A XVII. század Európa történetének egyik legellentmondásosabb korszaka. Hogyha ezekről az évekről szóló történeti -, kultúrtörténeti -, filozófiai műveket olvassuk, egy csendesen folyó század képe alakul ki bennünk, holott rendkívül összetett, ellentmondásos korszak volt, olyannyira, hogy az egymásnak feszülő tendenciák, az ellentmondó jelenségek között alig lehet megtalálni azt a rendező elvet, amelynek segítségével rendet lehetne teremteni ebben a zűrzavarban. Azt hiszem, a megoldás abban van, ha abból indulunk ki, hogy ez a század a feltörekvő polgárság szabadabb kibontakozásáért folytatott küzdelme a még mindig erős, politikai és szellemi intézményeket még kézben tartó feudális rend ellen. A kettőjük harca ekkor már fegyveres harcba, erőszakba torkollt.

Ha végigtekintünk Európa térképén, látjuk, hogy Hollandia polgársága már megteremtette önálló államát, Angliában forradalmat vív a politikai hatalomért, Európa közepén dúl a vallásháború, amit Harminc éves háborúként tartunk számon, folyik az örökösödési háború. Kelet - Közép - Európa népei élet - halál harcukat vívják, a csehek a Habsburgok ellen, a magyarok a törökök ellen, nemzeti egységük megteremtése érdekében. Ugyanekkor gyengül a török birodalom, napirendre kerül a török kiűzésének kérdése. Mindezeket kíséri a háborúkkal együtt járó öldöklés, pusztítás és nyomor, az állandósuló pestis járvány.

Ez az ellentmondás szellemi téren is megmutatkozik. A kibontakozó és megerősödő tőkés gazdaság igényeitől is mozgatva a tudományok fejlődésnek indulnak, új felfedezések, technikai megoldások születnek, de ezek is kiváltják a feudális társadalmi berendezkedés ideológiai képviselőinek ellenállását. Itt, szellemi téren is az ellentétek éles küzdelme figyelhető meg. Ellentét van a polgárság szabad feltételek iráni igénye és a feudális berendezkedés merevsége között, ideológiailag ez a szabadgondolkodás, a tudomány fejlesztésének igénye és a vallás közti ellentét formáját ölti. Másrészt ellentét van a vallások között is: a katolikusok és a reformátusok között, hiszen ez az ellenreformáció kora, amelyben az ellentét véres háborúk és megtorlások formáját ölti. És ugyanakkor ellentét van az egyes vallásokon belül is, mert a tudományok eredményei nemcsak a katolikus tanításokat kezdik ki, hanem a protestánsokat is arra késztetik, hogy újraértékeljék tanításaikat. Emiatt a vallás is különféle ágazatokra bomlik, különböző szekták jönnek létre, és ők is véres harcot folytatnak egymással.

De a tudományokon belül sincs egység, mert e kor sajátossága az, hogy a tudományos felfedezések - Kopernikusz tanítása, amit igazolt Galilei vagy Kepler munkássága - sok ponton megkérdőjelezik a vallási tanítást, de az új ismeretek megkövetelnék, hogy új rendszerbe foglalják őket, amihez azonban még nincs elegendő ismeret, tapasztalat, tudományos eredmény, hogy a régi ideológiákkal szemben egy egységes, rendszerezett új világkép alakuljon ki. Ezért harc alakul ki egyrészt a vallásos világnézettel szemben, ami nem lehet teljes éppen a fenti hiányosságok miatt s ez abban tükröződik, hogy a kor jelentős gondolkodói nem tudnak elszakadni magától az Isten - fogalomtól, Descartes vagy Spinóza is ezzel operálnak filozófiájuk megalkotásakor.

A kor filozófusaira tehát jellemző ez a kettősség, modern nézeteik vallásos gondolatokkal kapcsolódnak egybe, és ez belső konfliktusokat okoz számukra. Ugyanakkor folynak harcok az új tudományos eredmények és a régi nézetek között, másrészt a filozófia van harcban a természettudományokkal, mert annak eredményei arra kényszerítik a tudósokat, hogy eddigi álláspontjukat megváltoztassák, a természet felé fordítsák a filozófiát, hogy az eddig elért eredményeket általánosítsák. Ebben a korszakban a filozófia meg is teszi azt, harcba kezd a skolasztikával, de alapvetően természetkutatásból (Bacon), majd később a természettudományok új eredményeire támaszkodva próbálja a maga rendszerét megalkotni. Így történik meg az az ellentmondás, hogy a század végére a filozófia a tudomány hatása alá kerül, és mivel ebben a korszakban a technikai, mechanikai tudományok fejlődnek elsősorban, ezért az uralkodó filozófiai irányzat mindent mechanikai elvekre vezet vissza. Hogyha a kor filozófiájának fejlődési ívét nézzük, jelképes, hogy 1600-ban G. Brunó elégetésével kezdődött, Hobbes, Locke munkásságával folytatódott, és végül Spinóza materializmusába torkollik, amiben már teljes elszakadás történik a régitől és az új irányzatba halad.

Ebbe a korszakba születik bele Comenius Amos János, aki 1592. március 28-án látta meg a napvilágot a Morvaországban lévő Nivnicében, és 1670-ben halt meg Amszterdamban. Élete és működése átfogja a XVII. század kétharmad részét, és a már említett eseményeknek, törekvéseknek tanúja és átélője lesz. Ő maga a társadalom alsóbb rétegéből származik - apja molnár volt -, mégis korának egyik Európa - szerte ismert, tekintélyes alakja volt, akinek munkássága a pedagógia területén - mint ismeretes - mind a mai napig ható tényező.

Comenius elvesztette szüleit, és neveléséről a huszita, annak is a taborita hagyományokból táplálkozó egyházi közösség, a Cseh testvérek közössége gondoskodott. Ez a tény világszemléletére és filozófiájának kialakulására döntő jelentőséggel bírt. Egyrészt azért, mert ebből a közösségből hozta demokratikus nézeteit, másrészt a közösség segítette ahhoz, hogy a herborni és a heidelbergi egyetemre eljusson, hogy a herborni egyetemen találkozhasson a teológiával, az ókor filozófiai rendszerével. Az egyetem nyitottsága következtében megismerkedhetett a reneszánsz gondolkodók írásaival, a korabeli tudományos és filozófiai eredményekkel, pl. Vesalius és Bacon munkásságával. A heidelbergi egyetemi évek természettudományi ismereteit bővítették, ekkor alakult ki szellemi karaktere, melynek középpontjában elsősorban a reneszánsz hagyományok vannak, az ember felsőbbrendűségéről való meggyőződése, az emberi értelembe vetett hite itt erősödik meg. Itt alakul ki a mindenoldalú ismeret iránti igénye. A tudás és a vallás konfliktusát nem élte meg, mert a herborni egyetemen Alsted professzor tanítványa, aki rávezeti Comeniust arra, hogy próbálja a tudomány és vallás eredményeit egyeztetni. Előadásain a professzor természettudományos eredményt hoz bibliamagyarázatába, Comenius nem lát a kétféle gondolat között kibékíthetetlen ellentétet. Itt erősödtek meg közösségéhez kapcsolódó érzelmei, és itt alakul ki benne az a hivatás, hogy elmaradottabb közösségét felemelje. Már ekkor megalkotja első pánszofikus művét, amelyben próbálta a korabeli tudományos eredményeket összefoglalni a cseh fiatalok számára. Itt az egyetemen érzékeli azt, hogy a cseh nyelv nem alkalmas a korabeli tudományosság művelésére, megreformálásának igénye itt ébredt fel benne, és tervbe vette A cseh nyelv kincsesháza című enciklopédia megszerkesztését.

Az egyetem elvégzése után a prerovi tanítóskodás, a fulneki lelkészkedés ideje alatt igyekszik a maga elé kitűzött célt megvalósítani. Ezek az évek 1618-ig viszonylag békések számára, a lassú munkálkodás, szellemi építkezés ideje, ami alatt egy térképet is készített Morvaországról. De érzékeli az alsóbb néprétegekre nehezedő feudális elnyomást, melynek hangot ad Az elnyomott szegénység égbekiáltó panasza című művében, amely társadalmi nézeteinek csíráit tartalmazza bírálat formájában.

Saját és nemzete sorsában tragikus fordulat állt be 1618-ban, a harminc éves háború kitörésekor, ami a cseh nép, szűkebben véve pedig az ő vallási közösségének üldöztetésével, pusztításával kapcsolódott egybe. Ezután számára a halálos fenyegetettség, az üldöztetés évei következnek, különösen az 1620-as fehérhegyi csata után. Száműzetése jelentős fordulatot hoz, nemcsak életében, amit szinte elviselhetetlenné tesz, hogy közben elveszti feleségét és két gyermekét pestisben, hanem fordulat következik világnézetében és személyes törekvéseiben is. A sok szenvedés és elviselhetetlen csapás kétségbeesésbe sodorja, válaszút elé állítja, és odáig eljut, hogy felszentelt pap létére már - már Isten létét is kétségbe vonja, és az élet feladásának gondolata is megkísértette. Ennek a kifejeződése A világ útvesztője és a szív paradicsoma című munkája, de ezekben a kibontakozás gondolata is benne van.

Végül belső küzdelme pozitív irányba fordul, melyet több tényező segített elő. Segítségére volt a reneszánsz hatására megerősödött életszeretete, a közössége iránti hálája, felelősségtudata és vallásosságának egy sajátos színezete, miszticizmusa. Ebben az időben az elviselhetetlen nyomorra válaszul a különböző vallási irányzatokon belül, így közösségének tagjai között is megerősödött a csodavárás, annak az igénye, hogy az elviselhetetlen sorsból valaki vagy valami kiemelje őket. Ez volt a chiliazmus, melynek forrása nemcsak a lélektani tényező volt, hanem a Bibliának az a tanítása, hogy majd el fog jönni az Antikrisztus kora, amikor minden rossz lesz, és elviselhetetlenné válik, de utána beköszönt Krisztus uralmának 1000 éves korszaka. (A fogalom a görög ezer szóból származik.) Ezen irányzaton belül két vonulat volt megkülönböztethető: az egyik szerint ez az 1000 éves birodalom majd az utolsó ítélet után következik be, a másik szerint az ítélet előtt. Coménius ez utóbbihoz csatlakozott. Vallásos meggyőződése folytán úgy értékelte, hogy ez a korszak, amiben van, már az Antikrisztus uralma - akiben ő Habsburg Ferdinándot és a pápát jelölte meg - és az 1000 éves birodalom eljövetele közötti korszak.

Itt hangsúlyozni kell vallásos felfogásának alaptanítását: a szentháromság - tan felfogásának sajátos comeniusi formáját. A későbbiek során, amikor filozófiai nézeteit részletezzük, ez az alapgondolat lesz mindenütt ott, de ez fogja magyarázni egyes gondolatainak a filozófiától való eltérését is. A keresztény tanításoknak megfelelően ő abból indult ki, hogy Isten a világot megteremtette. Önmagából kiárasztotta, a semmiből létrehozta azt, és belehelyezte ebbe az embert, az ő képmását, hogy uralkodjon felette. Az Istenben lévő egység a világban ugyan ellentétekre szakadt, de ezek az ellentétek egy egységes harmóniában léteztek, melyet ő gondviselésnek nevez. A világban Isten mindennek kijelölte törvényeit, amelyeket a világba beleadott. Itt hangsúlyozni kell, hogy a világ, a természet is Isten, mert annak kiáradása, de az ember is Isten megjelenése, és a világ törvényei Isten törvényei. Ha meg akarom ismerni Istent, a természetet kell kutatni, abban megtalálni - vallotta.

Comenius szerint ez a világharmónia megbomlott azért, mert az ember nem teljesítette be Isten parancsát. Nem a bibliai bűnbeesésről van itt szó, szerinte a világban lévő rossznak - ez gondolatának fontos mozzanata - nem az ember bűnbeesésének következménye, minden rosszat, ami az embert sújtja, az ember okozott. Comenius úgy látta, hogy az Isten beavatkozott ebbe a folyamatba, Krisztussal megtörtént a megváltás, most az a korszak van, amikor a megváltást be kell fejezni, hogy megtörténhessék a megszentelődés, azaz az ember az Istenhez visszafordulhasson. Comenius úgy érzi, ez a periódus következett be, és az embert ennek megvalósuláshoz hívja társul. Megjelenik nála az a gondolat, ami a reformátusoknál is megtalálható: az embert az Isten társul hívja a teremtésben. Ezzel megemeli az embert, nyilván fölötte marad Isten, mert az ember olyan tökéletes nem lehet, de magasra emelkedhet, ha akarja. Comenius úgy látja, oly korban él, amikor az emberek által okozott elviselhetetlen körülményt meg lehet változtatni, most csak az a kérdés, hogy milyen feltételek és milyen eszközök állnak rendelkezésére. Az Istennek az ember iránti szeretete és gondviselése jelenti az egyik erőt, a másikat az emberi értelem és akarat - amit az Isten az emberbe betáplált -, és a közvetlen okok feltárása mutathatja meg a megoldást. Minden rossznak a forrása szerinte abban rejlik, hogy az emberek nem egységesen és nem kellő mélységben ismerik a világot, vagyis azt a terepet, ahol Isten megmutatkozik, és ahol elrejtette törvényeit, parancsait. Egyik ezt, másik azt látja belőle, emiatt helytelen nézetek alakulnak ki, ami az embereket egymás ellen feszíti. A személyek, a nemzetek, a vallások közti ellentétek okát ebben látja. A társadalmi ellentéteknél érzékelte, hogy ott másnak is kell lennie, de mivel a kor kevés ismerettel rendelkezett a társadalomról, ezt nem tudta pontosítani. Ezekből következett számára az a gondolat, hogy ha kora Krisztus 1000 éves birodalma eljövetelének a korszaka, hogy minden a világban Krisztushoz visszatérjen, és Isten az embert társul hívta a harmonikus egység újrateremtéséhez, akkor ebből eleve következik, hogy létre kell hozni egy olyan tudományt, amelyik magába foglalja a világról alkotott összes ismeretet, a meglévőket rendszerbe foglalja, amit ő pánszofiának nevezett el. Ezt az ismeretet az emberekkel el kell sajátítatni, vagyis központba kell állítani a nevelés és az oktatás kérdését.

Amint látható, Comenius "a nevelés Newtonja", így jutott el a nevelés és oktatás fontosságának felismeréséhez, a tanítási módszerek kérdéséhez. Ő azt kutatta, hogy az általa elgondolt egyetemes tudást milyen módszerrel lehet átadni. Ezért van, hogy nála a didaktika szó, ami eredetileg a nevelés és oktatás kérdését egyszerre jelentette, középpontba került , és nála a szó jelentésében a módszerre és a tartalomra esik a hangsúly.

Felismerte azt az alapos természettudományos és orvosi tanulmányok alapján, hogy ezt a tanítást és nevelést a legkorábban kell megkezdeni, és ki kell terjeszteni egyrészt az egész életkorra, másrészt nemre, vallásra és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkire. Éppen vallásos szemléletéből következett az emberiség egységének az eszméje, mert úgy érezte, Isten nem nemzeteket, vallásokat, hanem embereket teremtett és mindenkinek megadta azt a képességet, hogy a világot tanulmányozhassa. Ha ez nem így lenne, ellentmondás keletkezne, mert az Isten a világban mutatja meg magát, követeli az embertől, hogy ezen keresztül ismerje meg, de az ember hogyan teljesíthetné Isten parancsát, ha nem kapott volna eszközt erre?.

Coménius úgy gondolta, hogy az ő feladata azon munkálkodni, hogy az emberiséget (és népét) rávegye arra, hogy föladja eddigi ellentéteit, és törekedjék még ezen a földön az egyetemes tudást nevelés útján elsajátítani, és megteremteni itt a földön egy harmonikus, békés, munkálkodó társadalmat. Ebben a gondolkodásban van utópizmus is, ami nemcsak bibliai forrásokra megy vissza, hanem a korszakot is jellemezte (Bacon, Campanella, Morus). Comeniusnál a korabeli problémák vallásos megfogalmazást nyernek.

Társadalmi nézeteit is vizsgálhatjuk a már említett könyve, Az elnyomott szegénység égbekiáltó panasza, és a minket közelebbről is érintő Gentis Felicitás című műve alapján, melyet II. Rákóczi Györgyhöz írt. Ebben rajzolódik ki az ő társadalomképe, a gazdaság, az intézményi berendezkedés, a jogszolgáltatás szempontjából. Utópisztikus elképzeléseit a Panorthosia (Mindenek elrendezése) című művében fejti ki, amely egy világlátomás, melyben békés nemzetek tevékenykednek együtt és ezt a világállamot a tudomány, a politika, és a vallás együtt irányítja, ahol a Fény Tanácsa, a Nemzetközi Bíróság és az Egyetemes Egyházi Zsinat kezében van a vezetés.

Comenius látja, hogy ennek megvalósításához a jelenleg kemény küzdelmekre, szorgos munkára van szükség. Elsősorban létre kell hozni az iskolákat, ki kell munkálni az univerzális tudományt, a pánszófiát. Arra hamar rájött, hogy ez meghaladja egyetlen ember képességeit, a tudósok nemzetközi összefogásában bízott, amiben ismét korabeli igénnyel találkozott. A feltörekvő polgárságnak tudásra volt szüksége, és felmerült a tudományok tisztázásának, egységes rendszer alapján történő felépítésének igénye, hatékony iskolarendszer megteremtésének, kialakításának a gondolata is, ahol hasznos ismereteket tanítanak. Ezért üdvözölték Comenius pedagógiai munkásságát, mert az elmélet és a gyakorlat találkozott össze benne.

Ugyanakkor be kellett volna fejezni a háborúkat, ezek megfogalmazása is ott volt e korszakban. Például a John Dury által irányított és vezetett irenikus mozgalom törekvése, mely egyféle béke - és együttműködési mozgalom volt, amihez Comenius is csatlakozott, és amikor lehetősége volt, bekapcsolódott munkájába. Másrészt pedig az egyházak között is egységet, békét kellett teremteni, amit Comenius sajátos módon gondolt el. Azt szorgalmazta, hogy a világ egyházainak képviselői üljenek össze és állapodjanak meg olyan hitigazságokban, amelyeket minden közösség elfogad, és csak néhány nyilvánvaló tétel legyen. Vallásos nézetekben ellensége volt a dogmáknak, mert úgy látta, hogy ezek zárják el az embert a világ megismerésétől, és e miatt ítélte el a tekintélyekre való hivatkozást.

Ezen a ponton saját hitsorsosaival és másokkal is szembekerült, ugyanis a szektásodást is elítélte, mert szerinte az együttműködést ezek is nehezítették. A sárospataki Tolnai Dali Jánossal is a presbiteriánusokkal szemben álló elképzelése miatt lett vitája. Egy általános, új, mindenre kiterjedő vallásos reformot akart, amiben nagy szerepet szánt az emberi lelkiismeretnek. Ezeket az elképzeléseket és tevékenységét törekvéseinek pozitív visszhangjából, a tudományos eredmények előrehaladtából, az egyetemes tudomány kiművelésének az angol parlamentben intézményszerű megvalósulásának törekvéseiből merítette. És mindezen tapasztalatok általánosításaként abból az egyre erősödő meggyőződésből, hogy az emberi világ és társadalom fejlődése a mindent megvilágító és kiteljesítő fény kibontakozásából áll, amely kezdődik a világ, a természet megismerésével, folytatódik az egyéni emberek, a társadalom, a nemzetek közötti kiterjedésével, melynek eszköze a könyvnyomtatás és a hajózás fejlődése. És végül magasabb fokon az emberiség bölcsességének megvalósulásában csúcsosodik ki, ahol az isteni fény uralkodik a világon az embereken keresztül.

Ez meglehetősen misztikus elképzelés volt, de ne feledjük, a miszticizmus is jellemezte Comeniust. A mi számunkra, akik erőteljesebben kötöttek vagyunk a világhoz, ebből származó kultúrán nevelkedtünk, nehezen felfogható és átélhető ez. De ez átélt miszticizmus, amely egyben világlátás is, hiszen ő a világ fejlődését az Istenhez való visszatérésben látta, ami megteremti az ember feloldódását ebben az istenségben. Szerencsére, ez a világhoz kapcsolódóan, evilági érvekkel igazolta. Ennek a kicsúcsosodása De rerum humanorum emendatione consultatio catholica (Az emberi dolgok megjavításáról)című munkája, amelyet Amszterdamban fejezett be élete végén, és ami elveszett, csak a XX. század első felében találtak rá. A világ megjavításának hét fokozatát mutatja be összefoglalva eddigi elképzeléseinek és gyakorlatának elveit.

Miután Comenius előtt világossá vált élete célja, hozzáfogott nagy munkájához, hogy az egyetemes pánszófia elveit és tartalmát kidolgozza. Ekkor már nem cseh földön, hanem a lengyelországi Lesznóban élt, ugyanis az 1627-es császári rendelet miatt a Cseh Testvérek Közössége száműzetésbe kényszerülve itt talált helyet. A közösség másik ága, a Morva Testvérek Magyarországra jöttek. Lesznó meghatározó hellyé vált Comenius életében, mert ha Svédországba, Angliába vagy Sárospatakra átmenetileg el is ment, a város 1556-os pusztulásáig mindig ide tért vissza saját közösségéhez.

Ennek a pánszofikus munkának már voltak előzményei életművében. 1612-ből származik a már említett Theatrum universitátis rerum (A dolgok összességének színtere), mely encilkopédikusan igyekszik összefoglalni kora ismereteit, de ez még csak a szűk nemzeti közösség, a cseh nemzet számára íródott. A nagyobb ívű, az emberiséget megcélzó pánszofikus művek Lesznóban keletkeznek. Comenius felismeri, hogy hazája sorsának megoldása csak az egész emberiség ügyének teljes megreformálásával lehetséges. Ennek az egyetemes tudásnak nemcsak a világot átfogó tudásnak kell lennie, hanem az egyetemes emberiséghez kell szólnia. Mint látható, ez nagy igényű munka, ő maga is érezte ezt, sőt Descartes, akivel személyesen találkozott, ezt hangsúlyozta is. Innen van az, hogy nagy munkájának megvalósulását a tudósok nemzetközi összefogásában látta, és maga is szorgalmazta egy ilyen, tudósokat összefogó szervezet létrejöttét.

Angliába is úgy került 1641-ben, hogy ott is készültek egy tudós társaság megalapítására, és ennek megszervezésére és munkájában való részvételre őt is meghívták. Ez a gigászi munka alapos tanulmányokat követelt meg tőle. Mindenek előtt át kellett tekintenie az egyetemes filozófiatörténet munkáit és rendszereit, kora gondolkodóinak tevékenységét. Ő a maga vallomása szerint a klasszikus görög filozófia, a zsidó bölcselet és a keresztény vallásos filozófia egyesítésére törekedett. Ez az irányvonal már az első pánszofikus munkájában (Theatrum...) megmutatkozott, mert ebben az új filozófia kútforrásaiként Arisztotelészt, Cicerót, Dávidot, Salamont, és Jézust nevezte meg. Comenius jól ismerte a reneszánsz filozófiának hasonló törekvéseit, hivatkozik a neoplatonista Pico della Mirandola, Marsilió Ficino, és Campanella munkáira. A "régi pogány" (görög - római) filozófiának és a zsidó bölcseleteknek csak azokat az elemeit vette át, amelyek nem álltak ellentétben a keresztény tanítással. Ezt Comnius mint alapvető szempontot hangsúlyozta is. Olyan filozófiára törekedett, amelyet ő keresztény filozófiának nevezett, amely minden régebbi filozófia és tudomány hasznos elemeit magába foglalja. A későbbiek során kiderül, hogy ezeket ő forrásként használta, és beépítette saját filozófiai rendszerébe, tehát nem szószerinti átvételről van szó. Mint majd látni fogjuk, átvette a középkori vallásos idealista filozófia alapvető tételeit, de felhasználta az újkori filozófia számos haladó gondolatát is.¹

Legellentmondásosabb viszonya az ókori görög - római filozófiához volt. Saját bevallása szerint úgy vélte, hogy ez a filozófia nem ismerte a kinyilatkoztatást, és tanításaiban is vannak a vallásos gondolkodással szembeálló gondolatok, ezért nem használható. Később felülvizsgálta ezt a nézetét, ez is újabb pozitív vonása tudósi arcának: saját nézetével szembe álló álláspontokat nem vetette el, igyekezett azok hasznosítható elemeit saját gondolatrendszerébe beépíteni. Bizonyos vonásait elítélte, de nagyon sok gondolatot át is vett az ókori filozófiából. Ha számba vesszük, kik voltak rá hatással, elsősorban Platont kell megemlítenünk. Ez nem véletlen, mert egyrészt nagy hatással volt a keresztény filozófiára, másrészt a reneszánsz idején a neoplatonizmus jelentős áramlat volt, amit Comenius is ismert. Platontól - több más mellett - az eszme-tanát, a léleknek a világ- lelkekből való levezetését, etikáját, a lélek halhatatlanságáról való tanítását használta fel. Arisztotelésztől a lélek és az élet azonosításának gondolatát, az életjelenségek és az élőlények felosztását vette át. Nem fogadta el viszont azt a gondolatot, hogy a forma, az idea benne van az anyagban, mint ahogyan azt Arisztotelész hirdette. Átvette viszont ismeretelméletébe azt a gondolatot, hogy az ember tiszta értelemmel (tabula rasa) születik. De felhasználta Empedoklésznek a világ 4 eleméről való tanítását, Herakleitosznak a világot mozgató logos - gondolatát, Pythagorasznak a rész - egész összefüggését.

A reneszánsz filozófia gondolatai szintén beépülnek a filozófiai rendszerébe. A már említett két gondolkodón kívül Walla, Petrarca, Erasmus műveit tanulmányozta, de a legjelentősebb hatással mégis Campanella volt rá. Mi elsősorban a gondolkodónak az utópisztikus művét, a Napállamot ismerjük, és elsősorban társadalmi tanításairól tudunk többet. Comeniusra viszont természetfilozófiai művével hatott: a vallás és a filozófia egyeztetésének a törekvésével, a természet törvényei felhasználásának hangsúlyozásával, a tudomány és a munka jelentőségének kiemelésének gondolatával.²

Campanella hatását különösen Comenius természetfilozófiájában érhetjük tetten. Elsősorban a Realis Philosophiae Epilogisticae című művének a gondolatai hatottak rá, amire a Fizika című művének előszavában hivatkozott. Ebből a művéből a világ létalapjainak gondolatát, az ellentétek küzdelmét, a világlélekről, az őslétezőről szóló tanítást építette be rendszerébe.³ Már itt kell megelőlegezve megemlíteni, hogy Comenius kezdetben nem fogadta el Kopernikus heliocentrikus világnézetét, még tanulmányt is írt ellene, de az elveszett. Nem tudta összeegyeztetni Campanella és a vallási tanítás azon gondolatával, hogy a Föld áll a világ középpontjában mozdulatlanul, amit egymásnak feszülő erők kiegyensúlyozódása biztosít. Jellemző, hogy az Orbis Pictus első kiadásában is ragaszkodik a geocentrikus világképhez, s csak később, amszterdami tartózkodása idején fogadja el Kopernikust.

A reneszánsz filozófusok mellett nagy hatással voltak rá kora gondolkodói. Már említettük a kiemelkedő filozófusok sorát Bacontól Spinózáig, de Comeniusra elsősorban Bacon és Descartes hatott, Hobbes és Locke nem közvetlenül, Spinóza és Leibnitz munkássága pedig későbbre esik. Comenius korára a filozófia már irányzatokra tagolódott, megjelent az empirizmus (Bacon) és a racionalizmus (Descartes) .

Bacontól elsősorban a módszertanát vette át. Elfogadta azt a tanítását, hogy a világ felé kell fordulni, és az ismereteket, a tapasztalatokat az érzékeken keresztül kell megszerezni a világról, és a világ lényegének megismeréséhez az indukciót kell alkalmazni. A világ jelenségeit vizsgálat alá kell vonni, azokat összehasonlítani és a bennük levő közös vonást kell kiemelni. De hatással volt rá Bacon ködképekről szóló tana is, az a gondolata, hogy az emberi elmét meg kell tisztítani azoktól a gondolati gátaktól, amelyeket az ember faji sajátosságai, a közösség hagyományai, a hivatalos előírások építettek ki, hogy valóban meg tudja ismerni a világ jelenségeit. A későbbiek során Comeniusnál ez mint az ész tisztaságának követelménye jelenik meg, és majd, a Bacontól átvett gondolattal - akinek munkásságával a herborni egyetemen ismerkedett meg - minden állítás bizonyításának a követelésében fogalmazódik meg. Bacontól átveszi a gyakorlat szerepének a hangsúlyozását. Többször hivatkozik Descartes-ra.

Korának másik gondolkodójához, Descartes - hoz ellentmondásos viszony fűzte. Kölcsönösen tisztelték egymást, de ugyanakkor nem tudták egymás nézeteit teljes egészében elfogadni. Descartes megértette Comeniusnak azt a törekvését, hogy az egyetemes tudományt megalkossa, de lehetetlennek tartotta. Másrészt a megismerésben ő elsősorban az értelemre, a ratio-ra épített. Nála is jelentkezett a vallás és tudomány, filozófia ellentmondásosságának a problémája, de rájött, hogy a világ kutatását és a filozófia kérdéseit az értelem segítségével kell megoldani. Nem vetette el az Isten fogalmat, mint ismeretet, vallási kérdésekben elfogadta a kinyilatkoztatást, azt is elismerte, hogy velünk született eszmék vannak, de mégis külön választotta a természetfilozófiát a vallási kérdésektől. Ő saját maga számára elsősorban a természet, a filozófia kutatását tartotta fontosabbnak, a vallást már nem. Comenius vele szemben - mint láttuk - az érzéki tapasztalatnak ad fontos szerepet, és az ismeret forrásai között a természet mellett a kinyilatkoztatást is megjelöli. Ebben eltérnek egymástól. Ugyanis Descartes szkeptikus az utóbbival kapcsolatosan. A velünk született eszmékről Comeniusnak az a véleménye, hogy az ember ezeknek az eszméknek a befogadására és megvalósítására csak a hajlamot örökli, nem kap tiszta eszméket a világról, ezeket magának kell megszereznie.

Természetesen a filozófia mellett a kor tudományos eredményei is forrásul szolgáltak művei megírásakor. Comenius pánszófiájáról, filozófiájáról gazdag irodalom áll rendelkezésre, és ezek sajátosan tükrözik a kérdés megoldásának nehézségeit. Comenius összefüggő, koharens filozófiai rendszert nem alkotott. Több művet is megírt ebben a témakörben, de vagy csak egyes témákkal foglalkozott, vagy pedig pedagógiai tanulmányai során próbálta filozófiailag megindokolni mondanivalóját. Ez elsősorban Didaktikájának ismeretelméleti megalapozásánál figyelhető meg. Comenius filozófiájának tanulmányozását az is megnehezíti a magyar olvasó számára, hogy legtöbb műve latinul vagy cseh nyelven íródott, ezek fordítása csak most van folyamatban és ezért a kutató, ha nincs ezeknek a nyelveknek a birtokában, sokszor kényszerül másodlagos forrásokra támaszkodni. Próbára teszi a kutatót az is, hogy Comenius filozófiai rendszerének feltárása nagyon alapos filozófiai, filozófiatörténeti, kultúrtörténeti, történelmi tájékozottságot igényel.

Mégis kísérletet kell tenni Comenisu filozófiájának feltárására, amit az könnyit meg, hogy a részproblémák kifejtésekor utal az egész rendszerre. A források között vannak szorosan a pánszófiához kapcsolódó művek, természettudományos kérdéseket boncolgató fejtegetések, filozófikusokról - Descartesről, Kopernikusról - írott tanulmányok, de a tankönyvek és a pedagógiai írások is, mint a Nagy Didaktika (Didaktica Magna) is forrásként használható. Ez utóbbiak azért lényegesek, mert a tankönyvekben pedagógiai elveinek megfelelően a gyermekek életkorához illesztve koncentrikusan kifejti a pánszófikus ismereteket. A pedagógiai munkák azért fontosak, mert módszerét igyekszik tudományosan és filozófiailag is megindokolni. Ebben az írásban elsősorban Vaszkó Mihály, Tettamanti Béla és Geréb György által írt művek alapján kíséreljük meg Comenius filozófiai nézeteinek összefoglalását.

Comenius filozófiáról vallott nézete eltér e fogalom korabeli és közismert tartalmától, nem csupán a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás, élet általánosabb törvényszerűségeinek feltárását jelenti, hanem ennél összetettebb, amit ő pánszófiának nevez. Ez a kifejezés eredetileg nem tőle származik, Laurenberg Péter már Comenius előtt felvetette egy mindent átfogó, általános és sokoldalú tudás enciklopédikus összefoglalásának gondolatát. Comenius azonban⁴ ezt a pánszófia fogalmat még szélesebben fogja fel, több oldalról közelíti meg írásaiban, és időnként filozófiának, új filozófiának nevezi. Ő úgy látja, hogy túl kell menni a régi görögök általános értelmezésén:⁵

Máshol pedig ezt írja:

Egy másik helyen pedig a következőket olvashatjuk:

Amint látjuk, a filozófia Comeniusnál az ember számára nélkülözhetetlen, hasznos ismereteket magába foglaló tudomány, amely lehetővé teszi a természet helyes megismerését, és az ember földi boldogságának elérését. Alapvető vonása az enciklopédikusságra való törekvés, amely kora tudományosságát is jellemzi. Maga Comenius is bírálta a korabeli állapotokat, legfőbb hibának azt látta, hogy a tudományosság általános képe töredezettséget mutat. Jól vette észre, hogy nem alakult ki az egyes tudományok karakterisztikus vonása, nincs közöttük összefüggés, de érzékelte az egységesítésre való törekvést, hiszen számtalan enciklopédia jelent meg, amely között ott volt a magyar Apáczai Csere János műve is. Úgy gondolta: "leltárszerűen egybe kell gyűjteni összes ismereteinket, alaposan meg kell őket rostálnunk, a lényeget ki kell választanunk, s ezekre vonatkoztatnunk a többieket. Vagyis: egységes elvek alapján egyetlen könyvbe kell foglalnunk minden képzelhető dolognak valamennyi genusát és speciesét. Ez lesz a mesterségek mestersége, a tudományok tudománya, a mindenség megértése, a pánszófia."- írta róla Fináczy Ernő.

Az volt a meggyőződése, hogy arra kell törekedni, hogy összes emberi ismereteinket a legegyszerűbb vagy legáltalánosabb alapfogalmakra visszavezessük és ezeknek egymáshoz való viszonyát pontosan megállapítsuk. Ez a vállalkozás fogja közelebb hozni az embereket, mert a nagy ellentétek, amelyek a népeket, egyéneket elválasztják, abban gyökereznek, hogy ismereteinkben nincsen összefüggés és szerves kapcsolat.9 Comenius a filozófia célját a bölcsesség elérésében fogalmazza meg. Bölcsességen a legfőbb jót értette, amelyre az embernek élete folyamán törekednie kell. A bölcsességnek ezt a vonását Szokratesztől vette át. Úgy véli, a tudás eredményezi a bölcsességet, az szolgál alapul minden helyes emberi cselekvéshez. Nála a tudomány és a bölcsesség egy és ugyanazon dolog, hitte, hogy a bölcsesség elsajátítása már magába foglalja az erényes, helyes emberi életet. Az erények betartása pedig biztosítja az ember számára a földi élet boldogságát is. Bár a bölcsesség végső céljaként a túlvilág életre való előkészítést jelöli ki, hangsúlyozza, hogy az igazi bölcsesség a valóság helyes megismerését is magában foglalja. És így a bölcsesség már a földön is boldoggá teheti az embert. Ez utóbbi megállapítás szakítás a középkori filozófiával, amely csak a túlvilági boldogságot előlegezte az embernek.¹⁰ Összefoglalva tehát: a pánszófia mögött kettős tartalom van, érti rajta egyfelől a dolgok kölcsönös, egyetemes összefüggéseit, másfelől a mindenkit mindenre megtanítás művészetét.¹¹

Ennek a nagy, összefüggő filozófiának most már közelebbről is megjelöli a tárgyát, amikor azt írja, általában véve az összes emberi és isteni dolog teljes ismeretét felöleli, az Isten, a természet, és a művészet megismerésének tudománya. A művészet mindent átfog, amit az ember művel: gondolatokat, beszédeket, alkotásokat; a természet mindazt felöleli, ami szabad részekből, a dolgok belső erejéből keletkezik, Isten minden, ami szavakkal vagy művekkel az örökké elrejtett hatalmat, bölcsességet és jóságot hirdeti.¹² A dolgok okait kutató tudomány, azok tudománya, hogy a dolgok nagy összefüggésében mi? honnan? miért? hogyan? jött létre.¹³ Az új filozófia forrása Isten három tökéletes könyve: a világ, az ember és a Szentírás. A pánszófikus filozófia megírásában forrásul kell szolgálnia a természet, az emberi munka és erkölcs világában lévő dolgok egyetemes összeírásának mutatóval. Ez lenne a nyersanyag. Másodszor a velünk született igazságok, ösztönök és képességek legrendezettebb összegyűjtése. Harmadszor az Írások gyűjteménye, a legpontosabb fordításban és a legtökéletesebb mutatóval. Kisegítésül szolgálhatnak az emberi könyvek, nem annyira a régiek, inkább az újak, melyek szép, új megfigyeléseket tartalmaznak, természetesen elsősorban a mindentudás könyve, amit össze kell állítani. Ezek feldolgozásának feltétele a jó érzék, az éles értelem, sok dolog tárgyi ismerete. A feldolgozás eszközei az emberi értelem, az ész világosságának felhasználása, amennyiben ez nem elég, a hiányos, a tökéletlen ismeret kijavítására az isteni kinyilatkoztatás az eszköz. Az egyetemes filozófia megalkotásában Bacon hatására is, de tulajdonképpen vallási megokolással, erőteljesen hangsúlyozza az érzékek szerepét, és azt a követelményt, hogy az ismereteket állandóan ellenőrizni és igazolni kell. Comenius tisztában van a magára vállalt feladat óriási voltával, és a Prodromus című művében felsorolja a pánszófia megalkotásának elveit, melyek a szorosan vett filozófiai elvek, mert ezek érintenek ontológiai, ismeretelméleti, természetfilozófiai, vallási elveket, és a világ egységét biztosító harmóniáról szóló tanítást is magukba foglalják.¹⁴

Comenius a filozófia területeit a Schola Ludus című művének V. fejezetében vázolja a következő sorrendben: Metafizika, Fizika, Matematika, Etika, Logika, Filológia. Ezen területek részletesebb kifejtésénél az figyelhető meg, hogy a metafizika külön terület, mely az asztrológiai gondolatoknak megfelelően a világ jelenségeinek általános törvényeit igyekszik feltárni. A fizika és matematika elsősorban a természet, a világ elemzését adja, az etika, logika meg a filológia inkább az emberrel kapcsolatos dolgokat igyekszik összegyűjteni. Követi ez Comeniusnak azt a hármas elgondolását, ami szükséges ahhoz, hogy az ember felemelkedhessen: ismernie kell a valóságot, erkölcsösnek kell lennie, és a filológia külön hangsúlyozásával képesnek kell lennie önmaga kifejezésére, mert ezek teszik őt képessé földi feladatainak teljesítésére. A pánszófiai célkitűzéseknek megfelelően a szorosan vett filozófiai kérdéskörök kimondottan szaktudományos kérdésekkel kapcsolódnak egybe. (Részletesen fejtegeti például a Föld délköreinek kiszámítási problémáit.)

Comenius törekszik az egységes világkép felvázolására. Itt is felmerülnek a szokásos nehézségek, hogy ennek az összetett, bonyolult kérdéskörnek az egyes művekben csak a részproblémáit tárgyalja, de azért felvázolható ez a világkép. Úgy gondolja, a világ egységes egész, amelyik a Bibliának megfelelően az Isten teremtő munkájának eredményeként jött létre: az Istenből kiáramlott a világszellem, létrehozta a semmiből az anyagot, és ebből formálta meg a világot. A világmindenséget ő három létalapra vezeti vissza: az anyagra, a fényre és a világszellemre. Az első kettő harcban áll egymással, a világszellem törekszik ennek kiegyenlítésére, irányítja a mozgásukat. Ennek következtében jön létre a világmindenség három összetevője: az Isten, a világ és az ember. Isten az örökkévaló, a világ az átmeneti, mulandó, az ember pedig részben mulandó, részben pedig örök. Az Isten, az eredendően első létező létrehozza az anyagot, a világ, az isteni szellem megtestesülése.

Az Istennel kapcsolatos kérdések vizsgálata a teológiára tartozik. Comenius vallásos nézeteinek tárgyalásakor ezt érintettük. Sajátos a világról alkotott felfogása, amely tulajdonképpen a természetet és az embert foglalja magába. A róluk alkotott felfogása a természetfilozófiája. Magának a világnak a szerkezetét ő elég naiv módon képzeli el. Felfogásában keverednek a természettudományos és vallásos nézetek. Hosszú ideig gömb alakúnak tartotta a világot, melynek a középpontjában van a Föld, mert a legsűrűbb, és fajsúlyuk szerint a jelenségek taszítják egymást. A Földet gömbszerűen fogják körbe ezek az egyre ritkuló szférák, amelyek minden oldalról taszítják a Földet, úgy ez a világ közepében marad.¹⁵ Különféle szférákat említ, melyben a legfelső a földi szféra, amely 4 éltető elemre épül: a vízre, a földre, a levegőre és a tűzre. Utána az égbolt következik, melyről azt írja le, hogy forog a Föld körül. Maga az égbolt is több szférára oszlik, a legalsóban van a Hold, utána következnek a Commenius korában ismert bolygók: a Merkur, a Vénusz, a Neptunusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Az ég 8. szféráját a csillagok ege követi. A földi szférát és az égi szférát körülfogja az ún. kristálytiszta ég, melyet ő ősmozgatónak nevez, ez a mozdulatlan mozgató. A felsorolt szférák után következik Comeniusnál az a nagy szféra, melyet szintén égnek nevez, s amelyről azt állítja, hogy csak a túlvilágon lehet megismerni.

A világ jelenségei a 4 éltető elemre épülve, a világ mozgatóinak segítségével keletkeznek. Minden dolog eszméje szerint keletkezik. Comeniusnál az eszme az olyanná levés lehetősége, amely által lesz a lény vagy tárgy olyanná, ami. A világ jelenségei mozgásban vannak, melyet a közöttük lévő ellentét okoz. Comeniusnak ez a nézete abból a felfogásból származik, hogy kezdetben volt az Istenben a világegység, utána világ megteremtődésével ez az egység megszűnt, a világ ellentétekre szakadt, melyek harmóniában vannak egymással. Emlékezünk arra, hogy Comenius kora lényegiségét úgy fogta fel, hogy a világ közeledik ismét Istenhez, az isteni egység megvalósulásához. A világszellem ezen újbóli egység megteremtésén munkálkodik. Ebből a szemléletből következik az az elgondolás, hogy a világ az idea által megteremtődött jelenségként fejlődik: a létezők egyrészt törekszenek arra, hogy az eszmének tökéletesen megfeleljenek, másrészt hogy közeledjenek az isteni tökéletességhez. Így tehát a világ fejlődése teleologikus. Ennek a fejlődésnek eredményeképpen egyfajta egyetemes harmónia, az ún. pánharmónia alakul ki. Ennek a szónak nála többféle jelentése van. Az egyik az a cél, amit a világnak el kell érnie, a másik jelentés bizonyos állapotot jelöl, a harmadik szerint bizonyos rendező - mozgató tényező is. Ezt ki is fejezi, amikor azt mondja, hogy a pánharmónia az isteni gondviseléssel azonos. Természetesen az egésznek mozgatója az Istenből kiáradó világszellem. Comeniusnál érzékelhető egyféle törekvés a világ és az Isten azonosítására, az ókorban is ismert, a reneszánsz által hangsúlyozottan kifejezésre jutott panteisztikus gondolatra. De Comeniusnál ez mégsem azonos azzal a a felfogással és nem azonos a Spinóza által nyújtott elképzeléssel sem. Comenius a világ keletkezésének elméletével tér el, amikor azt mondja, hogy az Isten a semmiből teremtette meg az anyagot, adta meg saját törvényeit, és mozgatta. Tehát az anyag nála passzív, a szellem pedig aktív.

Comenius közeledik ahhoz a gondolathoz, hogy a világot élőnek tekintse. A világ legáltalánosabb jellemzőit a következőkben látja: az első az, hogy a harmónia - eszmény állandóan jelen van. A második: a fejlődés, amely a világ keletkezésétől jellemzi az egység harmóniájának hordozóit. Harmadik: a világ valamennyi mikro - és makroszintű állapota, finálisan - meghatározott célra - rendezett, az isteni tökéletesség, a pánharmónia megvalósulása érdekében. A megvalósulás a finális rendezettség; az egymásra épülő részek lényegében azonosak, csak formájukban különböznek egymástól. A negyedik: a részek rendeződésének a folyamata nem lineárisan történik. A rendeződés törvényei a valóság különböző szerveződési szintjein szubsztanciálisan jelennek meg, tehát a jelenségek közötti kapcsolatról van szó.¹⁶

Comenius nagy jelentőséget tulajdonított a természetnek, pedagógiai elvei középpontjában is a természetesség elvét hirdeti. Mint említettük, a természetet szoros kapcsolatba hozta az Istennel, és az a felfogása, hogy az isteni lényegek, törekvések, eszmék a természetben vannak elrejtve, és az ember, ha vissza akar térni, fel akar emelkedni Istenhez, úgy tudja megtenni, ha a természetből felismeri azokat. A természet ezért ismeretforrásként jelenik meg, a világról, az Istenről, az emberről - mert az utóbbit is a természet részének tartja. Másrészt szerinte a természet az embernek útmutatást nyújthat életének vezetéséhez. Sajátos törvényei vannak: az elkülönítéssel veszi kezdetét, az anyagot úgy készíti elő, hogy az formaadást igényeljen, csekély nagyságú, de hatalmas erejű alapokból teremt mindent , a könnyebbektől halad a nehezebbek felé. Magával megelégszik, nem terheli túl magát. Úgy segít magán, ahogyan csak lehet. Csak azt hozza létre, amiből haszna hamarosan nyilvánvaló. A természet mindent egyformán végez, a természet minden folyamatnál a dolgok belsejéből indul ki, a természetben nincsen ugrás, minden folyamatosan halad.¹⁷ Harmadrészt Comenius természetfelfogásában hangsúlyt kap az, hogy az ember a természet része, annak törvényeinek van alávetve. Ebből következik az a követelménye, hogy hagyni kell a tanulót kibontakozni, a benne lévő lehetőségek megvalósulását kell elősegíteni, ez egyik fontos didaktikai alapelve.

Comenius a meglévő dolgokat attól függően, hogy a világlélekből mennyiben részesülnek, természeti jelenségekre és élőlényekre osztja. Arisztotelész nyomán az életjelenségek a következők: ész, érzéki észrevevés, térbeli mozgás és megállapodás, továbbá a tenyésztéssel kapcsolatos mozgás, valamint a fogyás és növekedés. Élőlényeknek nevezi azokat a világjelenségeket, amelyek a világlélekből részesülnek, ezzel azonosítja a világlelket és az életet. Ebből következik a lélek halhatatlanságáról - Platonnal egyetértésben, vallott felfogása. Itt is fokozatokat állapít meg: a világlélekből legkevésbé a növények, részesülnek, melyek csak az önfenntartáshoz szükséges vegetatív funkciókkal rendelkeznek. Az állatok önkéntes mozgásuk és érzékelésük által fejlettebben náluk, és úgy véli, rendelkeznek a vágyódás lelki jelenségével. Az állatokat nem osztja rendszertani egységekbe, az Orbis Pictusban életterületük szerint csoportosítja őket. Az ember a legfejlettebb, mert plusz még az értelem képességével is rendelkezik. Mind a három területet összefogja a világlélek, ami azonos az élettel. Ez az elv azért szükséges számára, hogy ezzel is demonstrálja a világ egységét. Közelebbről az élet nála pl. az emberben a makrovilág tükörképe, sajátos mikrokozmosz, olyan nyílt rendszer, amely isteni energiáját felhasználva, folyamatos aktivitást fejt ki környezetére és önmagára.¹⁸

A világon- Comenius számára - a legvégső, a legfüggetlenebb és legkiválóbb teremtmény az ember, ő áll a világ középpontjában, érte van minden: "az ég a földért, a föld a búzáért, borért és, ezek pedig az emberért vannak...tehát minden az emberért van, még az idő is." Az ember lényege szerint eszes teremtmény, uralkodásra termett lény, mivel a Biblia szerint azért teremtette az Isten, hogy uralkodjék önmagán és a világ felett, és önmagát és a világ dolgait Isten felé fordítsa, hogy felkészüljön a túlvilági életre.¹⁹ Összefoglalóan: az ember végső teremtménye az Istennek, arra hivatott, hogy uralkodjék a többi teremtmény fölött, fel van ruházva szabad akarattal, hogy bármit szabadon csinálhasson és cselekedjék, az ész tényével rendelkezik, hogy bölcsen irányítsa választásait és cselekedeteit.²⁰

Hogy ennek a rendeltetésnek eleget tudjon tenni, meg kell ismernie önmagát, az őt körülvevő világot. Képesnek kell lennie saját szükségleteinek kielégítésére, a világ dolgaival való rendelkezésre, arra, hogy okosan tudja szabályozni saját és mások külső és belső cselekedeteit. Mindezt komolyan és szentül viselkedve, szilárd erkölcsi meggyőződés alapján kell tennie. És meg kell ismernie Istent és törvényeit, a vallás tanításait. De ezt csak egy olyan embereszmény tudja megvalósítani, akit jellemez a képzettség, az erkölcsi fejlettség - vagyis az erények, a vallásos érzület - vagyis a jámborság. Végezetül mégis "az ember végső célja ezen a világon kívül esik."²¹

Az ember létének idejét három korszakra osztja: az anyaméhben, a földön és a mennyben eltöltött időre. Ez utóbbi a túlvilág - a végcél. Mind a három életkorszaknak meghatározott célt jelölt meg. Az anyaméhben eltöltött időben az ember célirányosan készül a földi életre, a földi élet alatt pedig a túlvilági életre. Az elsőből a másodikba a születés által lépünk. A másodikból a harmadikba a halál és feltámadás útján, a harmadikból azonban sohasem lépünk ki az örökkévalóságon át. Az elsőben csupán az életet kapjuk a kezdetleges érzékelési és mozgási képességgel, a másodikban az életet, a mozgást, az érzékelést az értelem csíráival, a harmadikban mindezeknek a tökéletes teljességét.²²

Comenius hangsúlyozza ugyan, hogy az egész emberi folyamat - itt fontos, hogy fejlődési folyamatról van szó ! - lényege a túlvilági életre való felkészülés. Ebben megegyezik a középkori felfogással, de egy ponton lényegesen el is tér attól. Kiemelt fontosságot tulajdonít a földi életnek, melynek célját a boldogságban látja, amely különböző aktivitásokkal érhető el, s ami az embert a Föld felé fordítja. Az ember földi életében kiemelt fontosságot tulajdonít a munkának, úgy véli, hogy az embernek vele született igénye a tevékenykedés és munkálkodás, és ez már gyermekkorban megmutatkozik. Magát a munka fogalmát ő több oldalról közelíti meg. Egyrészt úgy fogja fel, mint az ember eszközét, hogy szükségleteit megteremtse, másrészt mint alkotómunkát, amelyben az ember kifejeződik, harmadrészt vallási szempontból közelíti meg: a munkával az ember a világot alakítja át az isteni ideák szerint, és ezáltal kapcsolódik az isteni teremtés folyamatába. Nála bizonyos fokig megszentelődik a munka.

Hogy az ember hivatását betölthesse, nevelni kell, és meg kell nézni, hogy a hivatása betöltésére, a pánszófia elsajátítására, az emberi ismeretszerzésre milyen lehetőségekkel és adottságokkal rendelkezik. Comenius legismertebb írásai ilyen tartalmú művek, melyekben az ember lehetőségei és tulajdonságai ebből a hármas célból kerülnek megvizsgálásra. Vizsgálat tárgyává tette az embert, mint természeti lényt, az emberi pszichikumot, de abból a szempontból, hogy melyek a megismerés feltételei, és vizsgálja az ember megismerő képességeit, megismerési módját. Comenius úgy látja, hogy az embert az állattól az értelem, a kéz és a beszéd képessége által különbözik. Szervezeti felépítésében legfontosabbnak az agyat tartja, amely szerinte a gondolkodás szerve, összeköttetésben van az idegekkel, melyek az érzékszervektől az agyhoz vezetik az ingereket. Az érzékszervek kötik össze az embert a külvilággal. Az érzékszerveknek igen nagy fontosságot tulajdonított a már ismert elv szerint: semmi sincs az értelemben, ami először ne lett volna meg az érzékekben. Comenius alapos orvosi és embertani tanulmányokat folytatott, ismerte Vesaliust, Hervayt, Tulpot, fizikája előszavában is egy orvos szerzőre hivatkozik. Az ember kialakulásának embriológiai leírást adja:

Abban viszont téved Comenius, hogy a gyermek kialakult értelmi képességgel születik, nem pedig fejlődése során szerzi meg azt.

Az emberi szervezet részeit nagyon jól ismerte, ezekről való ismereteit az Orbis Pictusban fejti ki, amely az ábrákkal együtt mutatja az e tárgyban meglévő alapos tudását. Az emberi szervezet működésében az isteni bölcsesség megnyilatkozását látja. A szervek kialakulásának és működésének indoklását nem az embernek, mint élőlénynek a természetéből, a környezethez való alkalmazkodás törvényszerűségeiből, hanem teleologikus elképzelésekből vezette le. Úgy vélte, hogy minden szervnek van egy előirányzott feladata, a teremtés által kijelölt cél szerint. Az emberi testet szerinte a természeti erő, az életerő és a lélek működteti:

Comenius az ember legfontosabb részének az emberi lelket tartja, szerinte ebben van az ember lényege, ez köti össze Istennel. Hat az ember teremtő világára, kapcsolatot teremt a külvilággal, és a transzcendencia felé irányít. A lélek szerkezetét tekintve Comenius 4 részt, fokot vagy képességet különböztet meg. Az elsőt értelemnek nevezi, amely az összes dolgok tükre. Ehhez kapcsolódik az ítélőképesség, a judicium, amely a dolgok mérlegelésére szolgál, és az emlékezet, amely a dolgok tárháza. Második képesség az akarat, amely mint bíró mindent eldönt és kormányoz. A harmadik egység a mozgási képesség, amely lehetővé teszi az elhatározások végrehajtását. Végül negyedik a beszéd, amely a gondolatok közlésének az eszköze. Ezen kívül - szinte megelőlegezve a modern nyelv - felfogást - Comenius szerint az ember belső világának is a kifejezője és eszköz arra, hogy az emberek együttműködését elősegítse, eszköz arra, hogy az ember társát cselekvésre késztesse.

Comenius szerint az értelem a dolgok közti különbségek megfigyelésére irányul, az akarat a hasznos dolgok kiválasztására törekszik, az emlékezet pedig a jövendő használat számára őrzi meg azt, amivel az értelem vagy az akarat már korábban foglalkozott, és emlékezteti a lelket Istentől való függésére és kötelezettségére. Az emlékezetet ez utóbbi funkciója miatt lelkiismeretnek is nevezi. Ezek a képességek Comenius szerint nem léteznek és nem működnek külön - külön, hanem együttesen alkotják a lelket. Az értelem tudatosít, a tanulást teszi lehetővé számunkra, az akarata arra képesít, hogy erényesek legyünk, az emlékezet pedig az istenfélelem felismerésének a képessége, vagyis a vallásosságé. (Emlékezzünk csak a képzettség, erényesség, vallásosság követelményeiben összefoglalt embereszményre, ezek a feltételei.)

Érdekes a lélek működésének mechanisztikus leírása Comeniusnál:

A megismerés lélektanával is alaposan foglalkozott Comenius. Azt hirdette, hogy az ember végtelen megismerésre képes, ezt azonban vallási elvekkel igazolja. Az emberi lélek az isteni erőnek / képességnek a része, az ember istenképűségének bizonyítéka, így ez lehetővé teszi, hogy mindent megismerhessen. Hangsúlyozza azt is, hogy ez a megismerő képesség mindenkiben megvan, ezért kell és ezért lehet mindenkit nevelni, tanítani. Comenius az értelmet jelöli meg, mint megismerő képességet.

Nézeteiben bizonyos ellentmondásosság figyelhető meg, mert egyrészt hirdeti, hogy tiszta értelemmel születünk, amit később meg kell töltenünk ismerettel, és ezzel tulajdonképpen a velünk született képességeket tagadja. Más munkájában viszont a születés pillanatától kezdve nemcsak formális pszichológiai tényezőnek veszi, hanem a tapasztalat útján szerzett ismereteket tartalmilag meghatározó logikai tényezőt lát bennük azáltal, hogy különbséget tud tenni jó és rossz között már eleve.

A megismerés alapeszközét az érzékszervekben látja, emiatt fontos erőt tulajdonít nekik. A folyamatot úgy látja, hogy az érzékszervek által felfogott ingerek az idegeken keresztül az agyban lévő értelemhez jutnak, amely aztán pontosan felfogja a dolgokat. Éppen ezért tartotta fontosnak, hogy a tanulók mindent érzékeljenek - ezért fontos a szemléltetés. Ugyanakkor az érzékelésen túl hangsúlyozza az elvont gondolkodás fontosságát, amelynek során az ember megállapítja az egyes tárgyak és jelenségek lényeges jegyeit, felismeri a különbségeket, és így helyes fogalmakat alakít ki. Az ítéletalkotás problémáival kapcsolatosan is helyes elképzelései voltak, amelyben azt hirdette, hogy az ítéletben olyan összefüggéseket fejezünk ki, amelyek a valóságban létező tárgyak és jelenségek valóságos összefüggései. Nagyon szemléletesen írta le a képzetbe vésődés folyamatát:

Az emlékezet munkájával kapcsolatban - így az ismeret rögzülésével összefüggésben - is kiemeli a helyes érzékelést, a tervszerűen végzett megfigyelést, az alapos megértést, ismétlés és gyakorlás fontosságát. Hangsúlyozza, hogy az ismeretek alapos bevésésében jelentős szerepe van az érzelmeknek, mert ami a tanulók érzelmeire erősen hat, azt jól megjegyzik és emlékezetben tartják.

A szorosan vett megismerés kérdéseinek taglalásakor Comenius csak azokat a tényeket emeli ki, és olyan hangsúllyal, ahogy azok az ember elrendelésének, a pánszófia megalkotásának, magának a nevelésnek a szempontjából lényegesek. Magában a megismerés kérdésében bizonyos fokig a visszatükrözés álláspontján áll. Az ember értelméről azt írja, hogy felfüggesztett gömbtükörhöz hasonlóan minden dolog képét körös-körül képes felvenni. Kitér ennek agyi feltételére, amit Arisztotelész "tabula rasa" elméletéből vesz át, és úgy gondolja, hogy agyvelőnk, gondolkodásunk eme műhelye helyesen hasonlítható a viaszhoz is, melyre a pecsétnyomót rányomjuk, vagy amelyből apró bábukat készítenek. Miként ugyanis a viasz minden alakot felvesz és összegyúrható, minden módon alakítható, azonképpen az agy minden tárgy képét befogadván az egész világ tartalmát magára veszi.²⁸

Az ember gondolataiban a dolgok tükrözősnek: "Mi a gondolat?- kérdezi Comenius - a mindenható Isten képmására teremtett tükre a dolgoknak".²⁹. A megismerésben az alábbiakat emeli ki:

Az ismeret fogalmával külön is foglalkozik. Nála az ismeret valamilyen jelenség Istentől eredő ideáljának az ismerete, amit a világból kell elvonni. Egy dolgot akkor ismerünk meg, ha megismerjük annak keletkezését, hogy mikor, mi módon és hogyan jött létre, és ismerjük azt a jegyét, amelyik megkülönbözteti a többi jelenségtől.

Az ismeretekkel szemben - elsősorban pedagógiai céllal - követelményeket állít. Az ismeretnek tökéletesnek, teljesnek, igaznak és rendezettnek kell lennie. Az ismeret akkor igaz, ha a dolgokat úgy ismerjük meg, amint vannak. Külön kitér az ismeret céljára: olyan ismeretek szükségesek, amelyek az ember jólétére, boldogságára szolgálnak. Segítik az embert hivatásának betöltésében, utilitárius jellegűek. Elveti az öncélú ismeretszerzést és a gondolatjátékokat. Éppen ez utóbbi miatt támadja a korabeli tudósok működését és a skolasztikát egyaránt. Különbséget tesz aktív és passzív ismeretszerzés között, ő az aktív ismeretszerzés híve.

Úgy véli, hogy két igazság van, s mindkettő Istentől ered. Az egyik igazságot az értelem segítségével közvetlenül ismerjük meg, ez a logikai igazság. A másik igazságot a természetből következtetjük az érzékelés segítségével. Az egyiket a kinyilatkoztatás, a másikat érzékelés útján kapjuk. Az első igazság megismerésére az embernek vele született képessége van, a másik igazságra az embert érzékelő képessége vezeti rá. Comenius több helyen is hangsúlyozza a világ megismerhetőségét, mint ahogyan ezt a lélektani feltételek tárgyalásakor is láttuk.

Nála a megismerés tárgya a természet, az ember és az Isten, melyet az értelemmel, az ész világosságának felhasználásával és a kiegészítő és kijavító isteni kinyilatkoztatás alapján vizsgálhatunk. Ezen a ponton kerül szembe Descartes-tal.

Az oktatás tárgyalásakor három eszközt jelöl meg: az érzékszerveket, az értelmet és a közlést. (Az utóbbin a tanító ismeretközlését érti.) Lényegét tekintve a megismerés eszközét az érzékelésben, az értelemben és a kinyilatkoztatásban látja. A megismerést folyamatként fogja fel, és ez bizonyos feltételek meglétét igényli. Ilyenek pl. az egészséges érzékek, a tiszta gondolatok, tiszta elme, ami mentes hamis, téves és előítéletes gondolatoktól. A megismeréskor a teljességre törekvés-, a fokozatosság-, a sorrend betartásának elvének kell érvényesülnie. Van még két elve, amelyek elsősorban módszertaniak: az érzéki megfigyelés és a bizonyítás elve. Hangsúlyozza, hogy a filozófiai gondolkodás módszere nem a szillogizmusokkal lefolytatott gondolkodás és vitatkozás legyen, hanem a megfigyelés és a bizonyítás.³⁰

Természetesen itt nem egyoldalúságról van szó, ugyanis a megismerés folyamatában Comenius egyesíteni igyekszik kora két filozófiai áramlatának, a szenzualizmusnak és a racionalizmusnak a törekvését. Az ismeretek elsődlegesen az érzékszerveken keresztül jutnak az ember agyához, de ezt értelemmel fel kell dolgozni. Comenius - éppen ismeret-felfogásából kiindulva - , kettős módszert alkalmaz . Alapvető módszere az indukció elve, de hangsúlyozottan analízisról - szintézisről - és a szinkrizisről beszél. Az első folyamán a megismerő a jelenség egészéből indul ki, felbontja elemeire; a másodikban igyekszik összerakni a jelenséget, a harmadik az a módszer, amikor az egyes különálló jelenségeket kapcsolja össze, és úgy próbálja megállapítani a közös vonásokat, hogy egy csoportba sorolhassa őket. Így próbálja feltárni a köztük működő törvényszerűségeket.

Nem hagyja el a logika fogalomalkotási módját, ugyanis az ismeret, amihez ő jutni akar, az kettős természetű. Egyrészt fogalmi jellegű is, ezt mutatja az a követelmény, hogy tartalmazza azt a vonást, amelyik megkülönbözteti a többi jelenségektől. De ugyanakkor rendelkezik olyan vonásokkal is, amely gyakorlati felhasználásra teszi őket alkalmassá. Az ismereteknek ez a kettős követelménye pedagógiai célt szolgál, és a pánszófia kiépítését segítené. Hogy mennyire nem tekint el a logikai megismeréstől, azt a logikai megismerésre való utalás bizonyítja, és az, hogy a Schola Ludus V. fejezetében a filozófia tárgyának felsorolásakor a logikát is megjelöli.

Comenius a megismerés során hangsúlyozza a bizonyítás követelményét. Neki olyan filozófia iránt van igénye, amely matematikai módszerekkel van felépítve és azokkal bizonyítható. Több igazságkritériumot állapít meg. Legfontosabbnak az érzékelést jelöli meg. Az érzékszervek szerepe és az érzékelés Comeniusnál kiemelt fontosságú, már a megismerés eszközei között is szerepelt. De ugyanakkor mint igazság - kritérium is szerepel. Mert szerinte az ember csak akkor győződik meg véglegesen és igazán valaminek az igazságáról,ha érzékszerveivel felfogja, és azok tanulságától nemigen téríthető el.

Ezen kívül fontos bizonyítási eszköz az evidencia, azaz az értelem belátása, ami Descartes-nál fontos szerepet játszik, de Comenius nem tartja kielégítő eszköznek a bizonyításra. Érzékeli, de nem fejti ki, hogy az evidencia azt jelzi a megismerőnek, hogy az adott ismerete a megismerő gondolatrendszerébe beleillik, de ettől még hamis lehet, ha a gondolatrendszer hamis vagy hiányos. A bizonyítás során is rámutat a gyakorlat jelentőségére. Szerinte a bizonyítás végső soron akkor válik meggyőző erejűvé, ha a beigazolt ismeret a gyakorlatban helyes eredményre vezet. Ezt annyira fontosnak tartja, hogy hangsúlyozza: a bizonyítást azonnal kövesse a tudás, és a tudást a cselekedet. Pusztuljon az a tudás, amelyik nem vezet cselekedetre. A gyakorlat szerepének ilyen hangsúlyozása Bacon hatását mutatja.

Ajánlja még bizonyításként a rendszeres megfigyelésket és a kísérleteket is. Mi ezt természetesnek tartjuk, de az ő korában a tiszta szellemi tevékenység, a gondolatokkal végzett munka volt az eszmény. Ezért volt az, hogy Bacon- nel együtt ő is hangsúlyozta, hogy a filozófusok ne tartsák lealacsonyítónak a gyakorlati kísérleteket. Magának a tudománynak az értékét abban látja, hogy mennyire alkalmazható a gyakorlatban. Bacon-hez, Vives-hez, Leonardo da Vincihez hasonlóan a gyakorlat fogalmát összeköti az ember természetfeletti uralmának a kérdésével. Hitte, hogy a világot megismerve képesek vagyunk erőinek egymásra hatását irányítani, hogy a kedvező célt elérjük. Ezzel túl is lép Bacon - nen, aki úgy fogja fel, hogy alkalmazkodni kell a természethez, ha uralkodni akarunk rajta.

Külön bizonyítási eszközként beszél a hipotézisről: hogyha felteszünk egy törvényt vagy gondolkodási összefüggést, ami nem bizonyított és abból következtetést vonunk le, és kipróbáljuk a gyakorlatban, és ott igaznak bizonyul, azzal a hipotézist igazoltuk. A modern tudomány is gyakran használja ezt a módszert a csillagászatban és a űrhajózásban.

Szólni kell még Comenius etikájáról. Ezen a területen nem alkotott jelentőset, nagy vonásaiban a középkor és az újkori gondolatok keverednek nála. Egyrészt a keresztény metafizikai etika tételei jelennek meg nála, amelyek az emberi élet célját a transzcendens világból, a vallás tételeiből igyekeznek igazolni, másrészt a reális élet követelményeit tükrözik, amelyek közül a hasznosság elve a polgári utilitarizmus alapjává vált. Embereszménye a pánszofosz, aki a túlvilág és a földi élet, a hit és a tudomány embere. Ennek az embernek jártasnak kell lennie minden dologban, ura kell lennie a dolgoknak és önmagának, minden dolgot és önmagát vonatkozásba kell hoznia Istennel, ami mindennek a forrása. Vagyis ezt az eszményt a képzettségnek, az erényességnek, vagyis a jó erkölcsnek és a vallásos érzületnek, vagyis a jámborságnak kell jellemeznie. Magát az erkölcsöt azonban nagyon fontosnak tartotta, úgy vélte, bölcsességet e nélkül nem lehet tanulni.

Az erényesség eléréséhez bizonyos erkölcsi tulajdonságokra van szükség. Comenius nem fogalmazza meg az erkölcs filozófiai fogalmát, ami az embernek a másik emberhez, a világhoz és önmagához való viszonyát szabályozza. Itt is érvényesül az az eljárás, hogy az etikai kérdéseket a már ismertetett három tényező - az emberi hivatás, a pánszófia, és a nevelés - céljából válogatja ki. Elsősorban az erkölcsi tulajdonságokra fekteti a hangsúlyt. A tulajdonságok között is különbséget tesz. Kiemeli az erényeket, azokat a tulajdonságokat, melyek képessé teszik az embert arra, hogy erkölcsileg jót cselekedjék. Az erénynek ez a megközelítése Arisztotelész nézeteivel rokon. Legfontosabb erénynek a bölcsességet, a mértékletességet, a lelki erősséget és igazságot, lelki erőt, önmagán való uralkodást tartja. Kiemelt jelentőséget tulajdonított a jámborságnak, ez vallásos felfogásából, papi mivoltából következett. Ennek forrását az elmélkedésben, a Szentírásban és az imádkozásban látja, melyek nemcsak források, hanem az ember ebben éli meg a jámborságot. Az erényességre nevelést igen fontosnak tartja, az iskola központi feladatának tekinti. Praecepta Morum (Erkölcsi vezetés) című munkájában a részletes kifejtéskor felsorolta az egyes erkölcsi tulajdonságok, szokások, fogalmak kialakításának útját és módszerét.

Itt kell kitérni egy sajátos jelenségre, amely megmutatkozik Comeniusnál, amikor a filozófia egyes nagy részkérdéseit tárgyalja. Mindig valamilyen hármasból indul ki, s ez a hármasság végig uralja filozófiáját. Ilyen pl. a természet - ember - Isten, vagy a tudás - erkölcs- jámborság, vagy az érzékelés - akarat - emlékezet hármassága. Ha ezeket sorrendbe rakjuk, azt látjuk, hogy ezekben az adott témákhoz kötötten manifesztálódik és jelenik meg a világ - Comenius szerint - legfontosabb elve és működése az Atya - a Fiú és a Szentlélek hármas elve. A teremtés az Isten, az erény Jézus, az erő a Szentlélek, mely a működést segíti.

Ha Coménius előbb vázolt filozófiájának rendszeréről összefoglaló megállapításokat teszünk, akkor látjuk, az objektív idealista filozófiával állunk szemben, amelyben Comenius - korának megfelelően - a vallási tanítást és a modern tudomány és filozófia eredményeit egy összefüggő, egységes rendszerben gondolta át, melyet a finalitás - elve és a pánharmónia elmélete szervez. A szakirodalomból az olvasható ki, hogy a szerzők szerint Comeniusnak ez nem teljesen sikerült. Ez azzal magyarázható, hogy vagy nem hisznek ebben a finalitásban, a pánharmónia meg misztikusnak tűnik előttük, vagy azzal, hogy Comenius filozófiáját részleteiben dolgozza ki, és a részek kidolgozásakor ezek a nagy rendezőelvek a háttérben maradnak, mert Comenius azt tudottnak fogja fel. Érzékelhető, hogy különben egy mélyen átélt világlátásról van szó, melyet egyrészt sugallni is akar, másrészt kifejezi barokkos stílusában (hiszen ő a barokk kor írója) a képszerűségre való törekvéssel, elméleti fejtegetések megvilágítására részletezett hasonlatokat használ. Szenvedélyes, emelkedett hangvétele, a körmondatok alkalmazása, a felsorolások, ismétlések, ellentétek alkalmazása is ezt a célt szolgálják. Természetesen az egész koncepció magán viseli a kor jegyeit, melyben minden izgalmas filozófiai kérdését érintett Comenius, sajátos megközelítésben, kora színvonalán, melynek vannak hiányosságai is.

Modern, zseniális, máig ható gondolatok keverednek nála középkori, sokszor naiv megállapításokkal. Ezeknek két forrásuk van: egyrészt Comenius nézeteiben domináns szerepet játszó, bár korszerű és reformált vallási felfogása, amely bizonyos tudományos eredmények elismerését nem engedi meg számára - ilyen pl. a kopernikuszi felfogás. Másrészt onnan származnak, hogy az általa ismert tudomány még nincs ekkor a megfelelő fejlettségi szinten, hogy az általa kiemelt ismeretek mélyebb tudományos erővel filozófiai általánosításra alkalmasak legyenek. Ez figyelhető meg az Orbis Pictusban pl. az állatok rendszerezésénél.

Ezektől a hiányosságoktól eltekintve mégis egy nagyívű, részletes, lenyűgöző szellemi katedrálissal állunk szemben, amelynek hatása alól a kortársak már életében sem tudták kivonni magukat. Az utókor halála után a felfedezéseit felhasználta, s nemcsak pedagógiai eredményeit. Ösztönzést adott a filozófia továbbfejlődésének: Leibnitz a legtökéletesebb világ elméletének kidolgozásához Comeniustól kapott muníciót. Meggyőződésünk, hogy a fentinél mélyebb elemzés korunkban is megszívlelendő felfedezéséket, megközelítési módokat tárna fel.

¹Vaszkó Mihály: Comenius Ámos János világnézete és pedagógiája (Bp., 1954.) 88.
²Köpeczi Béla: Comenius és a magyar művelődés (Bibliotecha Comeniána, X., Sp, 2003.) 234.
³Vaszkó Mihály i.m. 122.
⁴Laurenberg Péter: A művészetek összefoglalásáról - idézi Vaszkó Mihály i.m. 88.
⁵Idézi Vaszkó Mihály i.m. 8.
⁶Comenius: Mindennek elrendezése, XII. fejezet. 4. pont
⁷Comenius: Mindennek elrendezése, XII. fejezet, 1. pont.
⁸Idézi Bodosi Béla: Comenius és Apáczai, Sárospatak, 2003. 258.
⁹Bodosi i.m. 257-258.
¹⁰Vaszkó i.m. 89.
¹¹⁸Bodrosi i.m. 257.
¹²Vaszkó i.m. 97.
¹³Comenius: Schola Ludus V. fejezet
¹⁴Comenius: Prodromus, 64-69. pontja
¹⁵Comenius: Schola Ludus, V. fejezet
¹⁶Perjés István: Comenius nevelésfilozófiája, Sárospatak, 1991. 15.
¹⁷Perjés i. m. 20.
¹⁸Perjés i.m. 3-4.
¹⁹Comenius: Nagy Oktatástan, 161.
²⁰Perjés i. m. 5.
²¹Comenius: Nagy Oktatástan, 161.
²²Comenius: Nagy Oktatástan 163.
²³Comenius: Nagy Oktatástan, 162.
²⁴Comenius: Schola Ludus, II. fejezet
²⁵Vaszkó i.m. 137 - 138.
²⁶Idézi Vaszkó i.m. 138-139.
²⁷ Idézi Vaszkó Mihály i.m.
²⁸ Comenius: Nagy Oktatástan, 174 - 175.
²⁹ Comenius: Mindennek nevelése 186.
³⁰ Vaszkó i.m. 162.

Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Sándor vitájáról
forrás:

Közismert, hogy a nyelvújítási harcokban Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Sándor viszonya jelentős szerepet töltött be. Az egymással szemben álló felek - a dunántúliak és Kazinczy - köre - közötti harc élesedéséhez vezetett és a szenvedélyes küzdelem sokszor méltatlan megnyilvánulásokat is eredményezett mindkét oldal részéről. Ugyanakkor az is érdekes, hogy ez a vita meggyorsította a nyelvújítási harcok befejezését is.

A két író közötti ádáz küzdelem kibontakozásának az volt az oka, hogy Kazinczy megbírálta Kisfaludy Himfy szerelmei című művét. Természetes körülmények között ez nem vezethetett volna szükségszerűen ilyen kemény összecsapáshoz, de ez a kor ellentmondásokkal volt terhes. Az 1801 - től 1830 - ig terjedő időszakban vagyunk, ami történelmileg a napóleoni háború befejezését jelenti, belpolitikailag pedig az udvar és a nemesség kezdeti kompromisszumát követő elhidegülésének, a központi hatalom megkeményedésének ideje ez, ami természetesen a szellemi mozgalmak alakulására is kihatott. Ugyanekkor megindult a reformmozgalom, és győzelmesen tört előre a romantika.

Magyarországon ebben az időben igen furcsa képet mutat az irodalmi élet. Léteznek különféle áramlatok: a régi klasszicizmus, a szentimentalizmus, a hagyományos történelmi - nemzeti érzelmeket kifejező vonulat, de megjelenik a neoklasszicizmus Kazinczyval és természetesen - mint ahogyan azt Horváth János erőteljesen hangsúlyozza¹ - ezekben az irányzatokban megjelennek a romantika vonásai is. Magyarországon ugyanis a nyugat - európai értelemben vett tiszta klasszicizmus nem alakult ki, még a klasszicista alkotásokban is ott érződött a romantikára való hajlam. A romantika és a klasszicizmus összekeveredett nálunk, anélkül, hogy ez tudatosodott volna az egyes alkotókban.

Ezeknek az irányzatoknak a virágzását és egymással való küzdelmét nagy részben gátolta, hogy ekkoriban nálunk nem volt szervezett irodalmi élet. Nem volt egy állandóan működő orgánum, ahol az alkotások megjelenhettek volna, keményen működött a cenzúra és nem volt széles olvasóközönség sem, aki mindezekről visszajelzést adhatott volna. Jellemző például az a tény, hogy Kazinczy Kisfaludy művéről írott első bírálatát külföldön, az Annalen der Literatur című lapban németül jelentette meg név nélkül. Azért név nélkül, mert ennek a folyóiratnak ez volt az elve, s Kisfaludynak mégis ez lett az egyik fájó pontja és emiatt Kazinczyt a magyarság lejáratásával vádolta.

Az irodalom fejlődését nagy mértékben nehezítette a magyar nyelv állapota is. A magyar nyelvújítási mozgalom nem egyedül Kazinczy nevéhez kötődik, mások is felismerték ennek szükségességét. Magának a nyelv megújításának motívuma is többféle volt. Alapvetően az irodalmi művek szempontjából volt erre szükség, de belejátszottak társadalmi és politikai szempontok is. Társadalmilag kézenfekvő a bonyolultabbá váló viszonyok kifejezésének szükségessége. Politikai szempontból a magyar nemzeti mozgalom, a nemzeti megújulás igénye volt az egyik mozgató.

Való igaz, és összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Kazinczy a polgári viszonyok szükségleteinek kielégítésére törekedett, de az is köztudott, hogy a magyar nemesi ellenállás egyik fegyvere is a nemzeti nyelvkérdés lett. Bár ebben volt egy kis ellentmondás is, mert a nyelv egyrészt jelentette a magyar közösség egységét, de ugyanakkor a fejlesztést csak odáig szorgalmazta, ameddig a nemesi viszonyokat, értékeket és érzelmeket fejezte ki. Hozzájuk is kötődnek mégis nyelvújítási törekvések és eredmények.

Kisfaludy Sándor ide tartozott, hiszen irodalmi működésének az egyik elindítója a megyei ellenállási mozgalomban szerzett élménye volt. A Kazinczy által vezetett csoport nyelvújítási módszerei nála is megjelentek, ő is alkalmaz szórövidítést, szóösszevonást és új szavakat is alkotott. A nemesi nyelvújítási harc legjobbjai közül kerülnek ki a később Kazinczy által dunántúliaknak nevezett írók. 1800 körül még ez a mozgalom igen képlékeny volt, és mint tudjuk, Kazinczy fellépésével és tevékenységével válik hathatós és eredményes mozgalommá. Ő az, aki szembeszáll a nyelvújítást ellenzőkkel. Elsősorban a debreceniekkel a Debreceni grammatika körül vívott polémiájával és Csokonai sírfeliratával, az ún. Árkádia - pör körüli vitákkal. Ő volt az, aki a nyelvújítás elméletét kidolgozta és módszereit ajánlotta, hiszen elméletileg is tisztázni kellett a nyelv lényegét, a nyelvnek a közösséghez -, és a közösségnek a nyelvhez való viszonyát.

Általános felfogás az volt, hogy a nyelv lényegét maga a nyelvtani szerkezet, a grammatika és a szókincs adja meg, s ezeket szentnek és sérthetetlennek tartották. Ennek a Révai Miklós és a Verseghy Ferenc közti vitában az utóbbi volt a képviselője. Kazinczy ezzel szemben Révaihoz csatlakozott, aki a nyelvet történelmi képződményként fogta fel és alakítását is szükségesnek tartotta. Kazinczy különbséget tett a nyelv szelleme és a nyelvi minta között, és ő ez utóbbinak akart megfelelni. Kazinczy nem szűken vett nyelvújítási tevékenységet fejtett ki, hanem különbséget tett a nyelvi szintek között, felosztotta a nyelvet egy felsőbb írásnyelvre és egy lentebbi, igényesebb beszélt nyelvre. Nála az írásnyelv az irodalmi nyelvet jelenti, ennek fejlesztését tűzte ki célul, de ezt sem öncélúan.²

Új irodalmi felfogást és új irodalmi ízlést képviselt, nyelvújítása így ízlésbeli nyelvújítás. A börtönből való szabadulása után igyekezett kialakítani az új irodalom szemléletet és ízlésvilágot elsősorban a német neoklasszicizmus (Goethe és Schiller) munkásságára támaszkodva. Az ő neoklasszicizmusa is a Winckelmann-i görögség - felfogásra épült. De ne gondoljunk merev, dogmatikus nézetrendszerre, a magyar irodalmat nemcsak nyelvében akarta megújítani, hanem tematikájában is. A magyar nyelvet alkalmassá akarta tenni különféle stílusárnyalatok kifejezésére, meg akarta növelni a nyelv hajlékonyságát. Ezért szorgalmazta a külföldi irodalom fordítását, maga is fordított Moliere-t, Racine-t, Klopstockot. Az irodalmat akarta emelni, amihez a nyelvújítás volt az eszköz.

Ennek sikere érdekében igyekezett irodalmi centrumot kialakítani, mint tudjuk, kellő sikerrel. Látta azt, hogy ha célját el akarja érni, akkor Magyarországon is meg kell honosítani az addig ismeretlen műfajt, az irodalmi kritikát. A kritikai élet levelezések keretében folyt le, ahol megvitattak irodalmi kérdéseket, de általános esztétikai elvek taglalására nem igazán került sor. A működő folyóiratokban sem volt kimondott irodalmi rovat, ott is csak részproblémákat tisztáztak, nem minden személyeskedés nélkül. Az ottani írások alig mentek túl reklám célzatú ismertetéseken.³ Kazinczy próbálkozott először mintát adni Kisfaludy Himfy szerelmei című művének bírálatával, ami 1809-ben németül, majd 1814-ben magyarul jelent meg az Erdélyi Múzeumban.

A Kisfaludy bírálat megírásának motívumairól a szakirodalomban eltérnek a vélemények. Érdekes, hogy a korabeliek, főleg a dunántúliak Kazinczy irigységét, bizonyos kétszínűségét vélték felfedezni mögötte. Holott talán közelebb állunk ahhoz az igazsághoz, hogy Kazinczy bírálat tárgyává akarta tenni a korabeli irodalmi törekvéseket, mérlegre akarta tenni az ő irodalmi felfogása, ízlése, esztétikai nézetei alapján. Kisfaludy esetében ezt a dolgot az nehezítette, hogy Kazinczy kora legnépszerűbb irodalmi alkotását bírálta. Mint írásából kitűnik, nem ennek a műnek a megsemmisítéséről vagy leértékeléséről volt szó, hanem pozitívumainak kiemeléséről és negatívumainak felmutatásáról.

Minthogy Kisfaludy műve kimondott irodalmi értékei mellett a köztudatban mint a nemzeti lélek kifejeződése jelent meg, a művet ért bírálatot sem autonóm irodalmi értékelésként fogták fel, hanem a hazafias érzés elleni támadásként. Így érezte ezt maga Kisfaludy Sándor is. Irodalmi életünk ilyen ellentmondásossága miatt sem a szerző, sem a közönség nem tudta elfogadni Kazinczynak a művészet autonómiájáról vallott nézeteit. Kisfaludynak megjelentek regéi is, de Kazinczy nem bírálta azokat, mert Kisfaludy arra hivatkozott, hogy azokat nem mint író, hanem mint hazafi írta. Kazinczynál már megjelent az a nézet, hogy más a követelménye a hazafiaságnak és más az irodalomnak, ezek szétválasztását akarta. A kedvezőtlen fogadtatásból azonban tanult és később nem szorgalmazta ezt.

A Himfy szerelmei című Kisfaludy mű sajátos alkotása a magyar irodalomnak. Írója középnemesi származású volt, aki Mária Terézia testőrségében tevékenykedett. Irodalmi műveltségét is ott szerezte, hatással volt rá Bessenyei emléke és tanult a pozsonyi kispapoktól, akik a magyar nyelv, a magyar irodalom ápolásának elkötelezett hívei voltak. Tasso Megszabadított Jeruzsálem című művének egy részét lefordította, olvasta Shakespeare-t, ismerte a kor magyar íróit. Tájékozott ember volt, akiben élt az irodalmi becsvágy. Életébe törés következett be, amikor kizárták a testőrségből, de ő továbbra is katona maradt: részt vett a Napóleon elleni háborúban és Itáliában francia fogságba esett. Itáliai tartózkodása azért jelentős, mert itt került kezébe Petrarca daloskönyve, amit magával vitt Franciaországba is. Ez a fogság nem jelentett szorosan vett rabságot, vidéken élt Draguignonban, ahol megismerkedett D’Esclapon Karolinával, aki megismertette a korabeli francia irodalommal és versírását is szorgalmazta.

Ekkorra már Kisfaludyban megvoltak azok az előzmények, hogy egy nagyobb lélegzetű művet létrehozzon. Katonáskodása révén kellő tapasztalatra tett szert, a szerelmi téma megverseléséhez kalandokkal teli élet állt mögötte, Bécsben a nők bálványa volt. Ebben az időben kezdett alakulni kapcsolata Szegedi Rózával, akivel egy balatoni szüreten találkozott. Ez a hölgy - a közhiedelemmel ellentétben - rendkívül művelt, büszke, határozott egyéniség volt. (A róla kialakult negatív képhez a Himfy szerelmeiben megjelent előnytelen kép jócskán hozzájárult.) Szegedi Róza először elutasította Kisfaludyt a róla keringő nem alaptalan híresztelések miatt, és Kisfaludy apja sem támogatta ezt a frigyet, mert bizonyos birtokvitában volt a két család. Bár a Kisfaludy család régi ősöktől származott, ekkor már az elszegényedés felé haladt, fia örökrészét ezért sem akarta kiadni az apa. A fogság alkalmat adott az addigi élettapasztalatok összegzésére, égette a honvágy is, élt benne a Szegedi Róza iránti szerelem és csak egy lökés kellett ahhoz, hogy ezeket egységbe foglalja, összegezze. Így érlelődött meg Ksfaludy Sándor műve.

A Himfy szerelmei két műből áll, az egyik a Kesergő szerelem, a másik a Boldog szerelem. Előbb a Kesergő szerelem alakult ki. Ahogy gyűltek a versek, előtte is tisztázódott, hogy érzéseit ki kell írnia magából és egy központ köré kell szervezni. Miután a fogságból megszabadult, Szegedi Rózától engedélyt kért arra, hogy őt tehesse meg a mű központi figurájává, és amikor újra harcba indult, már el is küldte neki az elkészült részeket. Barátja, Takáts József szorgalmazta a mű kiadását, amibe beleegyezett, és így a Kesergő szerelem 1801-ben - a szerző neve nélkül - meg is jelent.⁴

A mű Magyarországon addig példátlan sikert aratott, példányait szétkapkodták, az egész országban híressé vált. Ennek a műnek sikerén felbuzdulva Kisfaludy úgy gondolta, hogy a másik oldalt is megírja, hiszen 1800-ban sikerült Szegedi Rózát feleségül vennie és Himfy beteljesült szerelméről is írni akart. Aztán a két művet egybekötve Himfy szerelmei címmel 1807-ben jelentette meg névvel és az imádott hölgy, Liza megnevezésével. Ebben az időben adta közre három regéjét is Csobánc, Somló és Tátika címmel, a siker csak fokozódott. A Himfy szerelmei - t több európai nyelvre is lefordították, még szerbül is olvasható lett. Volt olyan, aki csak azért akart magyarul megtanulni, hogy eredetiben is elolvassa Kisfaludy művét.

Sokáig kutatták ennek a diadalnak a titkát. Úgy véljük, ennek több összetevője volt. Egy olyan történelmi korban keletkezett, ahol minden eddigi kötöttség alól való felszabadulás igénye jelent meg, gondoljunk Rousseau: Új Heloise , vagy Goethe: Werther regényének sikerére. Ugyanez a felszabadulási igény élt Magyarországon is, ez működött közre Kisfaludy könyvének sikerében. Magyarországon is erős volt az igény, hogy az emberek a belső érzelmeket megélhessék, és azt természetesen kifejezhessék. A Himfy vel ez történt meg: Kisfaludy mesterkéltség nélkül, úgy, ahogy benne megszületett, egyetlen érzés, a szerelem kifejezésére törekedett. Ez a mű azonban nemcsak tartalmában találkozott a magyar közízléssel, hanem az irodalmi kifejezési formában is. Elsősorban a magyar irodalomban ekkor uralkodó szentimentalista hangvétellel, annak kifejezés készletével. (Bár itt megjegyzendő, hogy ez a kifejező készlet valóban egy érzelem kifejező eszköze, a költő nem klisékből építette fel az érzelmet.) Közelebb hozta a művet a magyar olvasóhoz a hangsúlyos verselés és a népdalformákat felidéző strófaalakzat. Kisfaludy tudatosan tanulmányozta a népdalokat erdélyi katonai szolgálata alatt és itt most sikerrel alkalmazta az ott megtanultakat.

Kazinczy Ferenc kritikájának az 1814-es Erdélyi Múzeumban megjelent változatát tanácsos alaposabban szemügyre venni. Ez idő alatt már folyik a nyelvújítási harc: megjelent a Tövisek és virágok című epigrammagyűjteménye Kazinczynak és a Mondolat is. A kritika 1814-es kiadásra úgy került sor, hogy Döbrentei megküldte Kazinczynak a folyóirat első számának tervezetét és közölte, hogy a Himfy - recenziót is szívesen megjelenteti több más mű mellett. A dolog azért nem volt egyszerű, mert Kazinczy és Döbrentei felfogása a kritikáról erősen eltért egymástól. Döbrentei tompítani igyekezett a Himfy - bírálat itt-ott valóban sértőnek tetsző megállapításait, mint pl. Kazinczy szerint a versek 4/3-t el kell vetni, Döbrentei ezt 1/3-ra szelídítette.⁵ Különben a Himfy című Kazinczy epigramma a Tövisek és virágok megjelenése előtt, 1811. január 2-án Fazekas Istvánhoz küldött levelében tűnik fel először, éppen a kritika mibenlétéről folytatott vita kapcsán.

Maga a recenzió több részre tagolódva látott napvilágot. Első részében szó esik a szerző származásáról, ahol Kazinczy - tárgyi tévedésként - Kisfaludy születési helyét rosszul jelölte meg. Utána a mű fogadtatásáról mond véleményt. Úgy érzi, hogy az olvasók és addigi recenzensek félreértették a művet, olyat láttak benne, ami nincs benne. ⁶ Megállapítja, hogy Kisfaludy művét tévesen hozták kapcsolatba Petrarca és Anakreon művével, akiknek együttes hatását nem fogadja el, mert két különböző hangnemről és világlátásról van szó. Ő mindössze abban látja a hasonlóságot, hogy a Himfy szerelmei is szonettekben és cansonékban van írva, a szerelem kínjait énekli meg és hogy a mű végén a felsorolás is Petrarca eljárását követi. Eltérőnek látja Petrarca énekének tónusát a Kisfaludyétól, bár ezt közelebbről nem fejtette ki. A további részekben a műfaji meghatározásra törekszik, s ezeket hol erotikus idilleknek, hol szerelmi epigrammáknak mondja, s a prózához közelítőnek érzi őket. Később kritikai megjegyzéseiben ki is tér versformai sajátosságokra, az ott felhozott hiányosságok e műfaji meghatározási bizonytalansággal vannak kapcsolatban.

Ha a műfajt meg akarjuk határozni, szerelmi románcnak nevezhetnénk, amely elsősorban nem külső eseménysorral mond el történetet, hanem a belső lelki világ alakulását ábrázolja. Maga az egész mű egy egységes egész, az egyes költemények - akár a dalok, akár a szonettek - ebbe az egészbe illeszkednek bele. Ezért történhet meg, hogy az egyik versben felvetett téma a másikban folytatódhat, és sok az enjambement - féle megoldás, amit Kazinczy kifogásolt. Maga a műfaj nem idegen a korabeli olvasók előtt, de itt az érzelmi életnek a középpontba állítása és a kevés kapaszkodó cselekmény bizonyos nehézséget okoz. De Kazinczynál inkább arról van szó, hogy nem ismerte fel a műnek ezt a jellegét, hanem a hagyományos klasszicista esztétika követelményei szerint külön szemlélt minden egyes költeményt és számon kérte a téma, a műfaj, a hangvétel egységét, pedig itt már a romantika jelentkezett.

Értékbeli különbséget állapított meg a Kesergő szerelem és a Boldog szerelem között és inkább az utóbbi jelentőségét emeli ki. Ez összefügg azzal, hogy Kazinczy is abban az időben ismerte meg a házasélet boldogságát Török Sophie oldalán. A Kesergő szerelemmel szemben ennek a műnek egységességét, kiegyensúlyozott hangvételét, derűs világát és a hazafias érzelem erőteljes megszólaltatását emeli ki. Az utókor nem osztja véleményét, inkább a Kesergő szerelmet tartja értékesebbnek: érzelmi mélysége, változatossága, az elégikus hang mögött felsejlő belső dráma érzékeltetése, szép természetleírásai miatt.

Kazinczy külön kitér a két mű szépségeinek hangsúlyozására, példákat is hoz, többnyire a második könyvből. Tetszett neki, ahogy a szerelmi szenvedést a természeti képpel érzékeltette, ahogyan a szerelmi ujjongást megfestette a 2. dalban, vagy ahogyan a szerelmi idillt falusi alkonyi képpel érzékeltette (35. dal) Külön kiemeli a második könyv 53. dalát, mint tüzes hazafiúi vallomást, mint szent éneket. Dícsérőleg szól a rímelésről és a versformáról. Észreveszi, hogy Kisfaludy rímei nem ragrímek és nem azonos mondatrészeket rímeltet, hanem különféle mondatrészek tudatos összehozására törekszik a művészi hatás érdekében.⁷ A verselésről szólva észreveszi a magyaros verselés hatását, bár ő a maga részéről elsősorban a Ráday Gedeon - féle versforma híve volt. Dícséri a mű tematikai sokszínűséégt, észreveszi a finom költői megoldásokat és az érzelmi finomságok természetes kifejezését. Kiemeli a 2. cansone befejezését, amiben

az énekes kedvese reggeli álmába süllyedve, karjai közt fekszik, míg ez, egy vidám nyári napnak reggeli hevében, poétai elragadtatással repüli végig a nagyvilágot, s végre felszökik:

Jankó, nyergeld meg a Rárót,
   Kaszásim megkeresem.
Cicke, Lepke, Fecske - Hajrá!
   Nyugodjál még kedvesem.⁸

Csak ezután tér rá kritikai megjegyzéseire. Elismeri Kisfaludy érzéseinek finomságát, összetettségét és azt a könnyűséget, amellyel mindezt kifejezi, az ún. s zép - világtónust , de hiányolja, hogy mindezek nem Dayka énekeinek zengzetességével szólnak. Valójában itt nem a Dayka - versek követését kéri számon, hanem a költői erőt, a zengzetességet hiányolja a Kisfaludy versekből. Mert az való igaz, hogy bizonyos hangvételi egyhangúság tetten érhető a műben. Kisfaludy tartózkodott a drámaiságtól, különösen a második könyvben, ha az elsőben még törekedett is erre.

Részletesen foglalkozott Kazinczy a mű nyelvezetével. A Himfy szerelmei a dunántúli nemesi udvarházak nyelvén íródott, kissé megemelt szinten. Kazinczy elismeri a nyelvi gazdagságot, a kedvességet, sőt egyes helyeken csodálatra méltó nyelvi megoldásokat talál, de az egészet nem tartja tudós nyelvnek, klasszikus tisztaságuk - ahogyan írja - nem grammatisch correct.⁹ A későbbiek folyamán ezt részletesen kifejti. Számon kéri Kisfaludy helyesírási hibáit, nem elsősorban ypszilonista voltát bírálja, ugyanis közismert, hogy Kisfaludy a Verseghy - Révai vitában Verseghy mellé állt és következetesen kitartott mellette. Fel is sorol néhányat: kínjaim helyett kínaim használatát, vagy a dühödik szó helytelen írását. Kazinczynál egy érdekes ellentmondás figyelhető meg. Amikor elindítja a nyelvújítási harcot, hirdeti a költő szabadságát a nyelvalkotásra a grammatikával szemben, ugyanakkor mégis ő maga is törekszik a grammatika megírására, ami nem sikerült számára. Elsősorban a helyesírás egységesítését igyekezett előmozdítani, leveleiben sok ilyen megjegyzésével találkozhatunk. Bírálja Kisfaludynál a nyelvjárási szók használatát és a provincializmust ( futkoszta, fellene, cepeli ). Az ilyen hibák kíméletlen irtását követeli meg, sőt felszólítja Takátsot, hogy az esetleges következő kiadásokból ezeket törölje.

Ennek a felszólításnak a hangvétele és ténye válthatta ki Kisfaludyból Kazinczyval szemben az írói diktátorság vádját. Kazinczy helytelenítette a rút szavak használatát. Tudjuk, hogy ő esztétikailag közelítette meg a nyelvet és ha újat alkotott, vagy nyelvjárási szavakat használt fel, megkövetelte a szép hangzást, hogy az a szó esztétikus legyen. Helytelenítette pl. a töpörödött boszorkányok, a ragyás aszott bagoly, a pondró - nyelv banya használatát. Szerinte az igazi író a rút szavakat is széppé tudja tenni. Itt tér ki a kompozíciós hibákra is, ahogyan azokról már korábban szóltam. Felhozott bizonyos vonzati - hibákat: járom még kínos táncát kifejezést. Ezt valószínűleg esztétikai okokból tehette, mert a mai nyelvérzék itt nem érzékel hibát. Kazinczy maga is használt a nyelvszokástól eltérő vonzatokat, amit fordítás során idegen nyelvből vett át. A bírálatban a továbbiakban felhoz bizonyos rímelési hibákat is. A kritikáját a továbbiakban a mű tartalma és terjedelme között összefüggéssel kapcsolatos megjegyzéseknek szenteli. Mivel nem értette meg az írás valóságos műfaji jellegét, ezért felrója hibaként, hogy Kisfaludy előre bizonyos kompozícióknak akart megfelelni: hogy meglegyen a kétszáz szonett és a húsz dal, de ezeket nem tudta tartalommal kitölteni. A második részben meg nem is tudta teljesíteni.

Ezután következik a nyomdatechnikai vonások számbavétele. Közismert, hogy Kazinczy nagy gondot fordított a művek nyomdai megjelenésére, sokszor maga tervezte a könyvet, sziluetteket, rajzokat csinált hozzájuk. Ez egyrészt kifinomult ízlésével volt kapcsolatos, másrészt elve volt, hogy a könyv megjelenése is ízlésalakító hatású. A könyv két metszetét is kifogásolja, való igaz, hogy a Szegedi Rózáról készült kép nem volt túlságosan szerencsés. Érdekes módon ezután következik a kritika megírásának indoklása és története. Végül a kritika egy verssel és függelékkel zárult, mintha ebben védekezne írásának valóban kemény hangja miatt. Zavarba ejtő az ironikus hangvételbe bujtatott elismerés, elutasítás, fölényes felszólítás. Valószínűleg az zavarhatta meg Kisfaludyt: bár összességében az írás a költő elismeréséről szól, a hiányosságok nagy része valóban létezik, de nem tudott a pozitívumokra figyelni, csak a kritikai megjegyzések fájtak számára.

Ez a hangvétel is megerősíti azt a feltevést, hogy Kazinczy olyan kritikát akart megvalósítani, amelynek középpontjában maga az ügy áll. A hibákkal szemben kíméletlen és nincs tekintettel a szerző adott művön kívüli érdemeire. Ezek az elvek majd a későbbiek során Bajzáéknál jelentkeznek, s Kazinczy szívesen is veszi, amíg a Conversations - pörben ellenfelei ellen használják. De amikor a Pyrker - pör kapcsán őt is érintette, már fájt neki.

A Himfy szerelmei ről írt recenzió megjelenése nem azt a hatást érte el, amit Kazinczy várt. Nyilvánvaló, hogy negatívan érintette Kisfaludyt, de negatívan érintette a dunántúliakat is. Nemcsak a diktatórikus hangnem ellen tiltakoztak, hanem az ellen is, hogy Kisfaludyt megbírálta, ami költőtársukat érzékenyen érintette. Előhozták Kazinczy egyéb hibáját is, hogy állítólag kétségbe vonta Kisfaludy magyarságát, hogy részrehajló volt: kisebb tehetségeket nagyobbra értékelt, ha közel álltak hozzá, mint másokat.¹⁰ De ellenérzést váltott ki a kritika saját körén belül is. Kölcsey írta meg Szemerével Kazinczy védelmében a Felelet (et) a Mondolatra , de ő is egyre jobban eltávolodott tőle és írásaiban Kisfaludy helyét kereste. Vagyis nem értett egyet a mester értékítéletével.

A mi számunkra külön érdekes magának Kisfaludynak a reagálása. Érzékeltette, hogy a bírálat fájdalmasan érintette, s ennek hangot is adott. Kazinczy is érezte, hogy Kisfaludynak némiképp igaza van, próbált védekezni és személyes kapcsolatokat keresni Kisfaludyval. Kettejük viszonya ugyanis különleges volt. Kazinczy a Kesergő szerelem megjelenését lelkesedéssel fogadta és elismerte a mű értékeit, sőt: felutazott, hogy személyesen találkozzon Kisfaludyval, de erre 1828-ig nem került sor. Most is kereste a személyes találkozást, hogy szóban fejtse ki álláspontját,. Meg akarta győzni a költőt arról, hogy nem rossz szándék vezette őt és nem a mű leértékelésére törekedetett, hanem csak a hibákra akarta felhívni a figyelmet. 1815-ben, amikor Bécsből hazafelé jött, találkozott a dunántúliakkal, de Kisfaludyval nem tudott kapcsolatba lépni. Éppen ezért levelet írt és megkérte Ruszek Józsefet, a keszthelyi apátot, hogy juttassa el Kisfaludynak és ezzel egy sajátos, leveleken keresztül folytatott vita alakult ki.

Kisfaludy három levélben¹¹ válaszolt, ezeket hívja a szakirodalom a közvetítőjéről Ruszek - leveleknek. E leveleknek különös jelentősége van kettejük kapcsolatában. Híven tükrözik Kisfaludy irodalmi eszményét, világszemléletét, a nyelvújításról vallott felfogását. Először kitér Kazinczyhoz való viszonyára, elismeri a nyelvújítás terén elért eredményeit, sokra értékeli a fogsága előtti munkásságát. Hangsúlyozza, hogy példaképe volt, mert ő mutatta meg számára, hogyan lehet és hogyan kell szépen magyarul írni. De csalódott Kazinczyban, s ehhez emberi és irodalmi vezéri negatívumait sorolja fel: asszonytermészetűnek, hiúnak tartja, nem nyíltnak. Irodalmi szervezőként legfőbb hibájának irodalmi diktátorságra való törekvését és a részrehajlást érzi. Nyelvújítási munkásságáról is sok kifogást említ, úgy látja, hogy Kazinczy kiszabadulása utáni tevékenysége rontja a magyar nyelvet.

Itt a két író világnézeti és nyelvfelfogásbeli különbsége mutatkozik meg. Kisfaludy legfontosabb értéknek a hazafiságot tartja és legfontosabb kötelezettségnek a haza védelmét és gazdagítását látja. De itt a nemzetet magát elég szűken fogja fel. Nála a nemzet igazi törzse és hordozója a középnemesség, amely a nemesi szabadság megtestesítője, amin ő a nemesi előjogokat érti. A nyelv fejlesztését ennek érdekében tartja fontosnak, a nyelvet azonosítja magával a nemzettel. És a nyelvújítást csak odáig tartja megengedettnek, amíg ezt a nemzetképet és a nemzeti érdeket nem támadja. Kazinczy nemzetfelfogása ennél sokkal korszerűbb és összetettebb volt. Habár pályája elején tett is a nemesi nacionalizmusra jellemző gesztusokat, nézeteinek középpontjában azonban a nemzetek egyenlőségének gondolata áll. A nemzet és a nyelv között tágabb kapcsolatot feltételezett, mint Kisfaludy. Megengedhetőnek tartotta a nyelv radikálisabb megváltoztatását, s nem féltette az idegen hatásoktól. A Ruszek - levelekben Kisfaludy egyik vádja éppen az, hogy Kazinczy a nyelvújítással szinte hazaárulást követ el, mert a magyar nyelv sajátos jellegét pusztítja el fordításaival és szertelen újításaival. Féltette az idegen hatásoktól a nyelvet és Kazinczynak ezt a tevékenységét gallio - teuto - hungarizmus nak nevezte.¹² Erre vonatkozóan stílusparódiát is írt Kazinczy szellemében.

Ehhez kapcsolódik irodalmi felfogásuk különbözősége is. Kisfaludy az irodalmi tevékenységet hazafias cselekedetként fogta fel. Jellemző például, hogy amikor az iránt érdeklődtek, hogy tudott-e Kazinczy 1809-es bírálatáról, azzal védekezett, hogy ő akkor éppen az inszurrekció szervezésével volt elfoglalva és különben is ő olyan nemes, aki nemes, és mellesleg ír, s nem tartja számon, hogy mit mibe írt.

Fent már említettük, hogy Kazinczy éppen az irodalmi autonómia jegyében támadta Kisfaludyt. A Ruszek - levelekből kiderül az ellenfelek költői személyiségről vallott felfogásbeli különbsége is. Kisfaludy azzal védekezik (amit egyébként a Himfy szerelmei előszavában is megpendített), hogy ő nem tudós költő, saját belső költői adottságaira és képzeletére támaszkodik, s nem iskolai regulákat követ. Ezzel közelít a romantika költői felfogásához. Valószínűleg itt félreértés történhetett, mert Kazinczynak a műgonddal kapcsolatos követelményét a klasszikus formakövetelmények számonkérését nevezte ő iskolai reguláknak. A Ruszek - levelekben Kisfaludy kitér személyes sérelmeire. Felhánytorgatja, hogy Kazinczy nem tudja, hogy ő hol született, sértve érzi magát, hogy a széphalmi mester őt teszi felelőssé a Mondolat megírásáért. Legfájóbb azonban az volt számára, hogy Daykával állítja szembe, akit ő közepes tehetségű költőnek tartott.

Ha Kazinczy a Kisfaludyval való vita közben annak nyelvészkedését el is ítélte, őt magát nem gyűlölte, sőt: szeretett volna vele kibékülni. Ehhez igyekezett igénybe venni Takáts József, Horvát és Ruszek segítségét. 1821. május 4-én meghalt Takáts József és Pápay Sámuel, a dunántúliak egyike Kisfaludy néhány elejtett szavából arra következtetett, hogy meg lehetne kísérelni a két ellenfél kibékítését. Pápay sugalmazta Kazinczynak, hogy a régi barát sírja fölött nyújtsanak egymásnak békejobbot. Kazinczy fel is kereste levelével Kisfaludyt, aki 1821. szept. 5-i levelében Pápayn keresztül válaszolt. Ebből kitűnik, hogy csak nem engesztelődött meg, "fergetegnek", "kártékony jégzápornak" nevezi a vitákat, ki akarja iktatni azokat az irodalmi életből.(Írt is A Recensiokról címmel erről egy művet). Levelében röviden és kissé finomítva megismételte Kazinczyval szembeni kifogásait. Elismeri ugyan annak érdemeit, de ismét kifejezte fájdalmát amiatt, hogy Kazinczy megtámadta. Kárhoztatta azért, hogy Kazinczy a magyar nyelvet rombolja, és megfogadta, hogy tartózkodni fog a vitáktól. Amint látjuk, Pápay békítési kísérlete kudarcba fulladt.

Kazinczy 1822. február 13-i válasza azért érdekes, mert nyíltan beismeri benne, hogy néha vétett a nyelv egy - egy törvénye ellen. Ne feledjük, hogy ez a levél az 1819-es Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című műve után íródott. Azt is bevallotta, hogy nem akarta Kisfaludyt megbántani, védelmébe vette az irodalmi vitákat és recenziókat, s a maga nyelvújítási törekvéseit, mert éppen Kisfaludy Károly és körének tevékenységére hivatkozva reméli azt, hogy a nyelvújítási furcsaságok egykor majd elfogadottakká válnak.¹³ Teljes megbékülést azonban ez a levél sem hozott. Majd végül 1828 április 9-én, az Akadémia egyik ülésén személyesen is találkoztak, de ez csak egy felszínes üdvözlést jelentett, nem békülést. Csak Kazinczynak Guzmicsnak küldött leveléből derül ki, hogy mennyire sajnálja, hogy nem sikerült közös nevezőre jutniuk.

Felvetődik a kérdés, hogy mi volt ellenkezésük fő oka? Megállapíthatjuk, hogy közrejátszottak abban a korabeli viszonyok, maga a nyelvújítási harc, a felek környezete: Kis János negatív képet festett Kisfaludy személyiségéről és Berzsenyi sem volt tőle elragadtatva. Természetesen közrejátszottak emberi problémák is (pl. hiúság), a műveltségbeli különbségek, de alapvetően az ellentétek gyökere valahol a mélyben húzódott. Magyarországon 1800-tól 1830-ig, amit mi Kazinczy kornak nevezünk, mélyre ható és többirányú változások zajlottak le. Társadalmilag a feudalizmusból a reformmozgalom irányába történő elmozdulást látjuk és ennek következtében a szellemi élet is átalakulóban volt. A régi klasszicista felfogást felváltotta a romantika, ami teljesen új irodalom felfogást, ízlésvilágot, költői eljárásmódot követelt meg. Ez a nyelvszemlélet változását is magával hozta. Az 1810-es évek közepétől Kazinczytól egyre inkább eltávolodtak a tanítványai, akinek a 1820-as évekre érzékelnie kellett, hogy egy új, fiatal generáció lépett a helyére. Ha Kisfaludy helyét nézzük ebben a küzdelemben, akkor igazodhatunk Horváth Jánosnak az írásához, aki Kisfaludyt a magyar irodalomfejlődésnek abba a szakaszába helyezi, amelyik Csokonai és Berzsenyi között helyezkedik el. A klasszicizmus és romantika közötti irányzatokat foglalta egybe, de éppen világszemlélete miatt nem tudott tovább fejlődni. A romantika hívei - minden látszat ellenére - többen voltak a klasszikus ízlés híveivel szemben, s maguk is kezdettől fogva áthajlóban voltak egy modernebb ízlésfaj felé.¹⁴

Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Sándor későbbi sorsának alakulása azonban igen érdekes képet mutat. Bár az 1820-as évek végén Kazinczy vesztett népszerűségéből, halála után mégis mint a magyar irodalmi nyelv megteremtője és irodalomszervező nagy egyéniségként jogosan emelkedik fel az irodalmi köztudatba. Kisfaludy Sándor népszerűsége egyre inkább esik, annak ellenére, hogy a megizmosodó romantika előkészítője volt, s bár Kölcsey, Petőfi verseiben itt - ott kimutathatók Kisfaludy reminiszcenciák, de nem tudott az átalakulás folyamatába bekapcsolódni. Részt vett a nyelvújítás utóvédharcaiban, az Akadémiának is tagja volt, beválasztották az Irodalmi Bizottság alapszabályzatát előkészítők közé is, de elvei miatt nem tudott újabb híveket maga mellé állítani: az akadémiai szabályokból ki akarta hagyatni a kritika lehetőségét. Politikai harcai is sikertelenek voltak, a maradiak oldalára állt: levelet írt a nádornak, hogy a jobbágyfelszabadítást ne szavaztassa meg. Nem tudott megszabadulni a nemesi nacionalizmus felfogásától, s 1844-ben szinte elfeledetten halt meg.

Ha Kazinczy és Kisfaludy vitájáról elgondolkodunk, azt lehet mondani, hogy két ellentétes világnézetű, személyiségű, ízlésvilágú ember nem szerencsés korban történt összecsapásáról van szó, akik a vitára rossz pillanatot választottak ki...

---

¹Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete Bp., 1976. 235.
²Benkő Lóránd: Kazinczy Ferenc nyelvszemlélete (In: Benkő Lóránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében Bp., 1982.) 16.
³Fried István: Kazinczy Ferenc "grammatikai és aesztetikai epigrammá" -i (In: Fried István: "Aki napjait a népnek szentelé..." Sátoraljaújhely - Szeged, 2009. 68.
⁴ Császár Elemér: Kisfaludy Sándor Bp., 1910. Franklin. 74 - 75.
⁵Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? (Bp., 1990.) 198.
⁶Kazinczy Recenzió Himfy szerelmeiről - Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok (Bp., 1979.) 734.
⁷Kazinczy i.m. 739.
⁸Kazinczy i.m. 742.
⁹Kazinczy i.m. 743.
¹⁰Viszota Gyula: Kisfaludy Sándor és Kazinczy Ferenc irodalmi vitája (ItK, 1911/4.) 390.
¹¹1816. április 17., 1816. jún. 3, 1817. jan. 25.
¹²Viszota i.m. 402.
¹³ Viszota i.m. 419.
¹⁴Horváth János i.m. 234.

A költő Bessenyei György

               

A magyar irodalmi köztudatban Bessenyei neve az 1772-ben megjelent Ágis tragédiájához, a magyar nyelv fejlesztése érdekében megírt röpirataihoz (Magyarság, Jámbor szándék) és a Tarimenes utazásához kapcsolódik elsősorban, úgy tartjuk, hogy fellépésével kezdődött meg a magyar felvilágosodás irodalma. Hogy vele új dolog indult el, azt a kortársai is érezték, és Toldy Ferenc volt az, aki az utókorra örökítette ezt az ítéletet.[1]

Bessenyei 1747-ben született a Szabolcs megyei Bercelen, 1755-60 között a sárospataki kollégiumban tanult, de apja kivette az iskolából. Egy ideig otthon folytatta tanulmányait, de azt is abbahagyta. 1765-ben állt be változás az életében, amikor felvételt nyert Mária Terézia testőrségébe, ahol két bátyja már a testület megalakulása óta szolgált. Bessenyei, a falusi középnemes Bécsben élénk szellemi életbe csöppent, az udvar állandó kapcsolatot tartott fenn az európai szellemi központokkal, a felvilágosodás gondolatai népszerűek voltak. Maga a királynő is a felvilágosodott abszolutizmus kiépítésére törekedett, de ugyanakkor megjelentek a sajátos polgári törekvések is. A bécsi polgárság igyekezett a felvilágosodás eszméit saját törekvéseinek igazolására felhasználni, és saját képére átformálni. Bessenyei részese lesz ezeknek a küzdelmeknek, mivel a testőröknek, hogy feladataikat elláthassák, meg kellett tanulniuk a francia nyelvet, tökéletesen kellett tudni a németet, és a társadalmi élethez hozzátartozott a korabeli tudományos eredmények ismerete is.

Bessenyei sajátos helyzetben volt, mert ő előzőleg nem sajátította el azokat a klasszikus ismereteket, amit testőrtársai, neki mindent elölről kellett kezdenie. Hihetetlen szorgalmának köszönhetően nemcsak pótolta a hiányosságait, hanem kortársai között a legműveltebb és legtájékozottabb ifjú lett. De nemcsak ezek a törekvések hatottak rá! Amikor Bécsben volt, kiéleződtek az ellentétek az uralkodó és köznemesség között. A magyar köznemesség ekkoriban már megmozdulni látszott: védte előjogait az uralkodóval szemben, és szellemi igényekkel lépett fel. Ennek a korszaknak sajátos tendenciája volt az, hogy a régi vallásos (pietista) világképpel szemben megnőnek a földi jelenségek értékei, és maga az erkölcs is laicizálódik. Megjelenik egy olyan törekvés, hogy az erkölcs némileg függetlenedjen a szigorú vallási tanításoktól, és a világi élet segítője, az abban való eligazodás eszköze legyen. Az irodalomban meg is jelennek ennek a törekvésnek a kifejezői, először csak az egyházi értelmiség körében, de utána már a kimondottan nemesi származású költők  (Orczy Lőrinc, Barcsay Ábrahám) között is. Bessenyei elsősorban hozzájuk kapcsolódott.

Az irodalom területén is változás történik, ugyanis az eddigi merev klasszicista esztétikával szemben formálódni kezd egy újfajta költőtípus, akik már nem a szabályokban előírt témákat verselik meg, és nem ragaszkodnak feltétlenül a klasszikus forma eszközeihez, hanem inkább saját élményvilágukat akarják kifejezni. A Bécsben megjelenő fiatal nemes érzékeli ezeket a tendenciákat, bár számára a világ ellentmondások összecsapásának terepe, és úgy érzi, ahány ember, annyi törvény, mert mindenki a saját, egyéni céljainak megvalósítására tör. Felmerül benne a belső rendteremtés igénye, hogy a világot egészében lássa és felismerje az azt mozgató egyetlen törvényt. Ez emberi-költői–szellemi törekvésének kulcsa. Egész élete ennek a lelki békének megteremtésért vívott belső drámai küzdelem, vagyis az, hogy a felhalmozódó új ismereteket valamiképpen beépítse a régi barokkos keresztény-sztoikus világképbe. Meg kell jegyezni, hogy számára ez a törekvés nem úgy jelentkezik, mint filozófiai probléma, hanem mint belső személyiségbeli létkérdés, erkölcsi probléma. Úgy érzi, hogy a világban csak úgy tud szilárd pontot találni, ha ezt a kérdéskört megoldja. Mint látni fogjuk a továbbiakban egész munkásságát és szorosan vett költői tevékenységét ez határozza meg. innen ered műveinek szenvedélyessége, személyessége és ugyanakkor állandó filozofikus töltete.

Bessenyei költészetének többféle megközelítését ismerjük. Voltak olyanok, akik nagy jelentőséget nem tulajdonítottak neki, voltak, akik megpróbálták a korabeli költészettel kapcsolatba hozni, kutatták modernségét, materializmus felé mutató tendenciáit. Az itt vázolt kulcs felfedezése Bíró Ferenc munkásságához kapcsolódik: ő volt az, aki több jelentős munkában[2] foglalkozott vele. Ez a Bessenyeiben forrongó belső küzdelem formát keresett magának, de nem kötődhetett egyetlen irodalmi ágazathoz, hiszen az egész világot akarta átfogni és annak problémáit megoldani. Így szükségszerű volt, hogy a témának megfelelően vagy lírában, vagy drámában, vagy röplap formában, vagy filozófiai tanulmányban, vagy regényben fejezze ki mondandóját, mint ahogyan az a korabeli angol és francia felvilágosult gondolkodóknál is megfigyelhető.

Alapproblémája az ember testi meghatározottságának felismerése és az ebből következő ellentmondások megoldása volt. Hozzákapcsolódott ezekhez a korabeli politikai kérdések megoldásának kényszere, de itt is sajátos ellentmondásba keveredett. Ő a monarchia híve volt, ugyanakkor a nemesi-nemzeti törekvésekhez feltétlenül és teljes egyéniségével csatlakozott, annak egyik megfogalmazása volt az Ágis tragédiája. Hogy magyar költővé vált, ez utóbbi adta a döntő lökést. Amikor irodalmi munkásságát kezdte, fordításokkal foglalkozott: németről magyarra, magyarról németre fordított sikerrel, akár német költő is lehetett volna belőle. De ő a nemzeti törekvések támogatását választotta.

Igen sajátos a költői ars poeticája. Indulásakor nem kész elmélettel jelentkezett, a költészetről vallott nézetei folyamatosan kristályosodtak ki, végül bihari remeteségében A természet világa című nagy filozófiai költeményében összegezte nézeteit. Ide vonatkozó megjegyzései Barcsayhoz, Orczyhoz, Ányos Pálhoz írott episztoláiban, A Holmi című kiadványának tanulmányaiban lelhetők fel. A költészet lényegének azt tartja, hogy kifejezője legyen az ember érzékenységének és gondolatainak, méghozzá formailag magas szinten. És itt meg kell állni egy pillanatra az érzékenység fogalmánál, amelynek gyökerei La Mettrie emberkép-felfogásához, valamint Locke szenzualizmusához  kapcsolódnak: az ember érzékeire a külvilág hat, és az határozza meg érzéseit, gondolatait. De ugyanakkor ebben az érzékenységben benne van annak megítélése is, hogy ez mit jelent az ember számára. Ezzel a felfogással lázadt a keresztény - pietista embereszménnyel és erkölcsiséggel szemben, és a földi élet értékei elismerésének jogosságát hirdette. Ugyanakkor a költészetet eszköznek tekintette az elvont tudományok, a filozófia terjesztésében, amelyek – úgy vélte - csakis a költészet eszközeivel hozhatók közel az olvasókhoz. A költő-olvasó viszonyában hangsúlyozta az olvasó szempontjait is, ezért tartotta fontosnak, hogy a költő gyönyörködtető és érthető legyen.

Ha konkrétabban akarunk Bessenyei költészetéről beszélni, néhány dolgot jó tisztáznunk. Bessenyei külön verseskötetet nem adott ki, verseinek lelőhelyeit egyéb munkáiban találjuk: Hunyadi László, Bessenyei György Társasága, Tolerancia, A Holmi, Az embernek próbája címmel kiadott munkáinak toldalékában. Költeményeinek műfaji szempontból változatos a képe. Megpróbálkozott a kor divatos műfajaival, de ez nála nem szolgai útkövetés lett, mert a témák, amelyeket ezekbe be akart sűríteni, a műfaji kereteket többnyire szétfeszítették.

Műfajait az alábbiak szerint csoportosíthatjuk. Az első csoportba tartoznak az allegorikus-aforisztikus versek, amihez költészetének korai szakaszába írott 12 verse tartozik, mint az Öröm, a Szépség, vagy az Unalom. Ezekben rendszerint egy elvont fogalmat személyesít meg, majd a klasszicizmus előírásának megfelelően szentencia-jellegű bölcsesség megfogalmazásához jutott el: az öröm nyájas gyermek, a mordság egy boglyás paraszt, a harag egy forró fazék, stb. A Házasság[3] című költeménye kimondottan aforisztikus:

Pénz és szeretet kell a jó házassághoz,

Különben ha e’ nincs, mindég gyötrelmet hoz.

Számunkra érdekesebbek leíró versei, melynek nála két változata is volt. A magyar irodalomban ennek is nagy hagyományai voltak, melyekhez Bessenyei kapcsolódott, de el is tért azoktól. Az év-és napszak versekben (Az esztendőnek négy részeiről (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél), A Tiszának reggeli gyönyörűsége) nem egyszerűen a jelenséget veszi számba mitológiai toposzok felhasználásával, mert költeményeit átjárja a személyessége: a költő egy fix pontból szemlélődik, és engedi magára hatni a látványt. Így a jelenségnél fontosabb az a hatás, amit a megfigyelt jelenség a költőből kiváltott: az érzékeny költő éli át a természetet, azt az élményt, aminek részese volt, leírása ezért tűnik egyszerre realisztikusnak és modernnek. E versek közül legismertebb A Tiszának reggeli gyönyörűsége című költeménye,  amely megkap a megfigyelés részletes valóságával, mozgalmasságával, színességével és a költeményt záró szentenciája sem tűnik erőltetettnek. A költő önmagát is a természet részeként fogalmazta meg:

Illyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,

Gyakran jártam által örvényes folyását.

Füzesei mellett sétáltam magamba,

Fövényes lapályján és gondolatomba

Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,

Részegítvén vele érzékenységemet.

A tavaszi szagok orromba ütköztek,

Mellyeket magokkal hordoztak a szelek.

Illyen ez a hely, ahol életre születtem,

S e nagy természetnek férfi tagja lettem.[4]

Bessenyei év- és napszak verseiről általában elmondhatjuk, hogy a bennük szereplő leírások derűs, idillikus képeit ő is a természetben való gyönyörködés tág keretébe illeszti bele, ugyanazokból a toposzokból (pl. a tavasz a szerelem ébredése, a nyár az aratás megjelenítése, stb.) építkezik, mint a német és francia kortársak. De leírásai nem tartalmaznak elmélkedő részleteket Isten és a természet viszonyáról, az Istenhez fordulás személyes gesztusa egyszer sem bukkan fel nála, noha ez gyakori motívum a korabeli versekben. Versei világnézeti alapját a fiziko-teológiai világképhez közelítő szemlélete adja, a melyben a világ elemei célszerűen rendezettek. Majd látni fogjuk később, hogy ez változni fog.[5]

Külön csoportot képeznek az alkalmi leíró versek, melyek megszületésüket valamilyen konkrét eseménynek köszönhetik. Ilyen az Eszter-házi vigasságok és a Delfén. A XVII. és XVIII. század fordulóján nagy népszerűségnek örvendett ez a műfaj, amelyben az udvar, vagy  egy-egy főúr szolgálatában álló költők mulatságok, vadászatok, ünnepségek emlékét örökítették meg. Az alkalmi vers tehát az udvari költészet keretén belül alakult ki, a barokk kultúrával függ össze. De Bessenyei ezt az örökölt formát is átalakítja,

Az Eszter-házi vigasságok megírására az adott alkalmat, hogy testőrparancsnoka, Esterházy Miklós meghívta Rohan francia diplomatát Eszterházára, és a tiszteletére több napos mulatságot szervezett, mely magába foglalt vadászatokat, vacsorákat, színházi előadásokat és tűzijátékot. Az egésznek célja a nagyvilági életet élő Rohan elkápráztatása volt, a közvetlen államirányításból kiszorult főúr így akarta az igazi magyar életet demonstrálni. Bessenyei végigköveti az eseményeket napról-napra, óráról órára, és részletesen leírja azokat, de a hangsúlyt nem erre fekteti, hanem az egésznek a hangulatát igyekszik megragadni, és az ott jelentkező életörömnek a megfogalmazására törekszik. Ebben a művében a zenének ringató és szárnyaló, tűzbehozó és bágyasztó erejét, a szép énekeknek panaszosan elnyújtott „kis zokogásokkal” magyarázó, „édes fájdalommal” kesergető, szemet nedvesítő és vágyakat ébresztő hangulatát most ábrázolja először hitelesen magyar költő. Bessenyei, bármiről legyen szó, konkrétan festi a világot, és ezen belül impresszionista látása, a gyorsan változó, elsuhanó jelenségek iránti szeretete érvényesül.[6]

            Ehhez a műhöz szorosan kapcsolódik Delfén[7] című munkája. Delfén egy Bécsben élő híres, fiatal táncosnő volt, erre a mulatságra őt is meghívták. Bessenyei költeményében elsősorban a tánc és a zene szépségét és ennek az elbűvölő teremtésnek a nézőkre gyakorolt hatását ábrázolja, de Delfén tragikus sorsát is megmutatta, aki a vigasságok alatt megfázott és a fellépés után néhány nappal meghalt:

            Meg holt Delfén, aki természet csodája

            Vala szépségével és keserves jaja.    

            Minden szivbe nyög még, ki testét ismérte

            S életében tőle nyájasságát kérte,

                                                Delfén

            Bessenyei költészetének következő nagy műfajcsoportját az értekező versek adják. Ennek előzményeit a XVIII. század közepén virágzó vallásos elmélkedés forrásvidékén kell keresnünk, de Bessenyei fellépésére gyökeres fordulat állt be e műfaj fejlődéstörténetében. A fiatal költő filozófiai tárgyú (A Lélekröl, Estveli gondolat, Az elmérül, El-ragadtatás, Az irigy elméröl) és társadalomelméleti fejtegetéseket tartalmazó költeményei (A királyságrul, Az emberi nemnek munkájirul) a felvilágosodás szellemének rendkívül erős beáradását mutatják. Tartalmilag alakította át a hagyományos műfajt.[8] Ezekben a filozofikus versekben fogalmazódik meg Bessenyei emberképe, és ennek konzekvenciájaként megjelenő első kétségek drámai küzdelme, a fent már említett, egész életét meghatározó belső vívódása. Ez a belső küzdelem tükröződik e költemények sajátosságaiban is. A leíró versekkel szemben itt megváltozik a költői attitűd: a költő mindig kritikus helyzetből szeretne szabadulni, nagy utazásra indul, lelke a világ fölé röppen, s történelmi korszakokon rohan át pillanatok alatt, mindent „össze-vissza járkál”. Ugyanígy változik megismerő kedve is: egyik pillanatban lemond arról, hogy a teremtés titkain gondolkozzék, hogy azután mégis vállalkozzék rá, sőt, büszke „az egész világra kiterjedt elméjére”, majd megint visszaesik elmélkedéséből.[9] Ezeket  változatos modalitású mondatok, ellentétek, felsorolások, fokozások jellemzik, valamint a kozmikus méreteket érzékeltető képek, hasonlatok. Érdekes az e képekben feltűnő barokkos hatások, mivel érzi, hogy a magyar nyelv szegényes az új filozófiai gondolatok kifejezésére, ezért mondandóját képileg teszi érzékletessé: kifejtett hasonlatai kerekednek egész történetté. A személyes érdekeltségből következik ezeknek az írásoknak az áradó lendülete. Bessenyei nem tagolja versszakokra az írásait, szinte egyetlen lélegzetvétellel áradnak belőle a gondolatok, képek:

             Mint az Óceánus habjait indítván

             Szaladni láttatik széjjel hánykolódván,

             Számtalan halmait lekapja magába,

             S ismét új hegyeket vet háborújába:

             Ekként a lélek is habjait emelvén,

             Mindenkor dagadoz, szüntelen süllyedvén.

             Csupa gondolatbul készíti csatáját,

             Mellyet éreznünk kell, nem látván formáját.

             Mint egy tünő hajó a szaladó vizen,

             Úgy tetszik egy lélek csapkodni a véren.

             Ha reá szél rohan, hánytatja hajóját,

             Vervén oldalához körül apró habját:

             Ekképpen a szív is ha sebesíttetik,

             Felzúdult tengerén lelkünk repíttetik.

                                                                  A Lélekrül

Bessenyei e költeményeiből egy gondolati fejlődési ív is kitapintható. Az Estvei gondolatban  nyugtalanság érezhető, mely világnézeti válságot jelez: csak erre a mechanikus emberképre építve nem lehet az egész világot átfogó világmagyarázatot adni. Abból a sokféleségből indul ki, amit a vallások története mutat. A görögség isteneinek csapongó bemutatása után a kereszténységet jellemzi: „e’ kezd világunkba nyugodalmat hozni” – persze „Hit kell.” Mégis: „e szent tudománynak tiszteljük homályát…/ A’ Természet sokba vaknak tett bennünket, / Hallgassuk istenünk és érezzük szívünket.”  Majd Mahometről szól, leírja tanainak elterjedését, s szembeszáll a hamis vallásokkal:

            Ki magyarázhatna a’ tévelységeket,

            Ott hol tsalni látjuk a ditső Egeket?

De a következő mondatokban már nem csupán a vallások sokféleségéről panaszkodik, hanem arról, hogy a világ tele van lármával, köztük „ahány ember, annyi törvény mutatkozik”. Az egységes szemléletet, az egységes értékekhez való ragaszkodást hiányolja.[10] Ezt a gondolatot viszi tovább az El-ragadtatás című versében: kéri a Teremtőt, hogy közölje velünk a világ lelkének egyetlen törvényét, hogy megszűnjön a sok törvény világa. Ebben a költeményében annak a pesszimizmusnak hangja szólal meg, amelyet Hobbes hagyott örökül a XVIII. századra.[11]

            Bár műfaja episztola A Mária-völgyi tisztelendő paulinus atyáknak című művének, mégis ide kell sorolnunk, mert ebben fogalmazódik meg a természettől meghatározott ember  és az elme konfliktusa. Szinte önmagát is győzködi arról, hogy az elmének jelentős befolyása van az emberre. Egy lázadó gesztus fogalmazódik meg ebben a levélben, melyben Bessenyei büszkén vállalja testi meghatározottságát és a világban való tévelygéseit. Ugyanakkor ez a levél fényt vet a valláshoz, illetve a vallásos emberekhez való viszonyára is: ezeknek az atyáknak ő barátja volt, holott katolikusok voltak, ő pedig kálvinista. Amikor róluk ír, akkor különös megrendülést, iróniát, rokonszenvet és éles elkülönülést egyaránt érzünk, mely mögött a tolerencia elve működik. Van is ezen a címen egy külön gyűjteménye, melyben több verse is a másik elvének elfogadásáról szól. Érezhető e versekből, hogy nem egyértelmű már a valláshoz való viszonya: nem arról van szó, hogy lázadásként elveti Isten fogalmát, de érezhetően nem tud már a régi vallási tanításokhoz kapcsolódni. Ahhoz nem rendelkezik elegendő ismerettel, hogy összefüggő materialista világnézetet alakítson ki, de a korabeli meterialista elméletek sem elégítették ki. Ez a kettősség egész életét végigkíséri majd: még a kimondottan egyházat és vallást bíráló írásait is a vallásos erkölcs elfogadását igénylő gondolatok követik A Holmiban.

            Folytatva gondolatmenetünket Bessenyei következő filozófiai tartalmú költeménye Az elmérül című, melynek alapgondolata az, hogy az emberi elme, értelem tartalmát és működését az ember természeti meghatározottsága dönti el. Ezt a művét követi A Lélekrül című költeménye, amely addigi belső vitájának az összegzése, kicsúcsosodása. Maga a mű nem a lélekről szól, mint ahogyan azt a cím ígéri, Bessenyei itt is a léleknek a természetnek való alávetettségét hangsúlyozza. Szerinte a lélek a szívben, a vérben, a természetben van, működését a vér közvetítésével természeti törvények határozzák meg. Minthogy pedig maga a természet Istenben van (en Dieu!), így a természetben benne lévő ember és az Isten egységet alkotnak. Ez a nézete közelít Spinóza felfogásához.

Ebből a gondolatból következik Bessenyei szabadság felfogása: ha az ember lelkét a természet határozza meg, akkor az ember számtalan törvényt felismerhet, ami igaz és kívülről más ember ezt nem kérdőjelezheti meg, nem ítélheti meg. Ezzel azonban éppen azt igazolja, ami ellen küzdött, hogy „ahány ember, annyi törvény” van a világon. De ebből a felfogásból következik boldogságfogalma is. Mivel az ember a természet része, érzékenységével kapcsolódik ahhoz, ebben a közvetlen kapcsolatban rejlik a boldogság, amit az határoz meg, hogy érzékenységével a külvilágból milyen környezethez kapcsolódik. Bessenyei azonban észreveszi ennek a felfogásnak veszélyes erkölcsi konzekvenciáját: ebből következően ugyanis az ember tragikus léthelyzetbe kerül, nem ő dönti el, hogy erkölcsösen vagy erkölcstelenül cselekszik-e, ezáltal nem megítélhető.

Ennek ad kifejezést negyedik műfajcsoportjában, a heroidákban, mely bár ókori eredetű műfaj, de Bessenyei korában nagyon népszerű volt, és éppen nála vált jelentőssé. Levelekben elbeszélt érzelmes történetek keretbe foglalása volt ez, amelyben a szereplők vívódásai drámai monológokban fogalmazódtak meg. Tárgyuk többnyire a tiltás vagy a külső feltételek mostohasága miatt beteljesületlenségre ítélt szerelem. Bessenyei azért kedvelhette, mert csillogó ötvözete az érzelmi túlfűtöttségnek és az elvont töprengésnek, s a filozofikus gondolatok természetesen simulnak bele a szereplők indulatoktól izzó emocionális kitöréseibe.[12] Két változata volt nála a heroidáknak: A Paridesben a főhőstől eltiltják a szerelmét, Rézust, ezért elhagyja családját, hajótörést szenved, és egy szigetről írja szerencsétlen helyzetének keserveit. De nemcsak ő kerül kívül a társadalmon, szerelmét, Rézust annyira hatalmába keríti szerelmi szenvedélye, hogy csak rá tud gondolni és emiatt vallási kötelezettségeinek sem tud eleget tenni.  A Trézimben a főhős a rá bízott pénzt nem oda juttatja, ahova kellett volna, hanem szerelmére költi, aki csak játszik vele.Ezért elveszti szabadságát, és rabságában születnek levelei. A költő a sorsukat együttérzéssel, szánalommal kíséri, igazságtalannak tartja büntetésüket. A Tzerim Cariteshez című heroida, mely A Holmiban jelent meg, hasonlít Manon Lescaut történetéhez. Ugyanezen gondolatok fogalmazódtak meg az Ágis tragédiájában és az ahhoz csatolt Agiaris keserve című toldalékban is.

Bessenyei számára a megszabadulást ebből az erkölcsi dilemmából az angol Alexander Pope „Essay on Man” című művével való találkozása jelentette, amelynek francia változatát fordította le magyarra Az embernek próbája címmel. Ő maga azt mondja, hogy  ebbe a fordításba főleg saját gondolatai kerültek be, de a két mű összevetése arról tanúskodik, hogy viszonylag hűen tolmácsolta Pope-t. Az angol költő műve a deista filozófia áramlatába kapcsolódik, ez lehetett a francia deizmus forrása, több kiadást is megért ott. Alapgondolata az, hogy Isten megteremtette a világot tökéletesre, de kívül maradt abból, és nem felelős az abban megjelenő bűnökért és rosszért. Bessenyei fordításában nemcsak az istenkép módosult, hanem az emberkép is, mert az ember kettős meghatározottságúvá lett: természeti és lelki, ezért a „magaszeretet” mozgatja. A világ célszerű berendezettségét itt váltotta fel az a világ, amely lények láncolatát jelenti. Az embernek a természethez kötődő rabsága így oldódott az ember választási lehetőségével. Az ember változását Bessenyei szerint elsősorban a műveltség, a tudomány segítheti elő. Mint látható: Bessenyeit filozófiai töprengései vitték a tudományhoz, mint embert javító eszközhöz, melynek terjesztője a nyelv, így aztán a nyelvkérdés gondolkodásának középpontjába került.

Ez a felismerése változást hozott költészetébe és gyakorlati tevékenységébe egyaránt. Költeményeinek száma megcsappant, bár tartalmilag változatosabbak lettek, és szorosabban kapcsolódtak a konkrét művészeti és társadalmi feladatokhoz, személyes életéhez. Egyik oldalról változatos műfajokkal igyekezett az ember kiművelésének feladatát segíteni, ezek lettek művelődéspolitikai és nyelvművelő röpiratai. Másik oldalról költeményeiben - Bessenyei magához, Az ifjuságnak panasza - egyéni létérzését szólaltatta meg. Ekkor vált nála az episztola fontos műfajjá: Orczyhoz, Barcsayhoz, Kreskay Imréhez, a máriavölgyi szerzetesekhez, Ányoshoz írott leveleivel határozottan egy írói kör létrehozására törekedett, mint ahogyan azt később Kazinczy is teszi. Ezek az episztolák változatos tartalmúak: szól bennük önmagáról, költészettechnikai kérdésekről és a tolerancia kérdéséről.

Ebből a korból különösen jelentősek A Holmiban prózai szövegek közt megjelent versek, melyek változatos tartalmúak: vannak benne Vergilius fordítások, és átírások Gyöngyösi Istvántól, Bornemisza Pétertől. Bessenyeinek a régi magyar irodalomról való tájékozottsága szegényes volt, de az említett két költőt nagyon tisztelte. Számunkra fontos Gyöngyösihez való viszonya, mert őt példájának tekintette költői gazdagsága miatt, ugyanakkor bírálta verselését, különösen a négyes rímelésű strófaszerkezetét. Úgy gondolta, hogy ez a forma bőbeszédűségre csábítja felhasználóját és megtöri költői lendületét, mert vannak, akik a rímeket gondolják ki először, és ezekhez kapcsolják a mondanivalót. Érdekes Bornemiszához fűződő kapcsolata, mert minden tisztelete mellett nem volt megelégedve archaikus nyelvével, és A Holmiban közölte is egyik átírását: Klütaimnesztra monológját a Magyar Elektrából, ami feszesebb, szerkezetileg áttekinthetőbb és gördülékenyebb, mint az eredeti volt. Bessenyei saját versformáját példaképe, Voltaire nyomán és a megbírált Gyöngyösi alapján alakította ki a tizenkét szótagos, trochaikus lejtésű, páros rímű sorokkal. Ez a forma vált uralkodóvá költészetében, ami lehet, hogy kissé egyhangúnak tűnik, de szerencsésen talált rá.

Ezekkel a művekkel befejeződik bécsi tevékenysége, 1773-tól kilépett a testőrségből. Egy ideig még Bécsben maradt, 1778-ig a reformátusok és a királynő közti összekötő szerepét töltötte be, majd a Ratio Educationes körüli vita miatt hitsorsosaival került konfliktusba, ami miatt szakított velük és katolizált. Fő ellenfele, Teleki gróf ellen pasquillust, azaz gúnyverset írt, ami kora egyik divatos műfaja volt, de Bessenyei nem tartotta be ennek sem szabályait: nem lett elfogult, érzelmileg fűtött, nyelvezetében nem közelített az alantas rétegekhez, tartotta önmaga színvonalát és nem bújt el a névtelenség védelmébe sem. Mária Terézia hozzájárulásával két évig könyvtárőrként dolgozott Bécsben, de II. József alatt elvesztette ezt az állását.

1782 után tehát visszatért Szatmár megyében lévő birtokára, Bakonszegen telepedett meg, elérte az a sors, amit A Holmiban közétett Az ifjuságnak hanyatlása  című költeményében előrevetített. Itt élte a vidéki kisnemesek életét, bár részese lett a megyei igazságszolgáltatásnak. Ekkor ismerkedett meg Kazinczyval személyesen és a környéken élő tollforgatókkal (Molnár Borbála, Csízi István.), és hosszú hallgatás után 1796-tól újra írni kezdett. Ekkor születnek filozófiai és irodalmi szempontból legjelentősebb művei: A természet világa, a Tarimenes utazása, A bihari remete. A magyar irodalom szerencsétlenségére ezek a művek akkor nem jutottak el az olvasóhoz, mert a cenzúra megakadályozta kiadásukat. Ez érthető is, mert Bessenyei tartotta magát az ars poeticájában megfogalmazott követelményéhez: a költőnek mindig igazat kell írnia. De az a tudat, hogy írásai nem kerülhetnek nyilvánosságra, felszabadítóan hatott rá, s még jobban kibontakoztatta a benne rejlő költői adottságokat. Költői szempontból három fontos műve született ekkor: A természet világa, a Debrecennek siralma és újra átdolgozta Pope emlegetett művét Az ember poémában címmel.

 Költőiségének gazdagodást szépen mutatja A természet világa című műve. Maga a cím azt sugallja, hogy a természet értelmét szeretné leírni. A műfajilag filozófiai költemény szerkezetileg az emberi életkorokhoz kapcsolódva mondja el a kor problémáiról szubjektív véleményét. De ez a mű tele van líraisággal, realisztikus leírásokkal környezetéről, és az abban élő emberekről:

    A gulyás bundáját a botjára vetvén,

    Vontat; szép erszényét magán nézegetvén.

    Kilenc máriásos szörnyű nagy csizmája;

    S korca alá van felszedve a gatyája.

    Keze feje ki nem látszik ing ujjábul,

    De háta, köldöke kinn van derekábul.          

Vannak benne belső monológok, hangvétele változatos: emelkedettség és gúny mellett egyedülálló öniróniája, ahogyan egyre fogyó költői tehetségéről, feledékenységéről rajzol önportrét:       

  Egy-két vers, ha elsül éjfélkor fejedben,

  Leírnád…setét van; majd nem jut eszedben.

  Csikorgó ágyadon jobbra, balra fordulsz,

  Papucsba hágsz; felkelsz, pennát, papirost dúlsz,

  Az ablakra nézel, virradtát ott lesed,

  S fülén fogva tartod fejedben a verset,

  Országot vesztettél, ha elszalasztottad,

  És agyvelőd térjén többé meg nem kaptad.

 Érezhető, ahogy felszabadult költői egyénisége.[13] De érdekes módon ez a költőiség nem kimondottan a lírai alkotásokban, hanem a prózai művekben csúcsosodik ki, legszebben a Tarimenes utazása című regénye líraisága jelzi ezt.

Bessenyeinek ez az írói tevékenysége mégis hamar befejeződött, 1804 után már semmit sem írt. A természet világa miatt megfigyelés alá helyezték, ezért kéziratainak egyik részét az egyik pálosrendi kolostornak ajándékozta, a Bihari remetét és a Tarimenes utazását pedig a sárospataki református nagykönyvtárban helyezte el. Ezután csak gazdálkodott 1811-ben bekövetkező haláláig. Kérésére Bakonszegen a kertjében, az egyházi szertartás mellőzésével, kedves almafája alá temették el.

 

---

^{[1] Toldy Ferenc: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig (1867.)}

      ^{– hasonmás kiadása 1987-ből}

^{[2] Bíró Ferenc: A fiatal Bessenyei és íróbarátai, Akadémiai Könyvkiadó, 1976.}

                          ^{A felvilágosodás korának magyar irodalma, Balassi Könyvkiadó, 1998.}

^{[3] Bessenyei György válogatott művei (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987.) 26.}

^{[4] U.o. 29.}

^{[5] Bessenyei György összes művei. Költemények. (sajtó alá rendezte: Gergye László, Bp., 1991.)}

    ^{Akadémiai Könyvkiadó, 30.}

^{[6] Szauder József: Bessenyei (Bp. 1953. Művelt Nép Könyvkiadó.) 190.}

^{[7] Bessenyei György i.m. 69.}

^{[8] Bessenyei Összes Művei. Költemények. 34.}

^{[9] Bíró Ferenc: A fiatal Bessenyei és íróbarátai, (Bp., 1976. Akadémiai Könyvkiadó), 32.}

^{[10] Bíró i.m. 24.}

^{[11] U.o.}

^{[12] Bessenyei Összes Művei. Költemények. 1991. 39.}

^{[13] Szauder i.m. 111.}

Comenius, a költő

Az 1620-as fehérhegyi csata döntő fordulatot jelentett a cseh nép történetében. A Habsburgok teljes egészében uralmuk alá vonták területét, a politikai vezető réteget megsemmisítették. Üldöztek minden, a katolikustól eltérő vallási irányzatot, aki nem volt hajlandó áttérni, azt kivégezték, vagy emigrációba kényszerítették, mint a politikai vezetőket. Ez az év nagy csapást jelentett a cseh szellemi életre, elsősorban az irodalomra. Az előzőleg témájában és formájában kibontakozó, nyelvileg egyre erősödő cseh irodalmiság fejlődése megtorpant. A Habsburgok üldözték a cseh nyelvet:a könyveket elégették, az irodalom képviselőinek is a behódolás maradt: vagy segítik a német-latin írásbeliséget, vagy elhagyják az országot. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentőségűvé vált a külföldre menekültek köre, mert ők táplálták a nemzeti gondolatot, ők vitték tovább a cseh nyelvű irodalmat.[1]

            Ekkor vált nemzetközileg híressé, a cseh irodalomban pedig döntő jelentőségűvé Comenius Ámos János (1592-1670) működése, hiszen az ő egyházát, a Cseh Testvéreket is menekülésre kényszerítették, hogy Németországban, Lengyelországban, Észak-Magyarországon új hazát keressenek maguknak. Comenius vállalta a sorsukat, hiszen ők nevelték fel, taníttatták, a papjuk is volt, és a kényszer arra vitte, hogy velük együtt szenvedje el a hazától való elszakítottság keserűségét.[2]

            Comenius az emigrációban a maga számára egyre inkább világossá tette, hogy egyházának és hazájának sorsát csak a nemzetközi méretekben kibontakozó humanista béketörekvés segítheti elő. Úgy gondolta, hogy ennek megteremtését egy egységes tudomány, a pánszófia elterjedése segítheti, amihez természetesen a nevelést-oktatást kell fejleszteni. Így jutott el az oktatás módszertani jelentőségének felismeréséhez, ennek eredménye jelentős pedagógiai munkássága. Egész életét e cél megvalósítása érdekébe tette fel, miközben intéznie kellett közössége egyházi életét, szervezni mindennapjait, tartani a reményt a hívekben a fennmaradásra és a hazába való visszatérésre. 

            Ugyanakkor meg kellett küzdenie egyéni nehézségeivel, belső drámájával, olykor kétségeivel is. Ez az a terület, amelyen lírai munkássága: költészete kibontakozott. Az emigrációban születik legjelentősebb szépirodalmi műve 1623-ban: A világ útvesztője és a szív paradicsoma címmel, amely a cseh irodalom egyik alapművének számít. Ezt a prózai alkotását már jelentős szakirodalom feldolgozta, itt és most elsősorban e nagy műve mellett megszületett lírai alkotásokról szeretnék megemlékezni.

            Comenius szépirodalmi tevékenysége nem előzmény nélküli. Tanulmányai során megismerkedett a versírás fortélyaival, egyetemi évei után pedig tudatosan tűzte ki magának azt a feladatot, hogy a cseh nyelvet és cseh irodalmat fejlessze. Gyűjtötte a cseh szavakat, mert úgy érezte, hogy az akkori nyelvállapot még elégtelen a tudományok közvetítésére. Gyűjtötte a különböző szólásokat és mondásokat, abból a célból, hogy megismerje és terjessze a cseh népi nyelv fordulatait és ezzel is erősítse a nyelvszemléletet. Ezeket később meg is jelentette. Ugyanezen céllal gyűjtötte a népi énekeket is.

            1623-ra az iskolai, egyházi és népi forrásokra támaszkodva már elég eszközzel rendelkezett arra, hogy az új feladatnak megfelelő költészetet teremtsen. A XVII. század lendülete, erős érzelmi hullámai, közösségének, nemzetének tragikus sorsa magával sodorták, és most a reneszánsz nyugodt, kiegyensúlyozott szemléletiségével szemben egy új, zaklatottabb irodalmat kellett teremteni. Comenius helyzetéből következően költeményei erősen kapcsolódnak a vallási témákhoz. Műveiben a világot, mint bűnök és álnokságok tanyáját mutatja be, amiben a hívő lélek szenvedéseit láttatja, másrészt az eljövendő mennyei boldogságra való örömteljes várakozást énekli meg. Ebből is következik, hogy műfajai erősen kötődnek a vallási műfajokhoz. Találunk nála bibliai parafrázisokat, szövegmagyarázatokat, imákat, könyörgéseket és vallási énekeket: zsoltárokat.[3] E területen is kettős tevékenységet folytatott. Egyrészt igyekezett latinból minél több művet lefordítani, ugyanakkor mag is írt zsoltárokat, és ezek az evangélikusok körében népszerűek: a Békéscsabán élő evangélikusok énekeskönyvében mai napig megtalálhatók. Saját szerzeményű énekeket is fordított latinra és írt verses imádságokat. Egyik részlete [4] így hangzik:                                     

Ó, Jézus, lelkek fénye,

Vezesd sugaraid belém!

Bármilyen nemes gyalogösvényen

Ma boldogan végzem a munkám

Minden szomszédom javára.

               Reggeli ima a Szentháromsághoz

            Ha formai oldalról közelítjük meg ezeket az alkotásokat, akkor látjuk, hogy a korabeli költészet egyik jelentős megnyilvánulását jelentik Comenius művei. A verselés kérdésköre őt elméletileg is foglalkoztatta, az 1620-ban megjelent A cseh költészetről című műve a cseh nyelv és prozódia kérdéseivel foglalkozik, amelyben a cseh időmértékes (rövid és hosszú szótagok váltakozásán alapuló) verselés alapelveit fekteti le, bár a cseh költészet fő iránya végül a szillabotonikus (hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásán alapuló) prozódia nyomán haladt tovább. [5] Comenius e művében bemutatja a verslábakat, a rímeket, a sor és strófaszerkezeteket. Főleg az antik irodalomból és a cseh vallási költészet alkotásaiból (zsoltárok, énekek) veszi példáit. Saját költészete sor és strófaszerkezet szempontjából meglepő változatosságot mutat: bár támaszkodott az ókori hagyományokra, inkább a cseh hagyományokat igyekezett beépíteni munkásságába.

            Ha a művek szerkezeti felépítését nézzük, itt is megfigyelhető a vallási hagyományokhoz való kötődés. Még az olyan költeményeiben is, amelyek valami vallási vagy rituális kérdéshez (pl. a temetéshez) kapcsolódnak, világi, politikai témákat érint: pl. a nemzetközi helyzet vonatkozásait, vagy a pápához való viszonyát, akit ő Antikrisztusnak tekintett és külön verset is írt ellene. Még ezekben a költeményekben is erősen érződik az imaformához való kötődése, ami többnyire vagy a vers felütésében, vagy a vers végén, a zárlatban jelenik meg.

            Általánosságban az állapítható meg ezekről a versekről, hogy átfogó világot akart érzékeltetni, érzelmileg túlfűtötten és szenvedélyesen. 1632-ben a következő módon festette le Németország pusztulását[6]:

Feletted, ó német birodalom, méltán

                Sír Jézus minden hívő szeretője!

Hogy az Isten haragja lánggal tűz rád,

                Súlyos, eltörlő figyelmeztetés ez neked!

Tönkretették az országot, kifosztották a várost,

Nincs ember, ki úgy érzi, hogy végzete nem egy a százból.

Még akkor összeomlottak az oszlopok, ledőltek a támasztékok,

Már kiöntöttek a folyók. Sírjatok, bányák hegyek!

  Elégia Tudós Moritz hesseni tartományi gróf halálára

Prófétai hevület jellemzi verseit, amit az a szituáció táplált, amiben élt. Épp ennek a következménye a barokk költészetet jellemző stilisztikai-nyelvi eszközök sajátosságainak uralma műveiben, amely ebben a szövegrészletben is érvényesült a halmozás, a fokozás, és a felsorolás révén. Jellemző, hogy a korabeli katolikus költők vagy papok is elismeréssel szóltak költészetének erről a vonatkozásáról, mondhatnánk, hogy például is szolgált számukra.

            Ha versei képi anyagát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy elsősorban a Bibliából, liturgikus mozzanatokból, a mindennapi vallási életből merít. Legjobban a hasonlatokat és az allegóriát kedveli. Ez azzal függhet össze, hogy témáit igyekszik egy egyetemesebb vallási szintre emelni, és a felhasznált képi elemek szimbolikus jelentőséget kapnak: a mindennapitól eltérő, általánosabb, összetettebb gondolat kifejezői lesznek. Egyik bibliai parafrázisában a zsidóknak a Vörös tengeren való átkelését állítja párhuzamba saját egyházának és népének menekülésével, ahol Mózes nevében így fohászkodott Istenhez[7]:

               Ó, vezesd már a népedet ,

               váltsd meg rengeteg nehézségét!

               A benned való hit  és kérés hozza meg a

      biztonságot teljes pompájában.

         Mózes éneke

            Egész életén keresztül húzódó elem a Nap és a fénynek a jelentős szerepe költészetében. Legszebb példa erre a tragikus sorsú Rákóczi Zsigmond 1652-ben bekövetkezett halálára írott verse, amelyet Gulyás József pataki tanár fordításában[8] olvashatunk. Ez a költemény a Nap leírásával kezdődik, van egy általánosító megállapítása, amit Rákóczi Zsigmondra vonatkoztat, ami által alakja megemelődik és egy vallási és nemzeti közösség világmegváltó alakjává emelkedik.

              Ily nap lől nekünk Zsigmond, Rákóczy-családból

              Igy fénylél te nekünk, múzsáknak, fényteli Phőbus,

              Igy az egész honnak s fénylettél volna világnak,

              Zord balsors ha nem irigylett vón’ tégedet attól.

Bár ez is egy temetési ének, mégis imaformával zárul, s ebben is megjelenik az a sajátosság, amely mindegyik költeményét jellemzi: beleszövődik személyes érzelme.

 És könyörülve ez iskola sorsán, áldva tekints rá,

            S megmaradott pillérei éltét majd kegyesen nyújtsd,

            Nem hagyván ezután egy fényünk’ sem kialudni!

            Sőt te magad légy minden időben tiszta napunk és

            Pajzsunk, óh te dicsőségünk, hogy e könnyteli napra

            Jobb kor hajnala virradjon ránk! Úgy legyen! Ámen!

                     Elégia Rákóczy Zsigmond halála felett

Így lett ez a vers több, mint egy kegyúrnak az elsiratása…Comenius saját reményeit is elvesztette, hiszen Rákóczi Zsigmondban a protestánsok helyzetén javító nemzetközi összefogás vezető alakját látta. S bizony azt is megérezte, hogy a pataki iskolának nagy szüksége van arra, hogy Rákóczi Zsigmond édesanyja kegyes pártfogóként sokáig éljen, mert  halála után kemény megpróbáltatás várt az itteni diákokra és tanárokra, hasonló azokhoz, amelyet korábban ő is elszenvedett.                          

            Ha Comenius nyelvhasználatát vizsgáljuk, megállapítható, hogy éppen a művekben kifejezendő ellentmondásos érzések és indulatok kavargása folytán gyakori az igehasználat, és a képszerűségre való törekvés is erős. Nagyon sokszor használja a felsorolást, a halmozást és a fokozást, ami jellegzetesen barokk nyelvhasználati mód. De összehasonlítva pedagógiai és filozófiai műveinek nyelvével, költeményeiben kevesebb a barokkra jellemző nagyméretű mondat, mert a képszerűség miatt erre nincs szükség, a modalitások változása azonban gyakori. Comenius verseinek hangütését elsősorban a pátosz jellemzi. A barokk művészi eszközeinek felhasználása egyéb műveit, egész írói munkásságát jellemzi, talán annyi eltéréssel, hogy ez utóbbiaknál az értelemre való hatás, a valósághoz való közelség erőteljesebb.

Pedig Comenius megjelentette verseit művei mellett: pl. a Verses imádságokat 1631-ben a Praxis Pietatis második részében helyezte el. Külön kiemelendő és költészetének tanulmányozásához legjobban használható a Kancional: a zsoltárok és vallási énekek könyve, amelyet Amsterdamban 1659-ben nyomtattak ki. A Cseh Testvérek életében fontos szerepe volt az egyházi énekeknek, mert már 1501-ben kiadták első nyomtatott énekeskönyvüket. Mint említettük, Comenius hatalmas anyagot gyűjtött össze a népi énekekből, amely az 1656-os lesznói tűzvészben elpusztult. Comenius ekkor maga is kénytelen volt Amszterdamba menekülni, ahol 64 évesen nekilátott emlékezetből újraírni megsemmisült műveit, többek között a megsemmisült cseh énekeket is rekonstruálta.1658-ban kiadta a Manualnikot kapcsos könyvecske formájában, s egy év múlva ezt jelentette meg Kancionál címmel, ami Comeniusnak mintegy 130 saját szerzeményét, zsoltárfordítását, bibliai parafrázisát is tartalmazza. Azért is nevezetesek ezek, mert Comenius sikeresen tett kísérletet bennük az időmértékes verselés széles körű meghonosítására.[9]

Comanius költészetének megközelítéséhez segítséget ad még a Néhány vallásos ének címet viselő cseh kiadvány is. melyet a prágai Nemzeti Múzeum kézirattárának az anyaga és az amszterdami Énekeskönyv alapján Frantisek Tichy állított össze 1920-ban Berounban, Comenius halálának 250. évfordulójára. Comenius verseinek megközelítése ma nálunk azért nehéz, mert nagyon kevés versét fordították le eddig magyarra. A példáként felhozott szemelvények úgy kerülhettek be ebbe az írásba, hogy Varsóban élő barátunk, Szilágyi Szabolcs készített nyersfordításokat ócseh nyelvből,[10] amelyeket én öntöttem költői formába

 

---

^{[1] A cseh irodalom kis tükre a XIX. század végéig (Válogatta, bevezette Dobossy László)Bp, 1990. 161.}

^{[2] Élettörténetét ld. részletesebben a Bibliotheca Comeniana XIV. (Sp.,2009.)  kötetében megjelent cikkemben 32-33.}

^{[3] Halászi Aladár: Comenius esztétikai értékrendje  BC. 14. kötete, Sp., 2008. 85.}

^{[4] Pisne nekteré nabosné, (Beroune, 1920.) 15.}

^{[5] Hankó B. Ludmilla -Heé Veronika: A cseh irodalom története Bp., 2003. Magyar Eszperantó Szövetség, 115.}

^{[6] Vybrane spísy Jana Amore Comenskeho 7.sv. ( Praha, 1974.) 633.}

^{[7] Vybrane spísy ….. i.m. 641.}

^{[8] Gulyás József: Néhány Comenius fordítás, Sárospatak, 1932.}

^{[9] A cseh irodalom kistükre i.m. 166-167.}

^{[10] Akinek itt is megköszönöm segítségét}

 

---

 

 

KÖLCSEY FERENC: GÖRÖG FILOZÓFIA

 

 

            Kölcsey Ferenc a reformkorszak egyik legnagyobb műveltségű, alapos filozófiai ismeretekkel rendelkező költője, aki a magyarországi romantika legnagyobb teoretikusa volt. Ezzel a nagy műveltséggel hivatott lett volna arra is, hogy valami nagy ívű filozófiai rendszert alkosson, de erre a korabeli viszonyok között nem került sor, helyette történelemfilozófiát (Nemzeti hagyományok) és erkölcsfilozófiát (Parainesis) dolgozott ki. Az adott történelmi szituáció a cselekvést, a társadalom átalakítását és az ahhoz szükséges erkölcsi normák tisztázását kívánta meg.

            Mint ismeretes, Kölcsey Debrecenben tanult, s itt kezdett filozófiával foglalkozni. Először franciául tanult, megismerkedett a francia felvilágosodás képviselőivel, Holbach, Rousseau és Voltaire írásaival. Ekkori szemléletére a világpolgáriság jellemző, melyet a korabeli magyarországi belső viszonyokkal való elégedetlensége magyaráz. Később Kazinczy hatására görög ismereteit is tovább fejlesztette, és más filozófiai irányok felé is tájékozódni kezdett.

            1806-tól barátaival: Kállay Ferenccel, Takáts Jánossal, Freytaggal folyamatosan jegyzetelik olvasmányaikat, ami nála több ezer oldalra rúgott. A jegyzetekben megtalálhatók Holbach A természet rendszere című művéhez fűzött jegyzetei és Descartes munkáiról tett megjegyzései. Külön csomagot képviselnek a görög filozófusokról készített jegyzetek, amelyek gondolkodásának majd későbbi szakaszában fognak újra nagy szerepet játszani. Ha ezeket az írásokat megnézzük, azt figyelhetjük meg, hogy Kölcsey fiatalon terjedelmében hatalmas, világnézeti irányultságát tekintve rendkívül sokirányú műveltséget sajátított el, amely pontosan követi az európai értelmiség útkereső próbálkozásait.[1]

Ebben a filozófiai eklekticizmussal jellemezhető időszakban (1810-20-as évek) két fő szellemi irányzat hatott rá erősebben: az angol empirizmus (Locke, Hume) nyomán kialakult francia materializmus ( Holbach, Helvetius), és a felvilágosodás nagy lendületét megőrző, de annak  optimizmusában már kételkedő racionalista idealizmus, individualizmus felé mutató modernebb filozófia (Descartes és Kant). Ez a két hatás az elmaradottabb Kelet-Közép- Európában szorosan együtt él. A fiatal értelmiség egy időben tanulmányozza a filozófiailag modernebb Kantot és a régi, mégis újra aktuálissá lett Holbachot és társait. Ez az itteni társadalmi struktúrával magyarázható, itt az értelmiségnek ugyanis más feladattal kellett szembenéznie.

Míg ugyanis a nyugatiak a társadalomtól való elfordulás révén az individualizálódás tendenciájával birkóztak, Magyarországon Kölcsey számára nem volt meg ennek a szemléleti és életformának a lehetősége, mert osztályhelyzeténél fogva másféle társadalmi kötelezettségei voltak. Míg egyik oldalon ott volt a kiábrándulás a társadalomból és az ebből fakadó izolálódási törekvése, a másik oldalon viszont ott volt a társadalmi helyzetéből adódó kötődés, ami a társadalom vizsgálására kényszerítette. Kölcsey állandósuló, vagy inkább periodikusan visszatérő válságának magyarázata is ebben keresendő: látva a nyugati fejlődés negatívumait, addigi optimizmusát a szkepszis váltja fel. De ez a szkepszis ismeretelméleti síkon is jelentkezik: Descartes-tal való megismerkedése a materializmusát kétségessé teszi és a deizmus felé viszi el. Ugyanilyen hatással van rá Kant is,

Ugyanekkor a magyarországi helyzet vizsgálata, személyes tapasztalatai cselekvésre ösztönöznék. Keresi ennek a lehetőségét, amiben a Szemere Pállal való megismerkedése fontos állomást jelent, a továbblépéshez való lökést pedig a népköltészettel való találkozása adja. Ugyanakkor tevékenységének szellemi iránytűjét is kereste, ami azt hozta számára, hogy egész életében fontos stúdiummá vált számára a filozófia.

Ha megnézzük filozófiai fejlődésének útját, úgy látjuk, hogy először a francia felvilágosodás gondolatrendszeréből indult ki, Pierre Bayle történeti kritikai szótára volt a kézikönyve, a görög filozófia materialista vonalát fogadta el, majd Descartes-tal, Kanttal és Fichtével való megismerkedése után az idealizmus, a szkepszis irányába fordul a gondolkodása.

Ennek a korszakának egyik jelentős alkotása a Töredékek a vallásról című műve, amely pontosan ezt az átmenetiséget mutatja. A költészetében is fordulat áll be, a személyes problémától a nemzeti közösség kérdései felé fordul. Herder hatására a nemzeti irodalom forrását a népköltészetben találja meg. Ebben az időszakban (1817-23 között) került másodjára válságba, ami a következő életszakasz megalapozójává vált. Ennek egyrészt történelmi háttere van, mert a 20-as évek fordulópontján bizonyos változások álltak be a nemzetközi életben és a magyar társadalomban is beindul egyféle mozgás. Kölcsey ekkor összegzi mindazokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyeket az előző évtizedben megélt. Másrészt ezek a történelmi – politikai viszonyok egyféle reményt is adtak a cselekvésre.

Ekkor próbálja meg összefoglalni filozófiai tapasztalatait, melyet sajátos módon oldott meg. Az 1823-as dátum nála nemcsak a Himnusz megszületése miatt fontos, ekkor nyúl vissza fiatalkori filozófiai jegyzeteinek görög részéhez, és ismételten megpróbálkozik a görög filozófia felvázolásával. Ezzel egyrészt összegez, másrészt letisztult világnézetet akar teremteni gyakorlati cselekvéséhez. 1823. április 26-án közli Szemerével, hogy hozzáfog a görög filozófia történetének kidolgozásához:

Ez nem kicsiny, de terjedő munka leszen…minden estre nekem ez a

munka inkább szívemen fekszik, mint talán te gondolod. És így csak-

nem egész évig kevés poétai mozgást várhatsz tőlem…[2]

Ugyanebben az időben előveszi a Töredékek a vallásról című írását is, hogy újra átdolgozza. Szemere Pállal folyóiratot indítanak, Élet és Literatúra címmel, s ebben szeretné megjelentetni, de kemény küzdelmet kell vívnia a cenzúrával és kiadókkal, mert félreértik gondolatait. Ez a műve végül Hit, remény és szeretet címmel, megcsonkítva és itt-ott átdolgozva jelent meg. Erről is vallott Szemeréhez küldött levelében:

 A görög filozófiáról szóló jegyzeteimet, ha szorosan históriai

keretben maradnak, talán nem tiltanák el. de dogmákat szárazon

előadni unalmas dolog. Merjem-e vizsgálódásaimat a história fo-

lyamatjába szővni, vagy azt véled-e, hogy minden filozófiai vizs-

gálat a lélek, a lélek tehetségének és ismeretének határa felől éppen

úgy félre fog értetni, mint  a Töredékek?[3]

Amint látjuk, a Görög filozófia megírásával Kölcsey célja, elhatározása szerint a filozófiai folyamat valós feltárása lett, melyet a történelmi szempont és a filozófiai elvek egymáshoz való kapcsolásával akart elérni, mint ahogyan a Töredékek… megírásával is hasonló célt kívánt követni. Szemerének küldött szept. 19-i levelében így ír erről:

A valónak lámpást gyújtani, s a vallási tárgyakat már egyszer a tör-

ténelem és filozófia sinórján nálunk is mérni ez vala célom…[4]

Hogy a nagy összegzésre és a filozófiai ismeretelméleti kérdés tisztázására a Görög filozófiát választotta, arra a műben is utalás történik, amikor a görög filozófia jelentőségéről beszél. Szerinte ez a filozófia megelőzte a későbbi korok nagy gondolkodóit, mert a görög filozófusok végigjárták a filozófiai megismerés lehetséges útjait, amiből a későbbi filozófiák kibontakozhattak. Kölcsey munkája ennek a történetnek a feltárása, mely alkotó elemként zárja magába az általa mélyen tanulmányozott, extractumokban elemzett Descartes, Spinóza, Holbach és Kant filozófiáját is.[5] Kölcsey az ember és a világ viszonyát a gondolkodás történetében vizsgálja, és remek okfejtéssel mutatja ki a lassan fejlődő tudat történeti adottságaiból a tudás szükségszerű szintjeit.

Maga ez a töredékesnek tartott mű három szerkezeti részre bontható. Az első rész Kölcsey világnézeti útját szintetizáló kezdet, általános filozófiai, ismeretelméleti kérdésekről szól. A második rész már a görög filozófiát tárgyalja, de itt annak csak az általános jellemzőit bontja ki, és a harmadik lesz a tulajdonképpeni görög filozófia története, amelyben a görög filozófiai gondolkodás útjának három típusát mutatja be. Módszere összetett: összevet, cáfol és alátámaszt modern gondolatokkal - mindez pedig kétségen kívül az önelvű, kinyilatkoztatástól független, magától továbblépni képes emberi gondolkodás felmagasztalása irányába történik.

Kritikai módszerének alapja a materialistáktól tanult atomelméletre rárétegeződő kantiánus eljárás, mely felerősíti racionalizmusát, modern érvekkel vértezi fel, de kételkedését is ébren tartja. Mindezt kiegészíti az újonnan szerzett (esetleg diákkori emlékekre is támaszkodó) természettudományos műveltség adta szempontokkal. Ezzel érezhetően a materializmus felé hajlítja az értekezést.[6] Mindezek a műben az alábbiak szerint érvényesülnek.

A mű első részében a filozófia tárgyaként az emberi lelket jelöli meg. Lelkünk gondolkodik és akar: gondolkodás által ismerethez jut, akaratánál fogva pedig cselekedetet hoz elő. Eszerint a filozófia két ágra terjed el, mert vagy az emberi ismeret, vagy az emberi cselekedet felett vizsgálódik. Azaz azt igyekszik meghatározni: mi az, amit az ember ismerhet, s mi az, amit az embernek cselekednie kell:

két fő osztály alá rendeljük a tárgyakat, amelyek az

emberi lélek vizsgálódásának örökre kimeríthetetlen for-

máivá lettenek. Egyik osztályt teszi ő maga; a másikat

mindaz, amit magán kívül lenni vagy érzés által tud, vagy

okoskodással felteszen.[7]

            Kölcsey szerint mióta a filozófiai gondolkodás megindult, így differenciálódnak a vizsgálódás tárgyai. A valóság vizsgálata szükségszerűen felhozta a vallás és filozófia összevetésének kényszerét. Kölcsey itt a Töredékek a vallásról című műve gondolatait követi, ami a Kazinczy köréből származó fichtei gondolatra épült: a vallás története megelőzi a filozófiáét. Filozófia és vallás több ponton érintkezik, de eltérnek egymástól céljaikban, mert míg a vallás a világba belevetett ember megnyugtatására törekszik, filozófia ismereteket akar nyújtani, amivel az embert megelégítse. Ebből következik, hogy a vallás tudja teljesíteni a célját, elhatárolja vizsgálódási körét, a filozófiai gondolkodás viszont nem, magának kell a vizsgálódási körét és azok határait kijelölni és azokon túllépni. Bizonyságot keres, s e közben ki is alakul a filozófia két ága, az empirizmus és az idealizmus: az előbbi az érzéki tapasztalást, az utóbbi a gondolkodást helyezi előtérbe.

            De a filozófiai vizsgálódás nem tud bizonyosságot nyújtani: az ember vagy arra jut, hogy semmit sem tudunk megismerni, vagy pedig arra, hogy egyik ismeret is lehet valóságos, meg a másik is, nincs bizonyosság. Ezzel – Kölcsey szerint – a filozófia elvesztette tekintélyét, és a filozófiai vizsgálódás tárgya is megváltozott. Felteszi a kérdést: vajon lehet-e az emberi léleknek valamit is tudnia, vagy még inkább: van-e az emberi lelken kívül valami, ami a filozófusban gondolkodik és vizsgál? Azaz a szolipszizmus problémája vetődik fel. Kölcsey ebbe nem akar belenyugodni. Fontos etikai problémát vet fel: ha elbizonytalanodik a filozófiai gondolkodás, a gondolkodás eredménye az emberi cselekvést is megzavarja, ami erkölcsi zavart is okoz.

Művének második részében kifejti nézetit általában a görög filozófiáról. Megállapítja, hogy a görögöknél jelent meg az első filozófus, aki az értelmével és az értelem határain belül vizsgálódott.[8] Megállapítja, hogy a görögök a filozófiai vizsgálódás minden lehetséges útját kipróbálták, ezzel a modern kor filozófiájának előképeivé váltak. A görög filozófia előzményeit a szentté lett hagyományban leli fel. Ezután tér rá a világ eredetére vonatkozó görög felfogás bemutatására. A görögök az őskáoszból eredeztették a világot. Kölcsey úgy látja, hogy az első görög filozófusok egy elemből indultak ki, mert az őskáosz az összetett jelenség, melyhez bizonyítékot Ovidius Átváltozások című művében talált. A görögök tehát Kölcsey szerint a világot öröktől fogva valónak tekintették, elvük volt: a semmiből nem keletkezhet semmi. Kölcsey fejtegetéséből érezhető, hogy hozzá ez az elv közelebb áll, mint a kinyilatkoztatás elve. Itt mozgósítja tudományos ismereteit: utal Descartes-ra, aki szerint a világ hosszú fejlődés alapján alakult ki. Kölcsey számára nem világos, hogy ez a teremtés miért nem lehetett rögtön befejezett, miért kellett hosszú procedúrán átmennie?!

A görögök választ kerestek a világ kifejlődősének okaira is. Úgy vélték, az őskáoszban lévő, egymástól különböző, de ki nem fejlődött elemek egymásra hatásából fejlődött ki a világ. Kölcsey hivatkozik Bayle-ra, aki szerint „ a világunk az elejétől fogva mozgásban volt és különböző terhű részekből összeállított matériából saját mozgása által kellett kifejlődésre jutnia.” Az Isten, a Demiurgosz a világból jöttek, mely neveken az e matérián belül dolgozó erőt, az abban foglalt elementumok küzdését, és magának a matériának kifejlődésére való törekedő mozgását értjük. A Demiurgosz az egyetemes erő, az istennek az egyes részei, individualizált osztályai. Az ember később választotta el ezt az erőt az anyagtól.

A filozófia első nagy formája a panteizmus volt, mely a politeizmus felé mutatott. Az embernek szüksége volt bizonyos tapasztalatra arról, hogy minden változás ellenére bizonyos dolgok megmaradnak, azaz a változásban is van állandóság. Szükség van a megnyugvásban való vágyakozásra, hogy kialakuljon az istenképzet, és a halál utáni világról alkotott kép. Érdekes gondolatként veti fel Kölcsey, hogy a görögök nem tisztázták az ellenkező pszichikai és morális jó és rossz eredetét. Utal rá, hogy még az olimposzi istenek is alá vannak vetve bizonyos erőnek, ez a végzet, amely nem más, mint az az egyetemes erő, amire fentebb utaltunk a világ kifejlődése kapcsán. Abban egy egyetemes világtörvény érvényesül, és ez egészen materialisztikus gondolat Kölcseynél. Emlékeztet arra, hogy a perzsa vallásban két, egymással ellentétes szubsztanciáról van szó, a „Mózes vallásban” a rossz teremtetett, és ellenőrzés alatt áll.

Művének harmadik része a görög filozófia történetének felvázolása. Itt elsősorban a ión-iskola, azon belül is Thalesz, majd Anaxagorasz munkásságának és nézeteinek taglalására kerül sor, és végül Pitagorasz gondolatait összegzi, s azzal meg is szakad írása. Ezzel kapcsolatosan többféle álláspont fogalmazódott meg. Szauder József úgy véli, hogy Kölcseynek alkalma nyílt a gyakorlati cselekvés területére lépni, és ezért hagyta abba az írását. Rohonyi azonban úgy gondolja, hogy a Töredékek… kudarca játszott közre az írás félbeszakításában.

De ha az ember elemzi ezt a Kölcsey művet, akkor sajátos gondolat vetődhet fel harmadik megoldásként. Nem véletlen, hogy Kölcsey először Thalesz munkásságának ismertetésével kezdi, majd ezután Anaxagorasz nézeteinek részletes elemzésével folytatja, és végül Pitagorasz tanításait összegzi. Ez a három filozófus ugyanis a görög filozófia három fejlődési fokozatát, három szemléleti formáját is képviseli. Mind a háromnál középpontban az a kérdés áll, hogy milyen viszonyban van a matéria és az azt mozgató, kifejlesztő erő. Thalesz a világ eredetét tekintve egyetlen elemből, a vízből indul ki, s úgy gondolja, hogy ebben benne munkálkodik az erő, attól nem választható el, azaz materialista. Anaxagorasz egy másik fokozatot képvisel, mert ő már két szubsztanciát állapított meg: a matériát és az azt formáló értelmet. Az anyag számára végtelenül osztható, egymástól különböző, de egymás közt hasonló elemekből felépülő (homoiomériák). Ez a matéria passzív, az értelem az, ami rendet teremt bene. Modern felfogással ez dualista szemléletet jelent. Pitagorasz munkássága azért jelentős, és ezért is került Kölcseynél középpontba –, mert misztikus számelméletében az 1-nek és a 2-nek kiemelt szerepe van. Pitagorasz és a későbbi filozófusok úgy értékelték, az egyes lehet szellemi erő, amiből kiáramlik az anyag, és a 2-es az, ami létrejön az1-es hatására, azaz a szellemből anyag teremtődött. Ez az idealizmus, amikor a testetlen szellem kiáramoltatja magából a világot, igazgatja, de ő nem merül el benne. Ha így nézzük Kölcsey művének harmadik részét, akkor a maga elé tűzött feladatot megoldotta: felvázolta a filozófiai gondolkodás alapproblémáit, és vizsgálódásának lehetséges útjait.

Kölcsey Görög filozófia című művének jelentőségét Szauder József fogalmazta meg legvilágosabban Kölcsey, Kant és a Görög filozófia című művében. Szerinte Kölcsey tisztázta magában filozófiai vizsgálódásának eredményeit,             magáévá tette Kant és Herder erkölcsbölcseleti és történetfilozófiai vívmányait, és így fordulhatott egyre inkább a tevékeny politikus útjára.[9]

 

---

[1] Szauder József: Kölcsey, Kant s a Görög filozófia

                (In: Szauder: A romantika útján, Bp., 1961. Szépirodalmi Könyvkiadó.) 170-175.

[2] Idézi Szauder József  i.m. 105.

[3] Rohonyi Zoltán: Kölcsey Ferenc életműve (Kolozsvár – Nepoca, 1975.) 101.

[4] Rohonyi i.m. 101.

[5] Szauder i.m. 164.

[6] Rohonyi i.m. 104-105.

[7] Köcsey: Görög filozófia (In: Kölcsey Minden munkái (szerk. Eötvös József-Szemere Pál),

 Pest, 1842, Heckenast Nyomda, 1.

[8] Kölcsey i.m. 1-6.

[9] IN: Szauder József i.m. 163-164.

 

---

 

Egy magyar főúri költő

(Amadé László költészetéről)

 

            A XVIII. század első felének Magyarországa sajátos képet mutat, amit a régi irodalomtörténetek a pangás, az elnemzetietlenedés korának neveznek. Van is ebben némi igazság, mivel ez a korszak még megelőzi a felvilágosodás korát és a magyar nyelvért folytatott küzdelmeket. Egyáltalán nem jellemzi a nagyobb eszmények iránti buzgalom, küzdés, nyugodalmasabb, békésebb képet mutat: a Rákóczi-szabadságharc leverését, majd a Pragmatica Sanctiot követően elcsitulni látszik a Habsburgok és a magyar nemesek ellentéte, sőt: a magyar nemesek – főleg annak felsőbb rétege – a birodalomba való beilleszkedésre törekszenek. Szívesen vállalnak javadalmazó állásokat, kozmopolitává válnak, elnémetesednek.[1] A nemesség többi része is inkább visszahúzódik belső világába, és igyekszik kihasználni gazdaságilag az udvarnak az idegenekkel folytatott harcából következő előnyöket. Még némi anyagi gyarapodás is megfigyelhető ebben az időben.

            Ugyanakkor a magyar uralkodó osztály szellemi arculata is változáson megy keresztül:  a barokk világkép megrendül, a magasztos hősi eszmények elvesztik vonzerejüket és a nemesség az evilági örömök, és értékek felé fordul. A magyar rokokó időszaka ez, ami nem magyar, hanem európai eredetű: a régi világkép elleni küzdelem megnyilatkozása. Két változata is van: egyik a nemesség körében jelentkezik, amely főleg az élvezetek, a csillogás, a luxus felmutatása, a másik a polgárság körében keletkezik, amiben szintén megjelenik az élvezet jogának hirdetése és kimondottan antifeudális és egyházellenes éle van. Ez utóbbi Magyarországon ekkor még nem jelent meg, mert itt akkoriban a polgárság nem bírt jelentős szereppel. Ez a rokokó a magyar nemesség egészét átfogja, minden rétegében megjelenik, és elsősorban a befelé fordulást, az élvezetek megélését és a miniatűrformák kedvelését jelenti. Kis kivételtől eltekintve nem annyira fényűző, mint Nyugat-Európában, és realisztikus vonásokkal keveredik. 

            Hogyha a korszak irodalmi oldalát vizsgáljuk, akkor kétféle tendenciát figyelhetünk meg. Egyrészt érzékelhető a nemességnek az igénye az új, önálló szemléletének kialakítására, melyet két csoport igyekszik kielégíteni. Az egyik az egyházi értelmiség, melynek kiemelkedő alakja Faludi Ferenc, aki erkölcstanítási írásaival próbált egyféle mintát felvázolni, költészetével pedig szolidabb, világiasabb szemléletet erősített. A másik oldalon meg ott találjuk a nemesi költőket, akikről olyan összefoglaló jegyeket megállapítani nem tudunk, mely karakterisztikusan egységes csoportként mutatná meg őket. Mindegyik más-más költői-írói egyéniség, első látásra inkább az eltérő vonások figyelhető meg náluk. Amiért mégis egy csoportba sorolhatók, az az, hogy tudatosan igyekszenek a nemesség igényeit szolgálni.

            Ha névsorukon végigtekintünk, vannak köztük fordítók: Haller László Telemakhosza, Mészáros Ignác Kartigámja ebbe a kategóriába sorolható. Vannak olyanok, akik magyarítják az olvasott műveket, vagy megpróbálkoznak magyar művek írásával, mint Lázár János, Kónyi János. A nemesi költőknek nincsen érzékük a nyelvi probléma iránt, műveiket hol magyarul, hol idegen nyelven írják, a nyelvmozgalom előtti korszak érződik tevékenységükön Közülük kiemelkedik Amadé László, Faludi Ferenc, Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám, utóbbi kettőnél - egy kicsit később - a Béccsel való szembenállás is megjelenik.

Amadé László ennek a korszaknak a gyermeke volt, ennek a levegőjét szívta és tudatosan ennek az elvárásaihoz igyekezett igazodni, de több újítást hozott, és munkássága a későbbi korok művészeti törekvéseinek vált kezdeményezőjévé. Szerényebb anyagi helyzetű bárócsaládból származik: a költő Amadé Antal fiaként a csallóközi Bősön született 1703-ban és 1764-ben halt meg. A jezsuiták győri és nagyszombati iskolájában tanult, majd Grazba ment, ahol filozófiából magiszteri fokozatot ért el 1725-ben. A jezsuita iskolákban tette magáévá a Regnum Marianum gondolatát, Nepomuki Szent János tiszteletét, valamint itt szerezte meg zenei műveltségét, világi költészetének fontos alapját. Egy ideig az esztergomi érsek mellett élt, mint nemesi apród, de az itteni életet az amúgy is könnyelmű fiatalember nem győzte pénzzel, ezért gazdag házassággal akart segíteni magán. 1729-ben feleségül vette a költő Orczy Lőrinc testvérnénjét, Orczy Zsuzsannát, aki sajnos egy év múlva meghalt. Egy lányuk született, de ő is hamarosan követte az anyját.

Amadé László ezután katonának állt, és két évet kapitányként Itáliában töltött. 1736-ban ismét megnősült, egy gazdag brünni polgár lányát, Weltzl Mária Paulinát vette el, akivel 1746-tól különváltan élt, bár kapcsolatuk nem szakadt meg. Közben részt vett az osztrák örökösödési háborúban, ahol szolgálataiért aranysarkantyús vitéz címet nyerte el, 1750-ben pedig kamarai tanácsos lett Pozsonyban. Ezek után a kisalföldi nemes urak társaságában, szórakozásukban osztozva Báron lévő kastélyában élte nem valami változatos vagy látványos életét, de időnként megfordult Pozsonyban is.[2]

Sajátos egyéniség volt Amadé László: neveltetése a barokk világ szellemében történt, szívesen tetszelgett a világfi szerepében. Hitélete őszinte, de nem kötötte le annyira, hogy a pompára, kényelemre, élvezetekre törekvő csapongásainak fékje legyen. A családi hagyományok és a jezsuita nevelés megerősíthette volna katolicizmusát, de anyjának nagyzolása fokozta egyénisége könnyelmű adottságait. Ez megnehezítette azt, hogy a számára adott életkeretek között megtalálja önmagát. Mozgalmas életre, változatos tevékenységre vágyott, szüksége volt az állandó feszültségre, felfokozottságra. Így tudta az élet örömeit a maga lágy és hajlékony, másfelől könnyen lobbanó és féktelenül szenvedélyes természetével kiélvezni. Ezek a személyiségjegyek erősen hatottak költészetére. [3]

Ha a költészetét meghatározó vonásokat keressük, akkor azt figyelhetjük meg, hogy elődei és kortársai kevéssé hatottak rá. A jezsuitáknál a világirodalmi tájékozódást nem engedélyezték, de a klasszikusokkal ő is megismerkedett. Igen népszerű volt akkoriban Gyöngyösi István, aki mintának számított, de ismerte Zrínyit is, mindkettőjük versformáját felhasználta költészetében.

 Fontos szerep jutott költő-előd apjának, Amadé Antalnak is, aki leginkább vallásos témájú verseket írt átalakított Balassi formában. Ő kedveltette meg vele magyarul verselő reneszánsz költőnket, akinek dalkialakítási vonásai kimutathatók Amadé költészetében is, Balassi Bár ne tudtam volna, mi légyen a szeretet című versét saját verses könyvébe is beiktatta. A családi légkör is bizonyára hozzájárult a költővé válásához, hiszen első, Gyöngyösi-formájú versét anyjához küldötte levelében. De valójában költészetének igazán meghatározó tényezője az idegen nyelvű, elsősorban német és olasz táncdaloknak a dallama és ritmusa volt, és tanult a magyar népdaltól is. Az előbbiekkel Grazban ismerkedett meg, a társasági élet körében azokat énekelték, arra táncoltak, annak ritmusát, strófaszerkezetét ott tette magáévá. Különösen nagy hatással volt rá az olasz canzonetto, annak 5-, 7-, 11 szótagú soraival törte át az addigi kereteket.[4]

Erős hatással volt rá a korabeli rokokó, melyhez sajátos viszony fűzte: hatott rá annak mívessége, játékossága, meghökkentésre, formai bravúrra való törekvése. De valójában az ő egyénisége és a rokokó mögött meghúzódó egyéniség-típus találkozott szerencsésen össze, mert a rokokó nemcsak formai játékot, hanem egy szemléletiséget is jelentett. A rokokó ember a pillanat embere volt, művészete szerette az illanó perceket, és a pillanat látványának megragadását, változatosságra törekedett, mindig új örömök megélését kívánta, ebben rejlett erotikájának forrása.[5]

Amadé gyermekként kezdett verselni, 1720-tól az iskolai évek emlékeként latin disztichonokat ismerünk tőle. Ezután egész életében ontotta a verseket, melyeket felváltva írt magyarul, németül, szlovákul, s valamennyit egyformán megbecsülte. Igaz viszont, hogy a kor szemléletének megfelelően a kiadásban nem egyformán értékelte azokat, csak a vallásososakat adta ki Bécsben Buzgó szívnek énekes fohászkodásai címmel 1755-ben.

 Pedig költeményeinek túlnyomó részét szerelmes versei jelentik, melyeket ő maga Várkonyi Baró Amade Lászlonak Énekeji címet viselő kéziratos könyvbe írt össze, melyet Négyessy László nyomán Főkódexnek nevezünk. Gondosan szerkesztett, Amadé és titkára által másolt énekeskönyv ez, a versek külsőleg is tetszetős megörökítésére törekedett a gyűjtemény. Mivel minden valószínűség szerint maga Amadé állította össze, a későbbiek során minden kiadásnak ez vált alapjává: nemcsak az Amadé László verseit először 1836-ban megjelentető rokon, gróf Amadé Thádénál, hanem még 2004-ben, a Balassi Kiadónál megjelenő kritikai kiadásnak is. Első jelentős kiadás Négyessy László nevéhez fűződik 1892-ben, aki részletes elemzést is írt a versek elé.

A Főkódex a maga korában is népszerű volt, sokan másolták, volt olyan darabja, ami népdallá vált, mint például az Édes Dudi, Duduskám kezdetű dala, amit Erdélyi János népdalként vett be gyűjteményébe. A szép fényes katonának…kezdetű toborzójához először Arany János szerzett dallamot, később Kodály Zoltán ugyanennek a versnek a nép körében élő változatát használta fel a Háry János című daljátékában. Különböző főúri és egyéb másolt énekeskönyvekben szintén találunk Amadé verseket: a Jankovics-féle dalgyűjteményben, vagy a pataki Dávidkáné zsoltárai című gyűjteményben, amiben kottával együtt van meg Amadé Kukuku ku kukutskám…című szerzeménye. Ennek a Főkódexnek van egy érdekessége is: a hátára ragasztott írás a kódex történetét tartalmazza, és érdekes utalás történik arra, milyen volt Amade alkotói módszere: ha evés közben egy dallam eszébe jutott, akkor ceruzát kért és leírta. Ez a levél 1804. január 30-i keltezésű, szerzője Bittó Manczy, címzettjét nem ismerjük, csak Berczi megszólítás szerepel az elején.[6] 

Ha Amadé László műveit műfajilag tekintjük át, akkor megállapíthatjuk, hogy megszokott műfaja a dal, melynek témája a szerelem - ő lett a magyar rokokó dal megteremtője.  Van néhány reflexív költeménye, néhány gúnyos darabja, melyek közül kiemelkedik A házasság által elvesztett szabadság siratása, ami Nőtlen és házasélet alcímmel szokott megjelenni. Ironikus, gunyoros hangvétele, realisztikus elemei miatt többen életrajzi vonatkozásúnak gondolták, de a művet olvasván látszik közhelyszerű megoldásaiból, hogy ez csak a téma általános kifejtése.

Találunk Amadé versei közt egy katonadalt, a már emlegetett A szép fényes katonának…kezdetűt, mely talán legsikerültebb alkotásainak egyike. A magyar katonadalok történetében a katonaélet másféle megközelítésével találkozunk itt. Már nem a hazáért való harc dicsőségéről van szó, mint ahogyan azt Balassinál láttuk. A nagy eszmékért folytatott harc helyett itt a katonaélet mindennapjainak megéneklése történik: a zöld mező, a kvártély, a város, az ország leírása, a katonaélet jó voltának festése, a karrier érzékeltetése. Íme a vers lendületes felütése:

                                   A szép fényes katonának

                                        Arany, gyöngy élete,

                                   Csillog, villog mindenfelől

                                        Jó vitéz fegyvere;

 

                                        Szép élet!

                                        Víg élet!

                                     Soha jobb nem lehet!

                                     Hopp, hát jöjjön katonának

                                        Illyet ki szeret! –

A mű végén összehasonlítás történik a paraszti élet nyűgös gürcölésével, annak elutasításával csalogat a katonaéletre. Fentebb már érzékeltettük ennek a költeménynek a sorsát, Arany János és Kodály által történő megzenésítését.

            Amadé műfajai közé tartoznak a vallásos énekek, mint ahogyan azt az 1755-ös kiadás kapcsán is említettük. Ezek közül elsősorban a Mária-himnuszok érdekesek, azokban szólal meg a Patrona Hungariae eszménye és Amadé hazafisága. A Szűz Máriához című versében ez teljesedett ki:

                                                           Édes anyja

                                                           Nagyasszonya

                                                                Az igaz magyaroknak,

                                                           Patronája

                                                           S párfogója

                                                                 Régi magyar hazánknak!

                                                              Hozzád folyamodunk!

                                                              Zokogva borulunk!

                                                                  Légy anyja fiaidnak.

Amadénál csak vallásos verseiben jelentkezik a hazafiúi érzés, ami éppen azzal a korral magyarázható, amelyikben élt. A törökkel vívott harcok véget értek, a kuruc világ német gyűlölete ellanyhult, a Pragmatica Santiora következő gazdasági jólét nem kedvezett a nemzeti gondolat központba állításának a nemesség körében.[7] A vallásos versek nem tartoznak legsikerültebb művei közé, sok bennük a toposz jellegű megfogalmazás, és itt-ott prózai részek is belekerültek a versekbe. A fenti műfajok mellett megemlíthető még néhány epikai formájú levele, leíró részleteket tartalmazó élményrajza, melyben utazásait formálta meg.

            Amadé igazán jelentőset szerelmi költészetében alkotott, mert ezekben mutatkoznak meg azok az újszerű vonások, amelyek megkülönböztetik őt a többi költőtől. Azok a versek többnyire hirtelen fellobbanásra születtek, és a versfőkből kiolvashatóan több címzettjük is volt. E versekből nem állapítható meg a szerelmeknek a története, fejlődése, még a szerelmesek kiléte is bizonytalan. Nem lehet belőlük fejlődésképet sem megrajzolni Amadé költészetéről: azok a költemények, amelyek egy kapcsolathoz fűződnek, azok különböző helyre vannak eltéve, s a versek mögül hiányzik az életrajzi háttér. Tudomásunk van ugyan arról, hogy megírta szerelmeinek történetét, Toldy Ferenc még látott Kultsár István könyvtárában egy Amadé László szerelmei című kötetet, de az elkallódott, valahol lappang.

            Külön nehézséget jelent az, hogy csak bizonytalan lélektani tanulságokat vonhatunk le ezekből a költeményekből. Könnyen megeshet, hogy valaki egy helyzetdalt Amádé egyéni érzelmi megnyilatkozásának tart, pedig a költőnek az a verse más nevében íródott. Ilyen például a Főkódexben a Régi ének 1740 esztendőbűl, Szenczi Jánosnak csinálva. Megeshet továbbá, hogy némely mű csak játékból keletkezett, s emiatt a tartalom komolyságának a fordítottja is igaz: előfordult ugyanis az, hogy a játékos tartalmat komoly formába öntötte, játszott a tartalom és a forma ellentétével. Mindezek ellenére költeményei mégis alkalmasak arra, hogy magáról a költőről adjanak képet, mert a könnyen hevülő, játékos és szenvedélyes, dacos és változékony természetének derűjét és borúját eléggé híven festik le. Ezekből a vonásokból össze lehet állítani Amadé szellemi képmását.[8]

            Becéző, csitító szerelme, ha nem is eszményít, nem trágár, nem durva, udvarias formákhoz ragaszkodó gavallér. Kedveseitől őszinteséget, hűséget, állandóságot és titkolózást kívánt. Ez éppen tőle meglepő, akit nem jellemez sem a hűség, sem az állandóság. Nincsenek mély érzelmei, nincs nyoma, hogy lelki kapcsolat, eszményi megértés fűzné az imádotthoz, gáláns korhoz illően csak a testi szépség vonzza. Szerelemre lobban, epekedik, küzd, és a beteljesedés vagy elutasítás után szakít kedvesével – ennek a történetváznak az elemei jelennek meg motívumként költeményeiben.

            Ritka az olyan verse, amelyik a szerelem keletkezéséről beszél, mint ahogyan az Ah már egyszer engeszteld meg…kezdetű 3. versszaka:

                                   A tengernek szélvész után

                                        Habjai apadnak,

                                   Az egeknek fölhők után

                                         Csillagi ragyognak:

                                   Én szívem is már habozott,

                                   Fénycsillagom homályozott,

                                         Juttasd már partjához,

                                         Égő fáklájához!

Szerelmi ostromra is találunk példát verseiben:

                                   Adj meg egyszer annak élni,

                                        Ki hólt érted ezerszer!

                                   Kétség nélkül még remélni,

                                        Ha nem többször, csak egyszer!

                                   Megérdemli állandósága,

                                   És szívbéli hosszú rabsága,

                                        Szánd meg szegényt már egyszer.

                                                                      Állhatatlan én reményem

A dacot fejezi ki az Ámbár szerettem  kezdetűben:

                                   ………………………………….

                                   Bogár után hogy így indúltam,

                                   Reád azért nem szorúltam,

                                         Erdő egy fáért,

                                         Tavasz egy fecskéért

                                   Nem sénlődik, azt tanúltam.

Igen sajátos módon fogalmazza meg a szerelmi boldogság, a beteljesülés örömét, jókedvű ömlengés jellemzi erről valló sorait:

                                               Én angyalkám,

                                               Szép madárkám,

                                   Ime, hozzád repültem;

                                               Te kedvedre

                                               S kezeidre

                                   Mint a sólyom, megjöttem.

                                               Már míveljed,

                                               Cselekedjed,

                                               Mint szívemet

                                               Úgy ítéljed,

                                                   Édessem,

                                                    Kedvessem,

                                   Rabod vagyok, kegyessem!

                                                                                  Én angyalkám

A hűtlenség feldühíti:

                                   Távozzál istentelen,

                                    átkozó és hitetlen!

                                   Bánom, magam’ majd megcsaltam

                                   És majd gyilkos horgot faltam,

                                     Jól esett, meggondoltam,

                                      S előbb(v.jókor) tüled távoztam.

                                                                      Távozzál istentelen

Ha néha kegyetlenül szakít, akkor megszólaltatja az elválás fájdalmát is:

                                Csak távozzál,

                                És utazzál (vagy habozzál)

                        Mivel másként nem lehet!

                                Csak azt bánja,

                                És fájdolja,

                        Véled maga nem mehet.

                              Mégis kísér ohajtással,

                              Szörnyű sok fohászkodással, -

                        Róla a szegény mit tehet?

                                                           Isten hozzád! Illy áldást ád….

Szól a szerelem titkolásáról (Titkosan szeretek…) és a tiltott szerelemről:

                                   Sorsod néked is nehéz:

                                   Meg van kötve szív és kéz,

                                   Sok szem reánk vigyáz s néz,

                                   Fémlik arany helyett réz,

                                   Másé már a lépes méz.

                                                           Ingyen azért kinlódni

Amadé tisztában volt saját természetével, lehetőségeivel:

                                   Egyet én mért szeressek?

                                   Egyért ezret megvessek?

                                                                      Ah, nehéz egyet szeretni

            Amadé László a magyar rokokó széptevő férfiú beszédmódját teremtette meg. Ennek a zsánerfigurának az irodalmi fegyvertárában nagy helyet kap a perlekedés, a vádaskodás, versbe öltöznek a szerelméért vívott, kakaskodó csetepaték. Igaz, nem a régies férfi virtus jegyében, hanem tudálékosan: inkább szavakba, mint érzelmekbe árnyalt módon. Követői, akik verseit átalakítják, tompítják az individuális vonásokat, és a szentimentalizmus felé hajlanak. [9]

            Amadé verseiben rendszerint a rokokó tartalmi vonása: az udvarlás, az erotika és az irónia teljesedik ki oly módon, hogy helyet kapnak bennük a rokokótól idegen anyagok is. Amadé kora és a kor művészete szélsőségesen nőközpontú: a nőt hőssé, erővé először a rokokó teszi. A rokokó általában többet tudott a nőről, mint a férfiról, Madame Pompadour csak ekkor emelkedhetett fel, a rokokó nagy regényeinek címe is általában nő: Clarissa, Manon Lescaut. Amadé ilyen vonatkozásban nem tipikusan rokokó alkotó, az ő versei a látszat ellenére sem a körüludvarolt nőről szólnak, hanem a hódító férfiról, a költőről. A nőről csak annyit tudunk meg, hogy hű vagy hűtlen, állandó vagy változó. A férfi (a költő) a nő  állandósága, vagy változékonysága szerint az érzelmek nagy regiszterén játszik. Többször rajzolta magát boldogtalannak, nyugtalannak, dühöngőnek, dacosnak, nála a nő többnyire eszményített, de nem egyénített lény. A versekből mégis megismerhető az a nőtípus, akit ő kedvelt. [10]

            Tőzsér Árpád három Amadé versen keresztül mutatja be a költő nőtípusait. Az Aztat tudd meg, én már többet… kezdetű versében az általa elutasított minta jelenik meg erősen erotikus hangvétellel. Ám a rokokó erotika nem egyszerű malackodás, hanem szellemtorna is: a testi szerelem dolgainak elmés szójátékokba, kétértelmű képekbe való szövése. Ilyen kétértelműség jellemzi ezt a verset is, de nem öncélúan, és nyersebben, mint általában a rokokó. Amadé erotikájának nemcsak az az oka, hogy átveszi a korabeli példákat, helyzetéből következik és a korabeli férfitársaság megnyilatkozása ez volt.

            A másik nőtípust a Mint a leesett hó… kezdetű költeményből vehetjük szemügyre. Ebben visszatért a Gyöngyösi versformához, és bizonyos barokkra jellemző képanyagot is felhasznált. Megfigyelték, hogy versforma tekintetében két csoportra oszthatók az Amadé versek: a szerelmi témákat az általa kidolgozott versformák uralják, de azokban, amelyeket ő komolynak szánt és „csinálmányok”-nak nevezte, visszatért a Gyöngyösi és Zrínyi formákhoz. Itt is ez történik, ezzel jelezte, hogy ez a női alak eszményi.

            A Szivem csengetője kezdetű versében az általa kedvelt nőtípus áll előttünk. Versei témája a rokokó központi gondolata: a szerelem, a női szépség, nem hiányzik belőlük a csiklandós fordulat, az erotika, a negédes kicsinyítés. Képei, mint megannyi bájos miniatűr festmény, erősen díszítő jellegűek. Alakzataiban az ismétlés, a halmozás, a fokozás fordul elő, a sorok rövidek, pergő ritmusúak, szinte csilingelnek a párrímek – a rokokó vers mintájaként. Érdekes viszont a nő alakjának leírása, ruházatának bemutatása, környezetének festése, amely életképszerűvé teszi, és a realizmus felé tolja el a vers világát.[11]

            Meg kell jegyeznünk, hogy kevés az olyan Amadé vers, ami tisztán rokokó műnek, és ugyanakkor értéknek is tekinthető. Szinte mindegyik dalát rokokóvá teszi külső formája: a verselés bravúrja, a gáláns költészet frazeológiája, de néhol versében ezek az eszközök öncélúak, nem szervesülnek a mondanivalóval. Költészete eltér a nyugat-európai mintáktól, a magyar rokokó egyedi megjelenése.

Amadé - elsősorban szerelmi költőként - új vonásokkal gazdagította a magyar költészetet. A magyar irodalom fejlődésvonalában Balassi Bálint és Kisfaludy Sándor között foglal helyet, az ő szerelmes verseiből is kiadható lehetne egy olyan gyűjtemény, mint amilyen a Himfy. Ugyanakkor verseit rendkívüli személyesség jellemzi: mihelyt valamilyen külső impulzusra megszületik a vers gondolata, abban a pillanatban igyekszik azt versbe foglalni. Nem érleli, és nem formálja a gondolatot, hanem azonnal leírja, és ha a szenvedély túlságosan erős, akkor a vers kidolgozatlan marad, vagy ha az ihlet gyenge, akkor versbe szedései prózává válnak. Sikeresebb alkotásaiban viszont teljes egészében önmagát adja, és a benne született érzelemhez és dallamhoz keres formát, megelőlegezve ezzel a csak később jelentkező és a romantikában mintává váló költőtípust. Ennek megjelenik negatív oldala is, amikor versét nem a mondanivaló, a gondolat, hanem a külső forma, a nyelvzene uralja. Érdekes költői attitűdjét először Négyessy László emelte ki: versei egy képzelt párbeszédnek őrá eső részei, ez később majd Petőfinél jelenik meg így.[12]

            A forma oldaláról vizsgálva Amadé költészetét, megállapítható, hogy annak könnyűsége, ihlete és meghatározó szerepe érződik alkotásaiban. Erre vall, hogy nem egy olyan verse van, amelyben a strófa zenéjének rendeli alá az értelmet akár értelmetlen: dura, dura, la, la, la... jellegű szavakkal. Néha a rím kedvéért maga is gyárt ilyeneket: a rekettye rímszava így lesz nála a berettye. Még a bűnbánó, könyörgő, vallásos énekei is túlságosan játékosak, és azokat is a zeneiség uralja. A legfontosabb itt az, hogy a forma nála nem alárendelt hordozó, mint a század költészetében, hanem az alkotást létrehozó, teremtő erő. Amadé életműve éppen formaművészete révén képvisel különleges, egyedi fényt a XVIII. század magyar költészetében.[13]

            Mivel Amadé verseinek érzelmi töltése nem elég erős ahhoz, hogy az elégiáig emelkedjék, gondolatai nem elég mélyek ahhoz, hogy a gondolati költészet művelője legyen, és költői személyiségének az az alapvonása, hogy költeményei dallammal, zeneiséggel keletkeznek, őt eleve a dal műfajának művelésére predesztinálja. Ő lett ezzel a magyar dalköltészet megteremtője. Horváth János ezt így foglalta össze:

                        „Balassinál megindult irodalmi kezdeményből, amely a nemesi köl-

                        tőknél és a kéziratos gyűjteményekben tovább formálódott, össze-

                        foglaló örököse Amadé László. Mintegy irodalmi szankcionálója,

                        végleges formába öntője ő a dalforma kialakítási folyamatát kísérő

                        kollektív ízlésnek: „maga egy kéziratos énekeskönyv az ő daltermése,”

                        mely a régi és az új magyar irodalom határállomásán, mint eleven

                        folyás, a föld alá vész el, s ott termékenyít, míg majd a „népiesség”

révén – egyéb rokonságával együtt – annak idején újból felbuzoghat.

Amadé az első nagyarányú magyar dalköltő, ismét megadja a

versnek azt, amitől a műköltészet elválasztotta, a dallamot.”[14]

Verseinek új vonásai közül legjelentősebb az, hogy a magyar költészetet számos új, dallamos formával, strófaszerkezettel frissítette fel. A XVII. század világi költészete nagyon kevés strófaszerkezetre szorítkozott, az egyházi költészet sem gyarapította azt újakkal:a katolikus pangott, a reformátusok meg csak a Szenczi Molnár–féle zsoltárokra támaszkodtak. Amadé a magyar költészet és az idegen dalok versformáit igyekezett meghonosítani, és saját elképzelésének megfelelően új strófaszerkezeteket alakított ki. A hagyományok szegényessége miatt ezt szabadon tehette: a költészetet uraló Gyöngyösi és Zrínyi minták helyett a rövid soros, páros rímű formákat ő teremtette meg, a tördeléssel pergősebbé és dallamosabbá tette költészetét.

            A verselés területén is igyekezett új megoldásokat keresni. Ő ugyan a régi magyaros ritmikai formákra épített, de a rövid sorokkal, és a rímelés kialakításával közel hozta a vers ritmikáját az időmértékes verselés jambusi és trocheusi hangzásához. Ezzel alkalmassá tette a magyar költészetet az időmértékes verselés befogadására, amit majd Rádayék és a többiek folytattak. A régi magyar költészet ragrímes uralmát megpróbálta úgy feloldani, hogy különböző szófajokat rímeltetett egymással, és a kétszótagú rímet igyekezett uralkodóvá tenni, ami a vers ritmusát és dallamosságát fokozta.

            Amadé stílusa költői képekben nem gazdag, nem új, a korabeli költészetből merít. Jelzős szerkezetei a megszokottak: váró tekintet, cédrus derék, elefántcsont-nyak, érdekes a hasonlata, amiben kedvesét a méhvel kapcsolja össze. Nem képzetekben, fogalmakban, hanem zenében gondolkodott, és így történik meg, hogy metaforáiban, hasonlataiban nem a való világ jelenségei a hasonlítók és a hasonlítottak, hanem nyelvi formák. Néha a zenei forma annyira eluralja a verset, hogy a forma és a tartalom nem egységesül, a vers kompozíciója szétesik: a vers mikrostruktúrája szervezetlen marad.[15]

            Unalomig ismétel egy-egy elavult jelzős kapcsolatot a rím kedvéért így lesz a szív rímpárja gyakorta a hív. Nagy ritkán azonban az is előfordul, hogy a közös képeket új konstellációba helyezi, és ezzel költőiséget kölcsönöz nekik. A dallam uralma a költészet fölött erősen befolyásolja nyelvhasználatát is. A formák és az ügyesség fitogtatásának a szándéka minduntalan arra kényszeríti, hogy új nyelvi megoldásokat keressen. Az a nyelv, amit használ, avultabb, mint Faludié, nem volt újító: a nyelv neki csak eszköz, hogy gondolatait kifejezze, hogy dallamait kitöltse. A nyelv érdekei mindkét esetben sokat szenvedtek, mint ahogyan azt Négyessy László észrevételezte.[16]

            Nem törekedett a nyelv tisztaságára. Szóhasználatában elavult szavak és hétköznapi kifejezések keveredtek a mindennapokban előforduló idegen - pl. konfundálni, kontemnálni, konzerválni - szavakkal. Azért előfordulnak nála olyan nyelvi lelemények, amelyek majd később a romantika korában ismét felbukkannak: szívláng, remete szív, tűz-szív, szív diadalom.[17]Az idegen szavak felhasználásának érdekes példája Lila, moja Lila kezdetű dala, amely szlovák szavak felhasználásával készült. Weöres Sándor ezt érdekes módon halandzsa-versnek tartotta, de Tőzsér Árpád bebizonyította, hogy ez a vers egy titkolt szerelem megörökítése:

                                               Dini dini mimi

                                                    Rimini

                                                  Terczi, ferczi, eu-ó-nó

                                                  Gláglú, gláglú palenó

                                                      No koleno.

A szlovák szavalat magyarra fordítva értelmet kap a halandzsa: egy mulatozás történetét mondja el.[18] Az a tény, hogy Amadé mindent alárendel a szövegzenének, sokszor kétséges eredményeket hoz: nem a fogalom vonzza a rokon – vagy rokonítható – fogalmat, hanem a szó hasonló hangalakja: a vers világa nem lényegi összefüggések, hanem alaki hasonlóságok alapján áll össze. A lényeg helyére a jelenség, a törvény helyére a véletlen, a való világ helyére a nyelv valósága kerül. A nyelv ábrázoló funkciója háttérbe szorul, kifejező funkciója aránytalanul megnő. [19]

            Az alakzatok közül a párhuzamokat, az ellentéteket, a mondaton belüli inverziót kedveli, és gyakori nála a felsorolás, és a fokozás. Végigverselte az ábécét, és néhány versének különös strófája szinte képversként hat. Külön érdekességet hordoznak Amadé helységnevei: míg az eddigi költőknél ezek valóságos földrajzi helyet jelöltek, nála általánosabb költői tartalommal telítődtek: Bár helységneve, ahol többnyire tartózkodott, a szerelmi idill, a várakozás, a szerelmi boldogság fogalmává vált.

            Összegzésként megállapítható, hogy Amadé életműve méltatlanul került a feledés homályába, hiszen mint láttuk, új témát hozott a magyar költészetbe, meghonosította a dalformát, új ritmikai formával, új rímelési megoldásokkal gazdagította azt. Vele jelent meg az új, modern költőtípus. Kétségtelen, hogy nyelvhasználata kissé avulttá teszi, és élvezetét megnehezíti, de mégis sajnálhatjuk, hogy mostanában kevés szó esik róla. Ennek természetesen az a magyarázata, hogy halála után a magyar irodalom új szakaszba lépett, a közösségi költészet a nyelv művelésének irányába fordult. De ismét megállapíthatjuk, hogy korának jelentős költőalakja volt, formai oldalról összekötő kapocs az előtte lévők és a magyar irodalmi megújulás költői között.

 

 

 

---

[1] Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon  (Akadémiai Kiadó Bp., 1980.), 51.

[2] Tarnai Andor: Amadé László (In: a Magyar irodalom története 1600-1772 között, szerkesztette Klaniczay Tibor, Bp, Akadémiai Kiadó, 1964.) 529.

[3] Gálos Rezső: Báró Amadé László (Pécs, 1937) 132-33.

[4] Gálos Rezső i.m. 128-131.

[5] Baróti Dezső: A rokokó (In: A barokk és a rokokó irodalmából. Szöveggyűjtemény, összeállította Kelemen Hajna, Bp., 1993.) 157-158.

[6] Schiller Erzsébet: Előszó (In: Amadé László versei (Sajtó alá rendezte Schiller Erzsébet, Ajkay Alinka) Bp., 2004. Balassi Kiadó (Régi Magyar költők Tára XVIII. század) VII. 15-16.

[7] Gálos Rezső i.m. 149.

[8] Négyessy László: Amadé László élete (In: Várkonyi Baró Amade László versei, Franklin, 1899.) 10.

[9] Csörsz Rumen István: Amadé László versei (ItK, 2005/4-6. sz.) 623.

[10] Tőzsér Árpád: A rokokó vers mozdulatai (Amadé László verseiről) ItK, 1980/4.) 424.

[11] Tőzsér i.m. 423.

[12] Négyessy i.m. 55.

[13] Mezei Márta: Utószó (In: Amade László és Faludi Ferenc versei, Bp., 1990. Magyar Költészet Kincsestára)

                213-214.

[14] Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete (Bp., 1976.) 110.

[15] Tőzsér Árpád i.m. 411.

[16] Négyessy i.m. 61.

[17] Tarnai i.m. 531-533.

[18] Tőzsér i.m. 416-417.

[19] Tőzsér i.m. 419.