„Elsodorja az ember életét / A létezés csillag-folyója…”

Bevezetés   Hét évtized – az emberiség történetében csak egy pillanat,  de a magántörténelemben ez sokat jelent, különösen, ha a második világháború éveit, a felszabadulást és újjáépítést, a sokat emlegetett ötvenes éveket, a Kádár-korszakot és a rendszerváltás utáni két évtizedet foglalja magába. Martinák János esetében mindezt még az is súlyosbítja, hogy állami gondozottként gyermekotthonokban nőtt fel, melyek révén bejárta fél Ma gyarországot. Ha hiányzott is életéből a család segítsége, egyféle védelemben mégis részesült, de úgy jutott el a diplomáig, és kezdhette meg önálló életét, hogy  a családi élet szépségéről és annak mi lyenségéről nem sokat tudott. A hiányok és az életét beárnyékoló betegségek ellenére most elérte 70. életévét, hát érdemes visszapillantania és joga van tudnia: mire született, hogyan sáfárkodott a rábízott javakkal, és mi maradt még a tennivalók közül? Ezt az összegzést itt és most a feleség vállalta magára, aki talán a legtöbbet tudhatja Martinák Jánosról, hiszen 42 éve szoros kötelék kapcsolja össze őket. De mert közeli hozzátartozó, természetesen elfogult is, még ha meg is próbálja objektíven nézni az életmű eddigi eredményeit…

      Ezek az elutasítások azonban, a dicséretek ellenére elvették a kedvét, s a színmű mind a mai napig a fiókban hevert, ahonnan most kivettem, leporoltam és újra gépeltem, mert az a forma, amivel elkészült, az is zavaróan hatott az ezt elolvasóknak. Mindezek fényében azért sajnálom, hogy ennek a vonalnak nem lett folytatása, hiszen a gyakorlat teszi a mestert, s a következő más lehetett volna… A fiókban találtam is egy elkezdett művet Mátyás királyról….

 

2. Költészete

         A 90-es évek elején kezdett verseket írni, az első darabokat egyféle csodaként könyveltük el, s ahogy szaporodtak, egyre inkább gyógyító hatásúvá váltak: a kibeszélés jótékony ereje következtében. De ez sokáig családi titok maradt, hiszen a költőiség fogalma a közvélekedésben a fiatalokhoz kötődött, s Martinák János ekkor ötvenes éveinek elején járt. Költővé válásának történetét Borsi Antal, a barátja írta meg 65. születésnapjára készített kötetben:[14]

 

…emlékszem a Tűnődés gyermekkézzel papírra vetett soraira, amit megmutattál kíváncsian a véleményemre (hogy talán a feleséged valamelyik tanítványa írta volna… Na, mit gondolok róla?). Nem kételkedtem a gyerek betűiben a papíron, de a gondolatokat, metaforákat felnőttnek, sőt KÖLTŐnek tulajdonítottam. Ma már nem vagyok bizonyos, hogy akkor Téged meggyanúsítottalak-e, de néhány hét múlva, amikor megint megmutattál egy rövid verset, amit szintén gyermekkéz írt a lapra, már lelepleztelek:

- A mindenedet, Jancsi! Ezt te írtad! És azt a másikat is…

 Ezek az első sikerek aztán felbátorították, hogy magyar szakos kollégáival is konzultáljon a versekről, az írásban megmaradókat idézni is fogom. Az indítást Baloghné Jakó Mária adta meg tanártársnak:

 Egy irodalmárnak feltétlenül értenie kell az írástechnikához versben és prózában egyaránt. Költővé csak az eredetiség tehet. Azt hiszem, azt a legnehezebb elérni. Akiben azonban több van, mint szakmai tudás, az próbálja meg… szép gondolatok és képek vannak a halk, rövid versekben, ami zavar, az az erőtlenség, az erő, a határozottság hiánya a magatartásban, mely a verseket életre keltette.[15]

  Bíztatásuk, szavaik – még a kritikaiak is – termékenyítően hatottak a benne lévő, egyre hevesebben jelentkező íráskényszerre. Az első 17 vers csokorba fűzve, címlapján Borsi Antal egyetlen illusztrációjával 1992-ben születésnapi ajándékommá vált, amely egy év múlva, amikor egy régi tanítványom segítségével 15 példányban sokszorosíthattam, már 33 versre bővült. Két vers híján már ekkor kész volt az a kötet, ami aztán 1999-ben megjelenhetett.

          A kiadáshoz szükséges pénzt előfizetésekkel szedtük össze, dr. Kováts Dániel (és felesége) – a Kazinczy Társaság nevében - nyomdailag előkészítette, ajánlással látta el és praktikus tanácsaival is segítette a költő érzékenységét. Az ő önzetlenségük segítette a megjelenést, s mellettük 100 versszerető emberre is találtunk, akik kíváncsian és türelmesen kivárták a majdan megjelenő verseket. Borsi Antal a címlap mellé még hat illusztrációt készített a kötetbe, s így külsőleg is tetszetős könyv született az összeállításból.

Már a külső megjelenés is tetszik, kellemes, könnyed,

és kifejező. Remek a grafikai munka benne…

írta erről Kozma Gizella[16]. S az illusztrációk többet is jelentettek: a líra és képzőművészet, a lírikus és a művész, a két pedagógus, a két férfi baráti kapcsolatát is kifejezik.[17] Mindazok számára, akik ismerik a költőt, különösen kedves az illusztrációk sorában Borsi Antalnak Martinák Jánosról készített nagyon találó rajza: külön élmény nekem, hiszen a szemem előtt vált az élet terhétől idősödő emberré - Kozma Gizella mondatát akár én is leírhattam volna.

         A kötet bemutatóját a sárospataki Városi Könyvtár vállalta magára, ahol a barát és illusztrátor, Borsi Antal felvezetésével avatták költővé:[18]

A Pillanat varázsa

A sárospataki Városi Könyvtárban október 13-án

nagyszámú érdeklődő előtt mutatta be Borsi Antal

művésztanár az elsőkötetes Martinák János Pilla-

nat című lírai kötetét…

Halász Magdolna[19]

Hogy érett korban lépett elő verseivel, szerencsés volt, mert a beérett férfi bölcsessége adhatta a versek hátterét, bár időnként ott van vele az ifjonti lelkesedés is.[20] Magyar szakosként jól ismerte a lírai művek készítésének technikai kérdéseit, de ez kevés lett volna, ha irodalmi ismereteivel, esztétikai érzékével és belső adottságaival nem tudta volna ötvözni. Magyar szakos kolléganője, Sinkóné Tóth Zsuzsanna is elgondolkodott a versek születésén, és helyes következtetésre jutott:

A lírai alkotások, ha érettebb korban születnek, elgondolkodtatóak, mert olyan élményekkel kapcsolatosak, olyan torz külső hatásokra vezethetők vissza még akkor is,

ha pillanatnyi érzést, állapotot fejeznek ki. Ezeknek a verseknek a múltba nyúló gyökerek az erősségük…[21]

         Feleségként tanúja voltam az alkotási folyamatnak: fejben, magányos sétái közben születtek meg az alkotások, s csak amikor már tökéletesnek érezte, akkor írta vagy diktálta le azokat. Számunkra emiatt eleinte úgy tűnt, hogy a versek készen pattannak ki fejéből, akár Zeuszéból Pallasz Athéné, mert férfiszemérmességgel elhallgatta a versek születésének kínját.

         Kováts Dánielnek a kötet hátlapján megjelenő ajánlása megfelelő indíttatást adott mindazoknak, akik kezükbe vették a kiadványt:

Kit tekinthetünk lírai költőnek? Aki fájdalmait, örömeit, hangulatait képes sajátos költői képekben kifejezni, aki verseivel megszólítja olvasóit, s visszhangot kelt benne: egyetértőt vagy vitára serkentőt. Aki úgy mutat meg valamit a maga belső világából, hogy mást is ráébreszt a saját gondjaival való szembenézésre. Költővé az olvasó avat a mondanivalókra, a sugalmazásokra befogadóként adott válaszaival. [22]

Ezt érezte meg Halász Magdolna is, amikor a kötetről hírt adott az Észak-Magyarország olvasóinak:

A formai megjelenítésben egyszerű, ízléses, tartalmában  különleges, művészi rajzokkal illusztrált lírai kötet olvasása során megismerhetjük a Sárospatakon élő tanárkönyvtáros különlegesen értékes személyiségét, sajátos gondolat- és érzésvilágát, életfelfogását, impresszióit a környezetéről, a körülötte lévő világról, véleményét a mindennapokról, a társadalom jelenségeiről.[23]

Martinák János addig elrejtett lírai alkata nyert ezekben a költeményekben kifejezést, tömören megfogalmazott üzeneteiben a költői szó erejével keltett hangulatot.[24]A versek zeneisége, líraisága vallott a tehetségéről, képi látásmódjával pedig – ahogyan az egyetemi-barát, Palásti Józsefné  mondja - olvasóit is magával ragadta.[25] A kötethez elsőként hozzájutók izgalmát legjobban Nyirkos Tibor, gimnáziumi magyartanára fejezte ki:

Megpróbáltam felfedezni benne azt az embert, akit olyan régen ismerek és becsülök. Érdekeltek továbbá azok a titkos üzenetek, amelyeket képekbe, verszenébe, írásjelekbe, címekbe, szerkezetbe foglaltál. Mivel a vers szubjektív műfaj, különösen, ha lírai, akkor tekinthető valódi önkifejezésnek, ha megnyilatkozik benne valami képbe, nyelvbe, formába foglalt világkép, énkép, akár értelmező, akár hangulati síkon. Ez a kis kötet valóban költészet, mert képes vagy valami ön- és világértelmezést egy különös jelrendszerrel kifejezni. [26]

Ez a kis kötet nemcsak a betegség hordozója lett, a rendszerváltást megélve testi és lelki szenvedésekkel vívódva reagált a világra, bizonyítva azt a Kováts Dániel-féle tételt, hogy nem az a költő, aki verseket ír, hanem költő az az ember, akitől valamilyen sajátosan megformált megnyilatkozást vált ki a reá ható világ.[27]  A betegség ismertette fel a költővel azt, amiről az emberek többsége hajlamos elfelejtkezni: a rohanásban is meg kell egy-egy pillanatra állni, el kell tűnődni a lét kihívásainak rejtélyein. S ez a tűnődés aztán hozhat valami feloldódást a mindennapok feszültségéből, ha sikerül meglátni a körülöttünk lévő kicsiny csodákat…. Martinák János azonban akkoriban még nem azokra figyelt, hanem saját rémeivel viaskodott.

         A kötet címe eredetileg Metaforák lett volna, hiszen verssűrítéseit erre a szóképre építette: többértelműségükkel a gondolatot, sejtelmességükkel a hangulatot erősíthették. Hogy ez mikor változott meg, már nem tudjuk, de az új cím, a Pillanat is találó, és jól összegzi a költői szándékot…

A kötet tudatosságát a versek elé mottóként elhelyezett két nyitóvers mutatja:

 

Versek.

A Semmi

fekete vásznára

kivetített,

foszlón megremegő,

színesített

képek.

 

Kováts Dániel első pillanatra meghökkentőnek tartotta ezt a megnyilatkozást, hiszen A Semmi fekete vászna csak töredékesen és bizonytalanul tükrözhet valamit is az életből, mert a fekete elnyeli a fényt. De éppen ebben rejlik a Martinák János-versek titka: oda helyezi a képeket, ahol eddig nem volt semmi. Ezzel a verseknek kettős értelmet ad: töredékesen és bizonytalanul tükröz valamit az életből, s ugyanakkor közvetíti a szavakkal bíbelődő ember által odavetett színeket is.[28]

         Ez nyitóvers azt bizonyítja, hogy nem idegen a költőtől a szabad asszociációkon alapuló, szürrealisztikus kifejezés. Hogy mindaz, amit lát, komor és anyagtalan, nehezen rendezhető el egy ésszerű gondolatrendszer vonatkozási pontjain, és mégis ezzel az éteri, törékeny, elvonatkoztatott önkifejezéssel valóságos tapasztalatokat tudott megfogalmazni.[29] A kötetbe kerülő versek értékét nagyban növelte, hogy őszinte, tiszta, kendőzetlen érzések fogalmazódtak meg bennük olyan megformálásban, amely a verset verssé teszi.[30]

A második nyitóvers a kötet születésének idejét rögzítette: Magyar vers 1992, ami nagyon pontos látlelet a rendszerváltásról. A baloldali gondolkodású költő nehezen tudott megbékélni ezzel a változással, iszonyodott az emberek gyors köpönyegforgatásától. Nemcsak ő. Amikor a Varsóban élő egykori rádió- és tévétudósító, Szilágyi Szabolcs visszaemlékezéseiben[31] ehhez a korhoz ért, Jeszenszky Géza külügyminiszteri utasításának következményeit – „Elvtárs, te mától fogva úr vagy” – ezzel a verssel illusztrálta. Martinák János a politizáló ember fájdalmát fejezte ki ezzel a 8 sorral, melyekben Lénárt Attila[32] József Attila és Juhász Gyula allúziókat látott, pedig a nagy erejű költői képekkel saját léthelyzetének fenyegetettségét mutatta meg. A világra nehezedő árnyakat így érzékelte filozófusi hajlamával és nyelvi érzékenységével.[33]

A kötet verseit ciklusba rendezte a költő az első változattól kezdve, bár ezek végső rendje csak a harmadik kötettel vált teljessé. A Létezés ciklus alappilléreit már az 1992-es változat kijelölte (Létezés, Jelzős kapcsolatok, Félénk lepke, Ősz), melyek egyszerre fejezték ki az élet szépségeit és mindezek törékenységét. A végső változatban azonban az idilli képeket mind erőteljesebben szövik át az „emlékek völgyében” megbúvó mérgek,

és a derű nyíló kék egére

lassan kúsznak a könnyű tűnődés

tündöklően fehér habjai.

                                      Tűnődés

E vers finom képeiben a költői én irodalmi közhelyeket – topozokat – fogalmazott meg az élet szépségéről és annak múlékonyságáról, de azt olyan egyedi módon tette, amitől a régi gondolat új fényben tündököl:

 

Félénk lepke csak az élet.

Sárga szárnya lebben,

s útra kél.

Mérget szív a kék virágból,

s kisodorja a világból

részegen

a játszi kedvű szél.

 Félénk lepke

 

Az első változatban még a Pillanat című vers része volt a Félénk lepke, jól ellenpontozta azt, de aztán megérezve e sorok különös szépségét, önállósította és a kötet egyik legszebb darabjává emelte, amit egy különleges hangulatú Borsi-rajz is megerősített.

         Ezt követik gyönyörű vallomásai, melyek a szerelem megtartó erejének felmutatásává váltak a kötetben:

Elsodorja az ember életét

A létezés csillag-folyója,

Felizzik, majd átadja a fényét,

És kihunyva hullámzik tova.

 

Tekintetedtől újra felizzott

Az elhalni készülő parázs.

Kinyílik felettem az égbolt,

S fellobbannak előttem a fák.

 

Kiktől féltem, simogatni vágyom.

Gyermek kacag, s megrendül a lég.

Remegek, mert e fényárban fázom…

A sóvárgás vágya húz feléd.

                                               Létezés…

 

A Jelzős kapcsolatok szépségét és különlegességét a fiam egyik együttese, az ELT is észrevette, minden koncertjükön olyan átéléssel adták elő, mint akik megértették. De csak eleinte szégyenkeztem emiatt, hiszen az abban megfogalmazottak az élet fontos részét képezik, s örülök, hogy nagykamasz fiam (és barátai) a legjobb mintára akadtak rá mind a szóbeli, mind pedig a Borsi Antal-féle képi megfogalmazásban.

A ciklust lezáró két vers a táj és a költői én összeforrottságát fejezi ki:[34]

 

S hol a hullámok összefutnak,

s a folyó tovább kanyarog,

foszló titkokról locsognak

az éjbe elfutó habok.

                                      Este

 

         Az Apró képek című ciklus a Létezés szerves folytatása, néhány darabja bele is fért volna abba, hiszen a konkrét valósághoz kötődnek[35]erős hangulatiságukkal. Ezek a versek a költő kedvenc lírai miniatürjei, amelyekkel bemutatja azt az apró képekből felépülő világot, amely őt körbeveszi. Ez a forma alkotójuk tömörítő törekvéseit jelzi: a futó hangulatok kifejezésére megtalált nyelvi eszközök vezetik közelebb a pillanat megragadáshoz.[36]

         Itt helyezkedik el a kötet egészét meghatározó Pillanat, mely talán a legtöbbet idézett versévé vált, nagy meglepetésünkre még a debreceni Benedek Elek Könyvtárban Illés László és Hőgye Zsófia Halottak napi hárfaének című műsorában is felcsendült[37]. A költőben megbújó filozófus sugallja a ciklusnak azt a versét, amiben a kozmosz születését, a nagy bumm  pillanatát mutatja meg:

 

Fénymagot lövellt a Nap az alvó Földre.

Kozmosz rendült,

megrepedt az örök éjszaka,

s idegesen rebbent meg a tudat,

az emberré virágzó anyag

lágyan hűsítő illata.

                            Teremtés

 

Ezt a világot népesíti be az őt körülvevő emberekkel, akiket vagy realistán (Az utcaseprő, Találkozás) vagy metaforikusan (A faun, Romantika, Éjvarázs) láttat. Ez utóbbi versnek helye lehetett volna az előző ciklus szerelmes versei között is, de a megfogalmazás milyensége miatt ide került. Kritikusai között ez sok vitát váltott ki, pedig Martinák János ebben is mestere a pillanat megragadásának, mint ahogyan a Táj általános leírásában sem téved, s annak egyetlen elemébe sűríti kis világa minden félelmét:

 

Villám nyaldossa a földet,

s fájdalmában felmorog.

Facsarna hűsítő esőket,

s felhő hevülten kavarog.

 

Jeges kortyért zihál a táj,

 

s álmukat felégetik

a feketén lobogó

éjszakák.

                            Nyár

 

Ez a félelem ölt kozmikus méreteket a Nap monológjában, ami kemény társadalmi kritikát hordoz a természet szépségét megrontó ember bűnösségéről:

Savat okádtok a nyíló rétre,

Levessé forrnak tengerek!

Rándul a föld,

India emel Himaláját,

s árokba hullnak csonkolt emberek.

                                      Nap

Az az égitest ítélkezik az ember fölött, amely életre keltette az anyagot, mert az ember tönkretette az édent, amibe beleszületett. Ma ez a téma már megszokott, de a vers megírása idején még kevesen aggódtak igazán a környezetszennyeződés miatt. Igaz, a költőben megbúvó filozófus ebben sem marad meg a földi méreteknél, kozmikus látványával viszont a vádat is megemelte.

Ennek a ciklusnak is van egy őszi verse, ami ugyanígy idézi meg az elmúlás sajátos rettenetét:

Magány települt a nedves ágra,

s szennyes esőt facsar a világra,

komoran a fémnézésű ég.

                            Az ősz

 

Az első változatban még az Apró képek ciklusba sorolt Profán ima karácsonykor című verstől a végleges változatban új ciklust szervezett Végül címmel, melyben egyéni életének kínjait próbálta kibeszélni. Szembeállította a kozmosz nagyságával a porszem-embert, s ezzel a sajátos ellentéttel hozta egységbe a megrendült világmindenséget. Ezt ciklust, és a kötetet is lezáró Végül című vers gondolatiságával saját elkövetkezendő útját jelölte ki.

         A Profán ima…  valóban fordulóvers az évszakok szintjén és társadalmilag is, hiszen a közösségtől az egyén felé fordul a költői én figyelme. Ebben a versében új formával is kísérletezett. A szerkesztett, többrészes vers ritka Martinák János költészetében, de a vers gondolatisága ezt igényelte. Ebben a versében egybecsúszik a gyermekkor és a versírás ideje, mert mindkét korszak emberi hiányai ugyanazok. Gondolati alapját gyermekkori emléke adja, amiről visszaemlékezésében is beszélt[38]:

1951 karácsonyán egy kis kamrában éltünk, karácsonykor egész nap egyedül voltunk otthon, hideg volt, sötét volt, az ablakban vártuk a Jézuskát. Amikor aztán a Mama megjött, le kellett feküdni, nem volt semmi ajándék.

                                      Emlékeim…

 

Az elmúlt 42 év alatt soha nem voltunk karácsonyfa nélkül még akkor sem, ha az ünnepeket valamelyik gyermekünknél töltöttük – mert azon a hideg karácsonyon így fogadta meg magában. De a vers a kötet kiemelkedő darabjává azzal vált, hogy a gyermekkori emléken túl egyebet is megmutatott.

Kováts Dániel, aki nem ismerte Martinák János életének ezt a részét, másként közelített ehhez a vershez:

 

Az, hogy az öröm mellett rendszerint ott van az aggodalom, hogy a karácsony örömlángjának ellobbanása után „sötét les be az ablakon”, aligha tekinthető riogatásnak, mert amikor „veszélytől zúg, üvölt a szél”, akkor érezzük meg igazán a vágyott megváltás jelentőségét.[39]

                  

Amikor kisunokáinknak a bibliai történetek irodalmi vetületét mutattam be, erről a versről is szóltam:

Nagypapa egyik versében is szerepel Jézus születésének mítosza, de nem a vallásos áhítat, hanem a kétség nyelvén. Minthogy ő is az ateisták egyike, csak az irodalmi képet vette kölcsön, hogy annak szükséges, ámde beteljesületlen voltát megmutassa. Betegségének – erős belső hiányának hangsúlyos versével a gyermekkori élmény és a rendszerváltás összemosódott, melyeket a bibliai történet rendezett egybe. A világ körülötte és benne ekkoriban összekuszálódott, s bár nagyon kellene, de úgy érezte, nem jött meg a Messiás, hogy megváltsa a szenvedéstől az embereket….

Borsi Antal, szüleitek rajztanára, Papus barátja, akik a  kötetet illusztrálta, bibliai képpel erősítette meg a verset, mely születéstől a keresztig mutatta meg a történetet, de úgy, hogy József alakjában a gondolkodó ember is megjelent.[40]

 

         A Profán ima… a kötet egyik kiemelkedő darabja, nemcsak a tragikus gyermekkori emlék miatt, hanem azért is, mert  a rendszerváltási megoldások – az istenhitből magunkra hazudott takarók [41]-  bizonytalanságát is megmutatta.

Az is a költő érdeme, ahogy a súlyos gondolatokat finom költői képekbe csomagolja: lebegő könnyedséggel ír, anélkül, hogy a gondolat súlytalanodna. Ezzel a könnyűséggel, a színek és a formák ilyen variációjával oldani tudja élete megszenvedett küzdelmeit. A testiség gravitációját legyőző szellemiség diadalának tartja ezt Kozma Gizella, a versek ezzel váltak hasonlatossá alkotójukhoz: a teremtés libbenő, pillanatnyi csodáivá az öröklétben.[42]

         Hasonló hosszú verse a ciklus – de a kötet - legtalányosabbja: a Vízió, amely sajátos látomás keretében foglalja össze a magyar történelmet és sorsot: a pók hálójában megdermedőnek sorsa a halál, de a pusztulás által is részese marad az élet körforgásának.[43] Bonyolult áttételei miatt nehezebben követhető benne a gondolat, de a költői aggodalom az emberi sors miatt ebben is nyilvánvaló. S ennek a víziónak egy másik megjelenítése a Fekete is, amely ugyanezt a szerkezeti formát használja, de gondolatiságában - a természeti kép segítségével - sokszínűbbé válik: az első egység a naplemente egyedülálló és szép megfogalmazása, ezt ellenpontozza a második egység horrorfilmbe illő volta, és a harmadikban a gondolatot kitágítja és univerzálissá teszi.[44]- összegezte ezt a verset Szederné Bokor Róza. A hégeli gondolkodás felhasználásával még láthatóbbá válik az a félelem, ami a Víziót táplálta.     

         Amikor a világ történéseit számba vette Martinák János, úgy érezte:   nem született meg a Messiás, mert a világ megváltatlan maradt. Ebben a hideg világban nincs helye az érzelmeknek:

 

Szél feszül a sötét éjszakának.

Az űrből le csillagköd ragyog.

Felhőre fagy a Hold mély ezüstje,

s a lélek árnya szökik megrebbenve

a fehéren felizzó havon.

                            Tél

 

Csak negatív mintát látott maga körül (Egy kiválóra), ami félelemmel töltötte el, hiszen ha megkérdőjeleződnek az egyetemes értékek, akkor azok el is tűnhetnek:

Letörli az arcáról az embert,

S kidülled szeméből a hazafi.

……………………………………………………

Barát előtt az ajtó kulcsra zárul,

s pokróc alatt karommá rándul

a becézéstől kihűlt tenyér.

                                      Tragédia

 

A siket őszi fény félelmet és irigységet hordoz (Sárga szirmú), az öntudat helyett az önámítás irányítja az embert (Törjétek szét). A költői én ebben a világban nem talál fogódzókra:

 

Itt belül, a magány homályában

egy élet lomjai hevernek,

és égetem csontom pórusában

rőzséjét a maradék melegnek.

                                      Késő rózsa

 

Félelmét a fia pontosan megértette, e versének megzenésítésével bizonyára ezt is jelezni tudta. Az őt körülvevő család melegségében, s egy tanítványtól kapott, bibliai idézetbe csomagolt váratlan szeretetben:

Ne szökj meg, kérlek!

Puha fehér paplanoddal

ölelem drága testedet!

„Ímé, Sionban egy követ tettem le,

próbakövet, drága szegletkövet,

erős alappal:

ki benne hisz, az nem fut!”

                                               Névtelen levél

 

aztán a költői én is megtalálta azt a segítséget, ami ezen a pesszimista látáson továbblendítette.

Így válhattak ellenpontokká az Emlék és a Végül versek: azzal, hogy megidézte a kuncogó kislányt és a gyümölcsöt harapó kisfiút, elseperte riasztó látomásaiból fakadó rossz érzését, a fenyegetettséget, megszabadulhatott a világ rémeitől, s legyőzhette az őt lelkileg megapasztó betegséget:

 

Fény motoz az alvó levelek közt.

Égre szédül a rét darazsa,

s a fák árnya zöld fátyola alól

kiizzik a rózsák parazsa.

 

Gyerek kuncog,

homok pereg rózsaszín térdére,

s elcsöppenő arany golyót

formáz a nap

szőke kis fejére.

                            Emlék

                                     

         Ez a verse egyik, tanítványból barátunkká váló Posgay Andrea jóvoltából a gyermekek körében is közismertté vált, mint az élet szépségének hordozója. Olvasás órán erről a versről beszélgettek: nemcsak a jelzőket ismerték fel könnyedén, de a rózsák parazsa – metafora kapcsolódási pontjait is bemérték, külön választották a csendes és harsány képeket. S amikor kiderült, hogy ezt a versét a költő lánya 20. szülinapjára írta, s egy emléket idézett fel a gyermekkorból, akkor megrajzolták hozzá azt az emeletes házat is – Tiszaújvárosban az volt a természetes! – amelynek ablakán kinéz költő a kislányára. [45]

Ezzel a verssel nagyobbik unokája is szeret dicsekedni, sőt: nemcsak ezzel, Nagyapja egész költői és emberi mivoltával:

 

Az én papám

Írta: Horváth Szabolcs

Bemutatom Martinák Jánost. Már 65 éves. Sok verset írt, például a legsikeresebb az Emlék, amit az anyukámnak írt. Volt egy verseskötete, aminek a címe Pillanat volt. Nagyon jó tanuló volt, tud történelmet, nagyon jól tudja lefordítani a nyelveket. Ezt Papának írtam névnapja alkalmából. Én nagyon szeretem, mert nagyon okos és szeret engem! Boldog névnapot Papa! [46]

De hogy ezeket a verseket a kötetben a Töredék követi, azt jelzi, hogy a gyógyulás Martinák Jánosnál csak elkezdődött, s ha még nem is tértek vissza bizonyosságai, emberi problémái univerzumi hátteret nyertek:

 

Sistereg az égi tűzijáték,

s az űr fekete kárpitján kigyúl.

Fölé süvít a Föld kék izzása,

virágot nyit, s az élet szikrája

a villanó éj tükrére hull.

                                      Világmindenség

        

Ez is a nagy bumm leírása,  de mégis meg voltam lepve, amikor Kiss Miklós filozófia könyvében[47] láttam viszont ezeket a sorokat a következő szövegkörnyezetben:

…az ősrobbanás egyetemes lökésétől áradó energia a környezetek és a Szubjektumok együttműködő közvetítésével folyamatosan szerveződik, és közben az Ősszubjektumok Univerzuma – saját rendszerkomponens rendszerei és változásait megjelenítő viszonyait kifejező  ARSZO  változásfolyamatokként nyilvánul meg.

Martinák János, a költő szavaival:

„Sistereg az égi tűzijáték,

S az űr fekete kárpitján kigyúl.”

„Virágot nyit, s az élet szikrája

A villanó éj tükrére hull.”

Minden ARSZO olyan evolúciós téridőszervezettség folymat, amely az egyedek „genetikai” szervezettségétől függő problémamegoldás és a szelekció révén realizálódik.

A költői segítséggel így vált minden világossá számomra ebben a kérdésben, mert ez a Világmindenség című vers erre is jó volt, bár egy a harmadik sor hiányzott belőle, de úgy látszik, arra nem volt szükség a tétel bizonyítására…

Jól látta Nyirkos Tibor, hogy ez a kötet koharens módon fejezte ki a rendkívül érzékeny, kritikus, mélyre látó és fogódzót kereső embert az emberi világban, és a hideg, sötét, dermesztő univerzumban. Hit és kétely viaskodott ebben a kötetben, de mögöttük megjelent az esendő ember…[48]

Minthogy ezek a versek egy tanárember írásai, tudása bizonyos veszélyeket is rejtett magába. Kritikus barátai, kollégái szemére is vetették, hogy túl sok benne az utánérzés, József Attila, Pilinszky, Lorca, Jeszenyin, és a többiek hatása, de azt azért ők is azonnal felismerték: hogy ott van bennük az a plusz is, ami az eredetiség felé viszi el a költőt. Ulisnyák Ottilia[49] ezt a költői zsengék számlájára írta, de Sinkóné Tóth Zsuzsanna megengedőbb ebben a kérdésben, amikor így ír:

A szerzőt nem ismerő olvasó közvetlen hatásokat vél

felfedezni több helyütt, pedig azok akár szavakban, akár

képekben jelentkeznek, többszöri átélés eredményei. [50]

 

Mély irodalmi tudással rendelkező költő nem tudja ismereteit a háta mögé hajítani, az allúziók és a rájátszások révén a költészet élő voltát, folyamatát is megmutathatja.

         Mi - Baudelaire óta, vagy talán az ő hatására  – a ciklusokra osztott verseket szeretjük, mert úgy érezzük, az egyféle segédlet az olvasónak. Ebben a kötetben azonban bizonyos mértékig gátnak éreztem a ciklusokat, mert a többrétegű verseket egyetlen kalickába szorította, ahelyett, hogy teret engedett volna a szabadon futó képzeletnek, amely életre hívta azokat.

 Hiszen a kötet versei egy lélektani történetet mondanak el, ahol a különleges kegyelmi állapotba (Versek) robban be a tragédia (Magyar vers..1992 ), ami arra készteti a költői ént, hogy újra rátekintve a világra, értékelje azt. Így hát a költő sorra veszi értékeit: az érzelmeket, az eszméket, a vallásokat, s megmérve súlyukat az út végén a halállal találja magát szembe (Késő rózsa), mert rájön: a világ ellobban előlem…De ez a megoldás nem tetszik neki, ezért megpróbál új fogódzókra lelni, hogy kiemelkedjen, ami az Emlék és a Végül versek gondolatiságában talált fel.

Mindezt árnyalja a sokféle időjáték (évszakok, napszakok, történelmi idő és belső idő), s az egésznek egyféle kozmikus hátteret rajzol (Létezés, Teremtés, Kozmosz), abba kerül bele az emberi élet. Távlatot nyert ettől, s e világ sokszínűségét: az egyéntől a közösségig, a jelenből a múltig, a belső világtól a külső világig vezető útját követni tudjuk. Az a költői én, aki a közösségben már nem tudott a régi módon feloldódni, egyéni megoldást keresett és talált:

………………………………………………………………

Rögre buggyan a föld izzadása.

Folyón a hab nyárról fecseg.

Metszőkésért sír a barack ága,

felduzzadó ágáért remeg:

 

Szomjas gyerek tépi le gyümölcsét,

és szürcsölve jót harap belé.

A meleg nap borzolja kis fejét,

s rózsás ujjain csorog le a lé.

                            Végül

 

Nem véletlen, hogy ennek a versnek napszakaiból már kimaradt az este, évszakaiból a tél, mert erőteljesen sugallja az egyéni feloldódást. Mindezekből azonban az is kiderült: a verseknek olyan sok vetülete van, hogy számtalan olvasat lehetséges, amit az olvasó szavakkal nem is biztos, hogy megfogalmaz, mivel csak intuíciókkal, empátiával érezhet rá ezekre. Ezek a versek mélyen érző és gondolkodó költői én teremtményei, akit a betegség még érzékenyebbé tett, aki a helyét kereste a világban és újraértékelte az átélteket.

Mindezt sajátos világképén keresztül láttatja meg Martinák János, és a kötet egyik nagy érdeme az, hogy hitelesen teszi. Emiatt, aki nem is tud minden gondolatával egyet érteni, az is elfogadja szavait, elhiszi neki, hogy az embert megérintő hatásokra így is lehet válaszolni. Így volt ezzel Kováts Dániel[51], az egykori hortobágyi kitelepített, és Nyirkos Tibor is, aki árnyaltabban fogalmazott:

Ez a világkép nem idegen tőlem, de nem is sajátom.  Szeretem olvasni, megélni a létértelmezés kétségeit és kínjait, mert nem a magától értetődő, hanem a rejtőzködő jelentések adják az ember valódi, hiteles életérzését. Arisztotelész óta kísérti az embert az a különösség, hogy önmagát igazában a tragédiában tudja kifejezni. Az ezredvég állapota is azt sugallja az önkifejezésre képes embernek.[52]

 

Hogyan is írta a barát és kolléga, Borsi Antal, aki maga is alkotóként néz a világra?

Szemlélődve az eltűnt idő nyomában, s fürkészve a megtalált, s talán még ránk mért tehetséggel, fölmerül a mi dolgunk a világon? gondolata. Tudunk-e suttogni, amikor suttogni kell, merünk –e kiáltani, amikor kiáltani kell? Belülről jön-e ehhez inspiráció, az elégséges, vagy valami külső lendítő erő is kell hozzá? ….

 

Mivel pedig úgy tűnt számára, Martinák Jánosnak szüksége van megerősítésre, azt is megtette, amivel az új évezredben is felébresztette a feledésbe merülő alkotókedvet:

Martinák János! Elég soká hagytad szundítani ezt a képességedet, de most már ne titkolózz, játssz kedvedre a szavakkal, gondolatokkal. Megélted és megszenvedted az életet, lehet, hogy hiába várta a parázsevő lovacskát, de megkaptad „a szomjas gyereket”, akinek „ A nap melege borzolja kis fejét”, ahogy írod. Kívánom, hogy írj okos esszéket, gondolatgazdag verseket, fordíts sok gyönyörű és izgalmas mesét. József    Attila figyelmeztet bennünket, hogy az idő lassan elszivárog…[53]  

 

A költő attól lát jobban, mint az átlagember, mert érzékeny idegrendszerrel áldotta meg a természet. Hogy ez jó, vagy rossz, azon felesleges elmélkednünk, hiszen ez az adottság teszi lehetővé számára, hogy mélyebben és másként lásson, mint mi. Martinák János belebetegedett mindabba, amit látnia kellett, majd a maga módján, egyéniségének megfelelően válaszolt a kihívásra. S mindez nemcsak arra volt elegendő, hogy visszanyerje elvesztett egyensúlyát, rátalált egy olyan eszközre: a kibeszélés adta örömre, ami a betegség után sem hagyta cserben.

 A Pillanat megjelenése után sem szünetelt a versek írása, de az esszék mellett kicsit háttérbe szorultak. Maga a szerző sem törődött velük, mert a Széphalomban elszórva megjelent darabok teljesen visszhang nélkül maradtak. Igaz, a művek vesztettek is expresszivitásukból, a visszanyert, bár még mindig labilis egyensúly nem késztette harcra a költői ént, megbékélve a világgal ő már csak a gondolatok igazságára figyelt. Az új versek külső formájukban is megváltoztak, a korábbi tömör formák mellett egy részük megnyúlt, vagy több vers kapaszkodott össze: volt idő elmélkedni, ráébredni az élet szépségére. 

Egy gyenge pillanatomban aztán Csillagjáték[54] címmel összerendeztem a meglévő alkotásokat, hogy a folytonosságra figyelhessek, de nem tudtam azokat a Pillanat ciklusaiba besorolni, bár a felmerülő kérdések ugyanazok - a létezés hogyan jelenik meg a körülötte lévő apró képekben -, csak másféle a hangnem és másféle a versek kimenetele. Így hát gondolatiságuk alapján kapcsoltam össze: Évszakok, Panasz, Neked és Világmindenség című ciklusokba. Úgy tűnt, a panasz hangja még mindig erős a költőben, de ez az érzés már erőteljesen ellenpontozódik az évszakok szépségével, az érzelmek erejével és a világmindenség égi s földi csodáival.

Külön ciklusba helyeztem Neked címmel a szerelmes verseket, melyek ebben a kötetben már nem ifjonti hevületűek: a szerelem szeretetté mélyült, s otthonra talált a természet minden elemében. Az együtt átélt jó és rossz események megerősítették kötelékeinket, megértette mindkettőnkkel, hogy a birtoklás kényszere bilincs, ami a repülést akadályozza. Így hát  a költő is adakozóbbá vált:

 

A nagyvilágnak

általadlak,

hogy megőrizhesselek

magamnak.

                   Általadlak

 

Ebből már erőt lehet meríteni a rossz napokon is… Ennek a ciklusnak minden darabja születésük pillanatától kedves számomra, s örülök, hogy vannak, mert tudom: szemérmes ezekben a kérdésekben, pedig ő a világmindenség utolsó lovagja... De ha ezek kikívánkoztak belőle, az nagyon jó!

         Amikor a ciklusokat kialakítottam, láttam, hogy valójában ennek a kötetnek csak két folyamata van: a panasz hangja és a világ szépsége, értéke… De a panasz sem a régi már, bár még mindig kísért a múlt (Hazatérés, Álomból. Panasz), és a becsapottság érzése is erős:

 

Hol vagy gyermekkor erdeje?

Ki egykor bódult nyári délutánon

fáid mögött rétet, folyót ígértél,

hívó várost, s hitegettél,

hogy engem vár a Nap,

s nékem nyílik ott a távol?

Hangulatok

 

A nap, mint nap átélt világgal most sincs teljesen harmóniában, hiányérzete abból fakad, hogy értékeit nem értik, vagy félreértik, s a pilla mögé rejtett riadt bámulások  miatt könnyen megbillenhet amúgy is labilis egyensúlya:

 

Ilyenkor lelkünk mélyén

elárult gyermeki ártatlanságunk

miattunk szégyelli magát.

                                      Válasz

 

De e szomorúság ellenére egyre színesebbé vált Martinák János versvilága, mely csak hangulatában őrzi a szomorúságot, s a felhasznált képek szépségével esetlegessé is teszi azt:

piheg a lég

fény ömlik el a rétre

lomb mögül

madár lendül

feketén az égre

megnyílik a kék

lusta álom nyúlik el a tájon

és a fehér nyírfaágon

megrebben a régi

kósza szép emlék.

                                      Álomból

 

Ezeknek a verseknek is lehet irodalmi gyökerük, de a képek saját élményből táplálkoznak, s a hangulat nem egyszeri, többször is átélhető:

 

Tüzes villám ömlik fel az égre.

Szürke felhőn rémül, villog

egy megtévedt fehér madár.

Megcsattan a menny,

s a tikkadt völgyben

esőért nyúlnak epedve

a rezgő keblű almafák.

                                      Hangulatok

 

A panasz oka azonban változatlanul az a kozmikus méretű magány, mely nemcsak az ő sajátja, emberi kapcsolatainkat egyre inkább jellemzi. Nyugdíjasként ő is szűk körbe szorult vissza: megfosztatott vitapartnereitől, tanítványaitól, nincsenek szellemi kihívásai: bezárult világban, üres szemű álmok között él, és úgy érzi, lemaradt valamiről:

Álmomban gyakran téli

elhagyott állomáson járok.

Unottan néz a rőt alkonyat,

és én egyre csak vonatra várok.

                                      Állomás

 

Persze, ez az elvágyódás sem újkeletű nála, csaknem fél évszázados kapcsolatunk birtokában elmondhatom, ez uralta őt egész életében:

 

A pénztár fülledten hallgat,

A várókban üresség hűsít,

A peron elhalt lépteken mereng.

 

Egy szál sín fut a havas messzeségbe,

s a lehajló fekete távolban

különös hideg fény dereng.

                                      Állomás

 

Mégis van ebben is változás. Szenved attól, hogy a rőt alkonyatban unalom és üresség veszi körül, hogy a jeges éjben kozmikus méretűvé növekszik magánya, de már azt is sejti: a hívogató távol is fekete és hideg, s nem a gyermekkori álmok erdejének megtestesülése.

Így hát ettől a hiánytól már nem keseredik el, nagyobb figyelemmel fordul az őt körülvevő kis világhoz és az abban élő emberekhez. A tavasz szépsége lebilincseli:

Az égre még hűvös üvegkék feszül,

de páros lobbanás villan a tájra.

Cseresznyefa kerítésre habzik,

s virág kelyhén gőzölög

a csilló nap sugára.

                                      Évszakok

 

Örömmel fedezi fel a körülötte lévő táj szépséges színjátékát:

 

Hegy fölé tévedt egy kósza felhő.

Most megáll. Majd szertenéz.

Lent lustán nyúlik el a város.

Kanyarogva játszik a folyó villámlása

s túl a szunnyadó földnek

csókot ad az ég.

                                               Látkép

 

Ebben a szépségben is feltűnnek riasztóbb képek (Őszelő), még a sárospataki látványt felidéző képsorában is ugyanaz a félelem uralkodik, de a kozmikus méretű képpel eltávolítja azt az embertől:

 

A vízben riadt nyárfák indulnak,

a híd fehéredő íve megremeg,

s a távolon,

mint egymás hátának feszülő elefántok,

menekülnek a zempléni hegyek.

                                      Nyár éji vihar után

 

       A Gólya című versében egy, a rádióban hallott hírre reagált, amiben két tragédiát is észlelt: a hideg miatt későn született fiókák nem tudtak megtanulni repülni, emiatt nem menekülhettek el délre, és az útra kelő öregek a tenger fölött viharba kerültek és elpusztultak.  Úgy érezte, ezek a törékeny madarak éppen úgy alul maradtak a természet erőivel szemben, mint ő az életharcban, ezért is érintette meg a tragédia mélysége. De az ebből levont következtetése már erőteljesen emberi és felemelő: ki habozik, életet veszít. Ezt a figyelmeztetést már önmagának szánta.

         Környezetére figyelve másik ilyen fontos felismerésre is rátalált: az embernek nem az erejét kell fitogtatnia, hanem arra használni, hogy megvédje azokat, akik rá vannak utalva:

„A harangnak nem győznie kell. 

Elég, ha hangja alatt megbújhat a falu…”

                                               Évszakok

      

Így válik erőforrássá számára a természetben megtapasztalt Lendület, mely elviheti őt is a vágyott világba: fényre, erdő mélyére, füves fövenyre, a hegyre. Ennek a versének erejét az igék adják, és az elérhető mélység és magasság elemeiben az örök emberi vágyakat nevesítette. S most, hogy alaposabban átgondoltam a Martinák János verseket, rájöttem, a Lendület rossz helyre került ciklikus rendszeremben, hiszen ez már egyáltalán nem a panasz hangja Martinák Jánosnál.

         Ebben a kötetében jó ellensúlyok a körülötte élő emberek, akikben pozitív példákra is talált. Kisunokái mindennapra szóló ajándékok, velük járja be az ismerős tájakat, és ők közvetítik az élet örömeit. Ezek a versek új szemléletének tanúi, hiszen míg a Pillanat darabjaiban még szemérmesen, csak áttételesen vallott gyermekei öröméről, itt már nyílt kitárulkozással szólítja meg őket. Nagypapaként már tudja: Szabolcs az őt körülvevő csodák fontos eleme:

Fel-felcsobog a klarinét hangja,

Szabolcs zenél, s felfrissül a lég:

köröttünk madárfütty szól,

mackó cammog, mókusok rohannak,

s a lengő ágon meglepetten

felfigyel egy kósza kis veréb.

                                               Kisunokámnak

 

Matyi hatalmas életszeretete, erős érzelmi viszonyulása a világhoz őt is átalakította:

S a földalattin is az ajtók halkan

most neked zárulnak,

a kocsik is az újabb állomásra

lassabban rohannak.

 

A házak közt úszó villamos is

a sarkon csengve forgolódik,

s az állomáson pihenő busz

simogató kis kezedről álmodik.

                                               Üzenet

Örömből örömre születtek ők, ezért dalosszívűek, akik puszta létezésükkel balzsamot adnak, s tudjuk, ennél többet is jelentenek: az öröklétet, hisz általuk a nagyszülők porszemnyi élete távlatossá válik…

A megismert fiatal költőnő A fény menyasszonya, akinek a természet maga súgja meg a létezés édes titkait… És az élők mellett ott vannak számára a múlt nagyjai is. Amikor Szent Erzsébet évforduló volt, sok ünnepségen méltatták őt. Számunkra a legemlékezetesebb egy misztériumjáték volt: a sárospataki Bazilika Minor gótikus oszlopai közötti Palya Bea és egy különleges férfikórus éneke szárnyalt az ég felé.   Martinák János ekkor átgondolta ennek a szegény kis Árpád-házi királylánynak a történetét és a következtetése egyértelmű lett:

„A hanyag teremtés továbbszövője voltam egykor,

és nem volt elég az arany selyemfonál.”

                            Szent Erzsébet misztériumjáték

 

       Nemcsak személyek, művek is hatottak rá. A Japán képek című verset A repülő cseresznyefa című japán népmesének köszönheti, amikor a történetbe ágyazott verset nem egyszerűen lefordította, hanem a maga képére formálta. Nem új ez az eljárás a magyar irodalom történetében, hiszen így járt el Ady is, amikor Szapphó szövegét saját verssé alakította. A japán vers tartalmi és formai finomságai pedig termékenyítően hatottak költészetére.

Az utóbbi évek legfontosabb munkáit Comeniusnak köszönhette, filozófiájáról és költészetéről írott dolgozataival új oldalát tárta fel a közismert cseh-morva pedagógusnak, miközben megérintette egyéniségének különlegessége. Éppen ezért nagyon felkapta a fejét, amikor a Magyarok Világszövetsége Sárospatakon táblát avatott arról, hogy Comenius voltaképpen magyar volt, s ezt nagyobb érdemének tartották, mint életművét. Elkeseredett attól, hogy ilyen külsőségekre figyelnek, ahelyett hogy valódi értékét emelnék magukhoz. Válaszverse ezt tükrözi:

 

Hitted: a lángoló föld fölött, gomolygó ég alá

neked kell elhozni a fényt,

mely ha elárad az emberszívben,

felébreszti újra a reményt,

hogy egy országgá lesz a világ,

hol elárvult néped újra békére lel,

hol az ember az élet öröméért munkál,

s végre a létezés igaz életté lesz.

                            Comenius szobra előtt

 

Élők és holtak megidézése után folyamatosan tágult a költői én tere: a Tánc kozmikus látomását még szűk helyen, a gimnázium udvarán álmodta meg, de ez a kép visz el bennünket az elérhetetlen, és mégis vágyott messzeségbe, amikor megismétli az előző kötete egyik sűrítményét az univerzum megszületéséről. (Világmindenség)

A kötetet lezáró versben aztán visszatér a jelenhez, és a világ, az élet különös szépségében, annak otthonosságában a költővel együtt megkapaszkodhatunk:

A táj sóhajt.

 

Az éj tavából

pajkos szikrák kiragyognak.

Összefutnak,

                   kihunynak,

Újra gyúlnak.

 

A menny rezzen,

 

és az égről

égő csillagok

               leragyognak –

                            Csillagjáték

 

Így vált átjárhatóvá a költői én számára a kis és nagy világ… Ebben a kötetben egy újjászületett Martinák János jelentkezett, akinek költőisége és formakultúrája egyaránt megújult. Nem lépett ki önmagából, csak megértőbbé vált a körülötte lévő világgal. Már nem a múlt rémeivel viaskodik, visszatért a jelenhez: figyel arra, felfedezi, és megmenti értékeit, amivel újabb értéket teremt.. Költői ihlet és mesterségbeli tudás így találkozott össze szerencsésen újabb verseiben…

         Új verseit olvasva megállapíthatjuk, hogy békés ez a világ. Nincs benne viaskodás, mert már korábbi verseiben kiharcolta magát. Megmaradt számára a világ szépsége, és tud gyönyörködni az emlékekből vagy a vágyakból megszülető lehetőségekben.  Visszatértek ide is a Pillanat című kötet egyes motívumai, a világ számára azért mégsem teljesen idilli, mert úgy véli, azt csak pillanatokra érezheti az ember. Még mindig mérgező a múlt, s a jelen is telve fenyegetettséggel, de már nincs szüksége harcra, menekülésre. Felismerése erőt adott neki: mindenkinek azt kell tennie, amihez ért: meg kell metszeni a barackfát, amikor az késért sír, vagy meg kell írni a verset, amikor az kiköveteli magát…

 

3. Recenziók, esszék és elemzések

 

Martinák János prózai munkái végigkísérik egész pályáját, hiszen az az értelmiségi lét velejárója volt mindig, melyek azonban nála egyféle önkifejezéssé váltak. Kezdete egyetemista korába nyúlik vissza, amikor az Egyetemi Élet újságírójaként az egyetemi élet mindennapi eseményeiről, egy-egy felfedezéséről írt. Sajnos, ezek nem maradtak meg gyűjteményünkben, ahol csak 1965-től találtam tőle írásokat.

Az egyetemi évek szép hozadéka volt a filmművészettel való megismerkedése, s ha rendezői út járhatatlanná is vált a számára, a filmek szeretete része maradt életének. Első írása – Gondolatok a képi kifejezésről[55] – ennek elméleti megközelítése lett, amelyet egy gyakorlati javaslattal toldott meg a helyiek számára: játsszák le újra a filmszínházak a nagy klasszikus filmeket, és segítségükkel a hozzáértők tudatosítsák a képi látásmód újszerűségének értékeit. Példaként Dovzsenkó: Scsorsz című filmjét elemezte, melyet akkoriban mutattak be Berettyóújfaluban. Nemeskürty István A filmművészet nagykorúsága címmel ekkoriban adta közre 17 film elemzését, melyben ötlete megerősítését látta. Az erről írott recenziójában[56] ügyesen emelte ki az elemzett filmek értékét, a könyv nagyszerűségét, de az írás megjelenésére nem találtam utalást.

Püspökladányi életéből két tanulmánya maradt fenn: egy szociológiai felmérés összegzése és egy hozzászólás a Jancsó filmekről szóló vitához. Az Egy pillantás a püspökladányi termelőszövetkezetek fiataljaira (1967) címében történelmi utalást hordoz[57], s mára éppúgy leleplezésként hat, mint annak idején Széchenyi műve. Tudományos dolgozatként ez az írása még nem állná meg a helyét, de olvasmányként nagyon fontos: a falusi fiatalok bezárt sorsáról közöl mára elfelejtett adalékokat. Ez a püspökladányi pillanatkép a várostörténet egy szeletét őrizte meg, kár, hogy nem egészítette ki a felmérés teljes leírásával, a megfelelő tudományos apparátussal, ma fontos forrásként használhatnák.

Első, nyomtatásban is megjelenő tanulmánya is Püspökladányban született meg, amikor a Társadalmi Szemlében, a kor egyik nívós társadalomtudományi folyóiratában szólt hozzá a Jancsó Miklós vitához. Az Egy vélemény[58] (1968) új elemet vitt e polémiába azzal, hogy elemezte Jancsó Miklós témakeresésének személyes hátterét, s ezzel meg tudta magyarázni azt a szellemi izgalmat, amit a Jancsó-filmek ekkoriban kiváltottak. Hozzászólását Jancsó történelmi trilógiájának[59] darabjaival támasztotta alá, mert úgy érezte: a romantikus Jancsó hősök a rendező belső vívódását hordozzák, ezek miatt ezek a filmek a humanizmus drámái.

Amikor átköltözött Sárospatakra, az életmódváltás, a napi robot és a színmű megírása háttérbe szorította ezt az intellektuális tevékenységét, de a sátoraljaújhelyi Czinke Ferenc kiállításon látottak hatására tollat ragadott, s cikket küldött arról a megyei irodalmi folyóiratba, a Napjainkba. Írása a rácsodálkozás élményét nyújtja ma is: Modernség és népiesség (1972) találkozásának jótékony hatását elemezve talált rá az újhelyi kötődésű grafikusművész ars poeticájára: Korunk rettenetei között számba vegyük mindazt, ami emberré tesz bennünket, belőlük merítsünk erőt, és ne hagyjuk, hogy a barbár erőszak, önzés, kegyetlenség uralja a földet. Ezt a mondatot akár Martinák János is így írta volna le, hiszen akkoriban már törékeny vállára vette az emberiség gondjait, és finom látásával többet érzékelt a körülötte zajló eseményekből, mint mi, a hétköznapokban görcsölők.

Ez a cikke mégsem jelent meg, mert – mint Zimonyi Zoltán, volt évfolyamtárs leveléből[60] értesültünk – a régi szerkesztő alvó ügyei közt találtak rá más írásokkal egyetemben. Bár Zimonyi Zoltán ekkor felkérte, hogy cikkeivel működjön közre, de erre akkor került sor. Valószínűleg közös újhelyi éveink egyéb munkái vették el a figyelmét. Irodalmi műsorok összeállítása mellett a közös tanulmányok írását is kipróbáltuk,[61] amelyekkel az együttmunkálkodás örömén túl pontosítottuk a tudományos munka kritériumait is, amelyet aztán később már mindketten külön-külön hasznosítottunk…

Martinák János Összes Írásai között ezek először könyvismertetésekben realizálódtak. A Két könyv – egy téma (1972) párhuzamos könyvismertetés Jerzy Wiatr: Az ideológia alkonya?  és Sándor Pálnak  Az ideológiáról írott tudományos művéről, melyek kapcsán az akkoriban fontos vitákat kiváltó ideológiai alapozásról is elmondta véleményét. A lengyel szerző 1969-ben megjelenő könyve volt az első kísérlet arra, hogy a filozófiát önálló tudományként kezelje, s ne rendelje alá semmilyen tudatformának. Martinák János recenziója élvezettel mutatja be rendszerezését, s hiányérzete csak amiatt volt, hogy nem vizsgálta az ideológia genezisét, amire a magyar filozófus művében talált rá. De erről sem csak egyszerű könyvismertetést írt: a maga számára is tisztázott bizonyos fogalmakat, amire aztán későbbi munkájában, gondolkodásában építhetett.

Major Ottó: Szerelem és halál a Kapucinus utcában című könyvéről úgy írt elemzést, mint Egy időszerű könyv időszerűtlenségéről (1973). Pedig ez az írása a kor egyik bestselleréről szólt, aminek elolvasása után hiányérzete támadt, s azt fogalmazta meg. Nem csodálom, hogy ez az írása nem talált magának helyet akkoriban! Ezek a munkák nemcsak ambícióit, hanem érdeklődését is megmutatják, de a vidéki tanárság szorításából nem tudott kitörni, és gondolataira sem voltak kíváncsiak.

Amikor átkerült a sárospataki tanítóképző könyvtárába, mindketten azt hittük, felvirradt az ő ideje: a tudományos munka ellensúlyozhatja a hivatalnokoskodás monotóniáját. Amikor a Társadalmi Szemle közölte H. Sas Judit: A nő és a férfi a családban és a társadalomban című tanulmányát, hozzászólásának érvanyagát a főiskolai hallgatók által készített felmérés adataival támasztotta alá, így cikke nemcsak szociológiai érdeklődését tükrözte, hanem a pataki képzőben folyó hallgatói aktivitást is. Értékét dr. Héthy Lajos főszerkesztő levele[62] is elismerte, de mert H. Sas Judit írásáról nem nyitottak vitát, nem közölték azt.

Egy másik írására válaszolva Füleki József[63] azt írta, várták, hogy személyesen megy majd be a szerkesztőségbe, ami vidékről – két kicsi gyerek mellől - akkoriban sokkal nehezebb volt, mint ahogyan azt Budapesten elképzelték. Ma már úgy vélem, talán azért sem figyeltek rá kellőképpen, mert a film, a szociológia iránt akkoriban megélénkült az érdeklődés, egy kis szűk csapat azt kisajátította, ahova egy vidéki könyvtárosnak nem szívesen adtak belépési lehetőséget. Aztán a hivatalnokság nyűge, a sikertelenség hosszú időre elvette alkotókedvét.

A tanítóképzős könyvtár vezetőjeként az ottani évkönyv munkálataiban vett részt, ebbe írott cikke azonban hivatalos jelentés lett. Egyetlen írása jelent meg ekkoriban, melyet a 450 éve született Károlyi Gáspárról (1980)[64] készített. Bár ez az időszak már tartalmazott egyféle nyitást az ilyen témák irányába, Martinák János cikke inkább könyvészeti leírása lett a Vizsolyi Bibliának. De a téma kapcsán áttekinthette a magyarországi bibliafordítások történtét, a könyv megszületését és utóéletét olyan könnyed stílusban, amivel a nem vallásosok is megérthették a Biblia kultúrtörténeti értékét.

Hogy könyvtárvezetői pozícióját megerősítse, beiratkozott a budapesti egyetem könyvtár szakára, ahol újabb diplomát szerzett. Ezek az évek – minden nehézségük ellenére - sokat jelentettek a számára, mert az ELTÉ-n olyan kezekbe került (Voit Krisztina, Fülöp Géza, Babinszky Béla, F. Vankó Ildikó), akik szakmájuk elkötelezettjeiként a hallgatókat is kellően tudták inspirálni. Martinák János szemináriumi dolgozatai egy-egy folyóirat ismertetése köré szerveződtek, de a munka kapcsán addig tilos területekre juthatott, s ezzel a kutatás izgalmát is megismerhette. A Szép Szó és József Attila, Kemény Zsigmond és a Pesti Napló, az irodalmi Deák-párt és Csengery Antal kapcsolatáról írott dolgozatai őrzik ezek emlékét.[65] Ezek számomra sok újdonságot tartalmaztak, mert Martinák János elhelyezte őket a korban, s megmutatta a többi folyóirattal való kapcsolatukat is. Sajnos, ezek könyvtáros szemmel készültek, így a kiválasztott lapok nagyhírű szerkesztőinek írásairól keveset szólt, pedig engem az is érdekelt volna.

         Már a sárospataki Rákóczi Gimnázium tanára volt, amikor visszatért a debreceni egyetemre, s elvégezte a magyar szakot felfrissítő továbbképző tanfolyamot. Nagyon irigyeltem akkoriban, hiszen heteket töltött a kedves Debrecenben, de érdekes módon a hazai pálya nem jelentett számára akkora szellemi kihívást, mint a pesti. A Székely János drámáiról készített záró dolgozat[66] görcsösségről árulkodik, őrzi Görömbei András szigorú kritikájától való félelmét is. Pedig témája különleges: a határon kívüli magyar alkotók iránt a nyolcvanas években indult meg az érdeklődés. A kettős kötődésben élő Székely János pályája akkoriban már le is zárult, filozofikus látása, a történelem iránti érdeklődése volt az a pont, amivel megfogta Martinák Jánost. Székely János magányos hősei azért is találtak nála visszhangra, mert saját eszméinek megerősítésére talált rá a drámákban. Első esszéírói korszaka tulajdonképpen ezzel, a Székely János drámáiról írott dolgozattal lezárult, az írások sorát ezután hosszabb pauza követte. Pedig ekkorra már fórumra is talált a Somogyban, de a betegség miatt a felkérésnek már nem tudott eleget tenni.

A betegségből lábadozva aztán újra erőre kapott, s az írás a kór legyőzésének fontos eszközévé vált. Eleinte felkérésre, adott témákat fejtett ki, később aztán régi vágyait igyekezett teljesíteni. Ezek az írások többnyire meg is jelentek a Hévíz, a Széphalom, a Zempléni Múzsa, a Honismeret és a Magyar Jövő lapjain, ami erős ösztönzést jelentett számára, hiszen a nyomtatott szó varázsát már ismerte. Bár ezekre nagyon kevés visszajelzés érkezett, de az írás maga is gyönyörűséget, szellemi kihívást jelentett számára, így hát nem lehetett ezektől eltéríteni: határt ezekben csak egészségi állapotának milyensége szabott.

         A Hévíz[67] a Dunántúlon megjelenő művészeti és művelődési folyóirat, amikor Laczkó András, a Somogy volt főszerkesztője ide került, tér nyílott az ebben való megjelenésre. Ez lett a gyógyító írások[68] első megjelenési helye, ahova a témákat a főszerkesztő jelölte ki, s a megegyezés szerint esszéket várt a lapjába.  Lorántffy Zsuzsannával[69] és Cs. Szabó László Sárospatakra küldött könyvtárával[70] így Martinák János ismertette meg a Dunántúl olvasóit, majd kiruccant a szlovéniai magyar irodalom egyik jeles alakja, Varga József[71] novelláskötete segítségével a magyar irodalom eme kevésbé ismert területére. Ezek a gördülékeny és olvasmányos esszék pontos irodalmi és történelmi ismereteket rejtettek magukban, de nem terhelték meg úgy a befogadókat, mint a tudományos dolgozatok. Ezekben munkálta ki élvezetes esszéstílusát, amely írásainak hordozójává vált.

         Ebben a formában készítette el Csokonai és Sárospatak [72] kapcsolatát feltáró dolgozatát is, amely a Zempléni Múzsában, a környékhez kötődő társadalomtudományi és kulturális folyóiratban jelent meg. Emlékszem az arcára, amivel a dolgozatát tartalmazó periodikát kézébe vette: esszéjét a gondos szerkesztő, Földi Lilla – megkérdezése nélkül - tudományos apparátussal látta el, mert csak így tartotta méltónak a megjelenésre. Martinák Jánosnak minden írását komoly (tudományos) gyűjtőmunka előzi meg, céduláinak tömegével már eláraszthatnánk egy kisvárost, de az esszéírás szép hagyományát folytatja, amikor a szépirodalom és a tudományos stílus átmeneteként dolgozza fel a megszerzett ismereteket. Ez a lecke nemcsak attól vette el a kedvét, hogy a Zempléni Múzsa számára írást adjon, de a kedvelt formája is eltűnt egy időre életművéből, átadta helyét a versértelmezéseknek és a tudományos dolgozatoknak.

         Arany János: Az elkésett című kis költeményének elemzése még a betegség árnyékában született,[73] s szakmai fórumunknak, a Magyartanításnak elküldve fedeztem fel a megjelenés gyógyító hatását. Egy kicsit megijesztett ugyan a versválasztása, a menni készülés azonban átmeneti hangulattá vált, amikor ráébredt, hogy van még néhány tartozása ezen a területen. Így születtek meg a József Attila[74] és Vörösmarty Mihály[75] alkotásairól írott versértelmezési-megközelítési kísérletei, melyek - a főszerkesztőt követve - már a Magyar Jövőben láttak napvilágot. Ez a két versértelmezés Martinák János életművének kiemelkedő darabja lett.

Vörösmarty: Az emberek című verse végső reménytelenséget sugall, és fájdalmas embergyűlöletet fejez ki. Martinák János dolgozata bebizonyította, hogy ez nemcsak Vörösmarty gondolata, korérzés is volt; Vörösmarty volt az, aki a dezilluzionizmust szociális érzékenységgel kapcsolta össze. Ebben a versében új alakformát is teremtett a belső történések tolmácsolására, melyet az elemzés során folyamatában követett. Ezzel tudta bebizonyítani, hogy e zord emberlátomás a költő keserűségének kifejeződése, mely a bibliai időtlenségen és az asszociációkon alapul. E verset tanulmányozva talált rá Martinák János a nemesi reformliberalizmus gyökerére, mint a vers harmadik szellemi vonulatára, ami figyelmét diákkori kedvencére, a Zalán futására irányította.

József Attila: Medáliákja, a magyar irodalom egyik legtalányosabb verse is régen izgatta a fantáziáját: 1927/8-ban, s később sem fogadta osztatlan lelkesedés, pedig a 23 éves költő életműve legérdekesebb darabját alkotta meg benne. Versértelmezésében - részenként haladva – beszél a ciklus darabjainak életrajzi hátteréről, a metaforák összetettségéről, a költői képek szépségéről és a titokról: a végtelenségig kiterjeszthető értelméről, mely az asszociációknak köszönhető. Fontos ismereteket tudhatunk meg elemzése jóvoltából a versformát jelentő ún. komprimált versről is. Tanításomban felhasználtam ezt az értelmezést, mely egyetlen verssel megmutatta a lírai hős belső fejlődésének, eszmei-emberi felemelkedésének útját, s e folyamat stációit.

Amikor Martinák János visszatért Vörösmarty művéhez, a Zalán futásához,[76] nemcsak a gyermekkori élményt élte újra, a honfoglaláskori Bodrogközt is felfedeztette olvasóival. Ez az írása abban a Széphalomban jelent meg, mely a Kazinczy Társaság – melynek ő is alapító tagja volt – évkönyve, s amiben verseivel ő is ott volt már évek óta. 2005-től kezdve ez lett dolgozatainak megjelenési helye. Hogy ez egyféle lokálpatriotizmusból alakult így, vagy mert a Magyar Jövő szellemisége eltérőben volt az általa vallottaktól?