység, bűn, háború:
minden emberi kín ellenszerét.
Hitted: a lángoló föld fölött, gomolygó ég alá
neked kell elhozni a fényt,
mely ha elárad az emberszívben,
felébreszti újra a reményt,
hogy egy országgá lesz a világ,
hol elárult néped újra békére lel,
hol az ember az élet öröméért munkál,
s végre a létezés igaz életté lészen.
Az újhelyi
várban
Az ég komor.
Ferdén lövelli sugarát a Nap.
A hegy hőköl,
Alatta erdők, lápok, mezők omlanak.
A tetőn egy király egykor
új országról álmodott:
előtte buja vetés, legelő hullámzott,
s mögöttük büszkén álltak
eget karcoló tornyú városok.
De hirtelen egy pillantásra
felizzott a villámfény,
az ég megzendült,
s nyirkos szurdokból
üvöltött a testvérgyilkos szél.
Fehér kövek most azt kesergik:
Istvánnak ötödik volt,
elment, míg dühöngött az orkán,
s a keletre rohanó felhők közt
riadtan bukdácsolt a meglepett Hold.
És azóta furcsa éjszakákon
távol lópatákat hallani,
s látni égő ház zsarátját
szél hátán kormos égre szállani.
Mindenfelé imbolygó fáklyasorrá lesz az út:
éjszakai tivornyára indul
nőt rabolni,
inni és rombolni
lihegő hadával
Negyedik László, a kún.
Távozott az
éj fáradtan
Távozott az éj fáradtan.
Szürke eget hagyott a világon.
Lég csendül,
Erdő reccsen,
S fehér némaság izzik át a tájon.
Feléd
Elszöknél a bezárult világból,
de visszaüt a menny, a szürke.
Feléd suhannak üres szemű álmok,
s a vízre fagy a Hold égő ezüstje.
AZ
ÖREG VADÁSZ ÉJSZAKÁJA
A
delfin tánca
Matyi
delfines könyvébe
Megmoccan az álmos
tenger,
közeleg már a hűs
reggel.
Amott a szürke
távolban
Két kis huncut
fénygolyó van.
Delfin fiók
leselkedik,
és kissé
megemelkedik,
illetődve ezt
csacsogja:
„Üdvözöllek szép
Napocska!
Mutasd a fényes
ruhádat!
Akarod, hogy
táncot járjak?”
Majd hirtelen
alábukik,
a kék tükör alatt
úszik.
Itt van egy fej,
ott hát görbül,
a delfinünk nagyon
örül.
A hátúszást
próbálgatja,
A Nap sugárral
simogatja.
Kört rajzol fel a
tengerre,
forog, forog
elmerengve,
hirtelen a mélybe
tűnik,
hopp! most fel az
égre szökik.
Egyenes, mint egy
nagy szálfa,
két uszonyán táncát
járja.
A kis halak
körülállják,
és tátogva
megcsodálják.
A kis delfin egyre
ropja,
még a Nap is
megbámulja.
Ő pedig egy
biccentéssel
elmerül egy
farkütéssel.
Tánc
Sötét vihar
könyököl a fákra,
s rámordul a
megszeppent világra.
Pajkos Nap les a
válla mögül,
s fényes lángot
villant rá a tájra.
Most félénken az
udvarra lép:
a kósza szél derékon
ragadja,
a síró kövön körbe
forgatja,
s a sugárból szőtt
arany szoknya
a leveleket
felkavarja.
A kozmosz zendül.
A pár dermed.
A szél a Napot
ijedten felkapja,
s emléküket már
éjmélységű fekete ég
takarja.
Üzenet
Kisunokám?
Hallod: az újhelyi
vonat fütyül,
Téged köszönt, mint
ez a kis család,
amely most e rakott
asztalnál
szeretettel körötted
ül.
S a földalattin
is az ajtók halkan
most neked
zárulnak,
a kocsik is az
újabb állomásra
lassabban rohannak.
A házak közt úszó
villamos is
a sarkon csengve
forgolódik,
s az állomáson
pihenő busz
simogató kis
kezedről álmodik.
Vesd reánk hát két
szemednek
melengető sugarát.
Szeress minket, mint
ahogy mi,
dalosszívű
Matyikánk!
Kisunokámnak
Fel-felcsobog a klarinét hangja,
Szabolcs zenél, s
felfrissül a lég:
Köröttünk
madárfütty szól,
mackó cammog,
mókusok rohannak,
s a lengő ágon
meglepetten
felfigyel egy kósza
kis veréb.
Fújjad, fújjad,
álmok kis zenésze,
varázsold fölénk a
szép Napot!
S tőlünk
mindezekért
e hálás ölelést
kapod!
Örömből örömre
születtél,
hívnak hegyek,
tenger, messzi városok,
és tőled kérik a
fájó szenvedők is
égő szívükre a
gyógyírt,
az enyhet adó
balzsamot.
Zsuzska kutyámnak
Nem feszíted
hátad hozzám,
ha a világ szédítőn
forog,
s lucsok hevében
füröszt a láz.
Lábadozván, hogy
olvasok,
a pamlagról barna
szemed
rám már nem
vigyáz.
A fűre sem csalsz ki
többé
hogy feszüljenek
ernyedt izmaim,
és szívhassanak
pórusukba
meleg napfényt
szomjas csontjaim.
Hogy bámuljak kék
eget,
míg te önfeledten
az eláradó fényben
a pajkos lepkepárt
kergeted.
Az időd megjött:
menned kellett.
Ó, jaj, csak azóta
ne égne mindig
bennem
a kérdőn fájó bús
tekinteted!
Az öreg vadász éjszakája
Már késő.
Vacokra surrannak
riadtan
hóban a fürge
állatok.
A hegyeken körém
települ
a hűlő, vöröslő
bánat.
Engemet többé ne
várjatok.
Havas szikla néz be
az ablakon,
Fák közt csörtet
az ébredő éji szél.
Láng világa nem
táncol a falon,
s a fazékban a víz
sem zenél.
Nyár emléke
melegíti álmom,
megemel szelíden
egy puha kéz,
csalogat és von
magához,
fölöttem az omló
égi fény.
|
