I.

Az önéletrajz olyan műfaj, amiben valaki életének teljességét, vagy bizonyos szakaszát igyekszik feltárni. A memoárral mutat rokonságot, melyet általában életük végén írják meg az alkotók. Sajátos formája a napló, ami napi rendszerességgel történő feljegyzést jelent, hogy ne tűnjenek el a napok nyomtalanul. A 30-as évek memoárjainak megjelenését azonban más motiválta. Ezek nem fogták át a teljes életet, az életút közepén keletkeztek (Kassák: Egy ember élete, Németh: Ember és szerep). Általában akkor váltak gyakorivá, ha átmeneti, válságos történeti korszakot élnek meg az emberek. Az olvasók elsősorban a tényanyagot keresik benne, de kíváncsiak az események részleteinek, a történelem hátterének megértésére is. E művek legfőbb érdekességét mégis az információk megvilágítása, szubjektív és olykor elfogult előadásmódja adja.

Az író részéről kettős motiváció játszhat szerepet a megírásában: önfeltárás, visszatekintés egy korszakra, hogy önmagáról nyerjen ismeretet egy válságos korszakból való kilábalás céljából (Kassák, Németh László). A másik arra a feltevésre épül, hogy az ember életével egy korszak, egy réteg reprezentánsa, ha feltárja az életét, a korszakot jellemzi (Veres Péter). Az önéletírás tehát sajátos műfaj, mert kettős feladatnak kell eleget tennie. Történetileg hitelesnek kell lennie, ugyanakkor az egyén életét az egyén szemszögéből kell feltárnia. Hasonlóságot mutat a szociográfiával, de a kettőt az választja el egymástól, hogy az objektív tények és a szubjektív, szépirodalmi eszközök alkalmazása között milyen az arány. Ha a szubjektív kerül előtérbe, a szépirodalmi eszközök a meghatározóak, az az önéletrajz felé mutat. Míg a szociográfia a jelenségek keresztmetszetét adja, az életrajz pedig a hosszmetszetét: történetileg való alakulását.

Érdekes azon is elgondolkodni, milyen viszony van a személyiség fejlődésrajza és a szociográfia, illetve a személyiség fejlődésrajza és az önéletrajz között. A szociográfiának ez nem lehet célja, de abban is megvalósítható, ahol a személyiségrajz eszköz - egy földrajzi környezet, vagy egy társadalmi réteg / osztály életének feltárása. (Legsikerültebb változata Illyés : Puszták népe) Az önéletrajz esetében mindez pedig fordítva van. Hitelesen csak visszatekintve lehet írni, de ha személyiségrajzot akarunk adni, kell találni egy olyan motívumot, , amely a személyiség tapasztalatait és a történelmi - társadalmi tényeket meggyőzően összekapcsolja és lehetővé teszi a tények közötti válogatást. Bata ezt nevezi fikciónak Az önéletrajz a személyiségről akkor hatásos, ha azt a látható társadalmi körülmények is alakítják s nem csak szavak által fogalmazódik meg. A Számadás hatásának egyik titka éppen az, hogy leírásokat kapunk a jelenségekről, figurákról, cselekményekről és ezt olvasva érezhetjük, hogy az író személyiségét hogyan formálják. Az az önéletrajz, amely a szociológiából nő ki, a történelemhez és az irodalomhoz egyaránt kapcsolódik, de elsősorban mégis szubjektív elbeszélés. Az előadott történetben több-kevesebb szerepet kapó elbeszélő a maga tetszése, vagy egy általa meghatározott szempont szerint válogatja és csoportosítja, állítja valamilyen sorrendbe az eseményeket. Ez az elgondolás és szempont határozza meg a leírások pontosságát és érzékletességét: a portrék elevenségét, a feszültség növelését vagy csökkentését, a nyelvi szintet és a hangütés megválasztását. Az önéletíró időrendben halad előre, az emlékezet működését és a kiválasztott szempont követelményét követi, s ennek megfelelően csoportosítja anyagát. Lehetséges az, hogy a múltbeli elbeszélés módszerével él, de a jelenből is építkezhet, s az író kommentárjaival, elemzéseivel, részletező leírásaival gazdagíthatja az életrajzot. Élénkítheti hatásos cselekményépítéssel, mélyreható, eleven életábrázolással, plasztikus alakformálással, s a feszültségoldás változtatásánál irodalmi eszközök alkalmazásával.

Az önéletrajznak - az anyag megközelítésének módja szerint - kétféle típusát különböztethetjük meg: kifelé tekintők, akik elsősorban a külső események feltárására törekszenek, ezeket - mint a memoárokat - tanúságtevőknek nevezhetjük. Ezekben a dokumentalitás uralkodik. A másik csoportot a vallomások alkotják, melyekben a múltra tekintenek vissza az időben, Szent Ágostontól napjainkig. A magyar irodalomban Déry Ítélet nincs című műve ilyen, mely túlságos szubjektivitása miatt ellenérzéseket váltott ki. S ezeket a sajátosságokat láthatjuk Veres Péter Számadásban is.

II.

Veres Péter a 30-as évek közepén jutott el oda, hogy már kora ifjúságában kitűzött cél megvalósításához hozzákezdhessen. Ez a cél kettős volt: a paraszti - napszámos - földmunkás osztálynak akart vezetője lenni s korán felismert irodalmi tehetségét kihasználva pedig író akart lenni. Magát az írást ennek a társadalmi osztály felemelésének szolgálatába akarta állítani. Ő tulajdonképpen az írást, az irodalmat tudatformáló -, tudat - átalakító eszköznek tekintette, politikusi ambíciói voltak erősebbek.

Élete úgy alakult, hogy az 1930-as évek közepére mélyültek el elméleti ismeretei, és ekkora tudta megteremteni a maga számára azt a viszonylagos függetlenséget, amiben írhatott. Ez ekkorra nemcsak szubjektív célkitűzése volt, a bekövetkező események lehetetlenné tették számára a politikában való aktív bekapcsolódást, csak az írás maradt egyedüli lehetősége. A Számadás úgy is tekinthető, mint az íróvá válásra készülődés határa: számvetés a megtett útról, másrészt a lélek készenléte az írásra. Ekkorra került olyan állapotba, hogy hozzáláthatott ahhoz, amire egész életében készülődött.

Veres Péter ezt így fogalmazta meg: a cél

A Számadás megírására a döntő lökést az adta Veres Péternek, hogy Az Alföld parasztsága című írásának részletei megjelentek Erdélyben a Korunk című folyóiratban. A szerkesztő Gaál Gábor további objektív írásokra buzdította, Németh László pedig arra, hogy e művének objektivitásával szemben szubjektívebben írjon, saját életének adataival támassza alá írását. Veres magáról az önéletrajzról és írói eljárásmódról azt gondolta:

Az önéletrajz őszinteségéről és az irodalmi eszközök felhasználásáról is kialakult véleménye volt:

Az utolsó mondat az előzőeknek kissé ellentmondva, mégis irodalmilag fogalmazta meg a célját, s mindvégig ehhez tartotta magát a Számadásban. Emiatt írásában szubjektív céljával szemben - szerencsére - hangsúlyozottá válik az irodalmiság. Ezt az ellentmondást ő is érezte, ezért írta a következőket:

Gaál Gábor arra biztatta, hogy önéletrajzi elemekkel egészítse ki írását. Veres Péter már a 20-as években már kísérletezett regényírással, irodalmi minták alapján dolgozott, de kevés sikerrel. Első regénye kiadatlanul maradt, de már ez is, Az aszály című is önéletrajzi elemekből merített, mint ahogyan a Gyepsor novellái is. De Veres Péter nem talált kiadót ezekre, csak az 1932-33-ban írott verseit közölte a Korunk. Az 1934-ben indult Válasz című folyóirat Az Alföld parasztságá-ról írott művének két fejezetét bemutatta, ami valószínűleg Németh László közbenjárására történt.

A Számadás első változata 1937-ben a Franklin Kiadónál jelent meg, Hatvany Lajos szorgalmazta kiadását, akit Gaál Gábor ösztönzött erre. Gaál azt is szerette volna, ha a Korunkban megjelent novellák kötetben is megjelenhettek volna, tudott Az aszályról is, de a kiadóknak sem a novellák, sem a regény nem kellett valószínűleg a témája miatt. 1937-ben a Magyarság felfedezése sorozat miatt sajtóperek támadtak, melynek a Viharsarok című mű volt a kiváltója: sajtóper indult Erdei Ferenc ellen, de elkobozták Erdélyi József verseskötetét is. Mindezek befolyásolták a Franklin Kiadót, ahogy az Athenaeum is beszüntette a Magyarország felfedezése című sorozat kiadását, Szabó Zoltán könyve is ezért jelent meg már a Cserépfalvy Kiadónál. Talán ezért nem kellett Veres Péter, a szépíró sem, de az is lehet, hogy mind Az aszályt, mind a novellákat gyengébbnek találták a Franklin Kiadónál, mint ahogyan a Számadást minősítették.

Ha a Számadás témáját akarjuk megjelölni, azt mondhatjuk, hogy ez az mű Veres Péter személyiségének kialakulását, az énképet teszi kifejezési céljává. Az író ezt így fogalmazta meg:

A Számadásban kifejezett személyiség - fejlődésrajz énképe több pillérre támaszkodik. Az első az öntudat kibontakozása, melyben Veres Péter azokra a mozzanatokra tesz a hangsúlyt, azokat részletezi, amik őt megkülönböztetik társaitól. Részletezi, mennyire eltitkolja ezt az öntudatot társaitól, nem akart más lenni, mint a többi, mert már más. Azt is korán észreveszi, hogy megkülönböztetett kapcsolatban van a művelődéssel, más a kapcsolata a tapasztalati élettel is, mint társainak - ez lett a második pillér. Végül pedig önnön személyiségét állítja művelődése és tapasztalása koordináta - rendszerévé, és ez tipikusan az autodidakták szellemi fejlődésének menetrendje. Amit már megtanul, elsajátít, azt tudatos személyisége rendjébe illeszti. A Számadásnak így tehát ez a kibontakozó személyiség egyszerre kifejezési célja is, meg formaképző koordinátája is. Ez határozza meg, hogy milyen életelemeket választ, mit hangsúlyoz vagy éppen mit hagy ki. Erre maga Veres Péter is figyel, kevésbé élénkíti írását idilli jelenetekkel, és a szerelmi szál is vékonyka a műben. Ez a személyiségrajz adja tehát szakmai vázát a műnek a műfajból következő időrendiség mellett.

Az első nagy szerkezeti egységet az öntudatra ébredés jelenti. Ebben van a gyermekkor, az iskolaévek és munkába állása, amikor a cselédek kondásaként, napszámosként, pályamunkásként élt. Ez az I. világháború előtti szakasz. A múlt történelmét egy öregembertől tudja meg, szájhagyományból értesül 1848-ról. Balmazújváros nagy szerepet játszott a XIX. század végén az agrárszocialista mozgalmakban, erről a Földmunkás Egylet tagjaként szerzett tudást. Jelenkorának politikai életéről közvetve értesült: az 1905-ös válságról, az aratósztrájkokról maguktól a sztrájktörőktől, de még az 1912-es budapesti mozgalmak híre is eljutott hozzá.. Minthogy gyerek volt, mindezek mint közvetett és távoli dolgok érték őt. Személyiségfejlődésében ez a környezet feltérképezésének időszaka. Életrajzából ismeretes, hogy törvénytelen gyerek volt, emiatt sok megaláztatást kellett elszenvednie. A sértések is hozzájárultak, hogy eltávolodjon a közösségtől, minthogy érzékeny, sokat síró gyerek volt.. Az iskolaévek jelentősek voltak számára. Jó tanulóként itt ébredt rá először társaitól való különbözésére. Érdekes kettősség jellemezte őt már ekkor is. Egyrészt érezte, hogy társaitól nemcsak születése, érdeklődése - szelleme is elválasztja, de nem akart a közösségből kiválni. Elfogadta törvényeit, aszerint élt, de nem vett részt személyiségromboló helyzetekben: nem leste ki a szerelmeseket, nem nézte le a terheseket, nem kínozta a kisebbeket, mert ezek érzékenyen érintették akkor, amikor rá irányultak. Maga értékeli a könyvben a közösséghez való viszonyát. Az anyja helyzetét - hogy részeges emberrel élt, aki mindig verte - elfogadta, mert megértette, mint embert. A terhes asszonyok viszonylatában is tudat alatt az anyai sors működött közre. Igyekezett a világot megérteni, reflektált rá a maga módján. Az elhivatottság érzés is felébredt fel benne, írogatott és ábrándozott is. Monarchikus hazafias ábrándjai, zavaros - kezdetleges eszmevilágot jelentettek, melyben szociális és nemzeti eszmék keveredtek, s végül ezekből kerül majd a szociális érzéke előtérbe. A hat elemi helyett csak négyet végzett el. Tanára beajánlotta ugyan a debreceni kollégiumba, de szülei nem adják be, hogy ne kerüljön szembe velük, amikor tanultabbá válik. Munkába állásakor nyersen és durván jelentkeznek a közösség törvényei életében, megéreztették vele, hogy végig kell járnia a napszámos - földműves - cselédsors teljes hierarchiáját.

A századfordulós Magyarországon faluja a nagybirtok által körülvett, kiszolgáltatott közösség volt. Veres Péter a meghatározott társadalmi hierarchia legaljára került, amikor a cselédek kondása lett, tőle éteri magasságban voltak a többiek. A közvetlen felette állók durváságától sokat szenvedett: az egyik bojtár fizikai és lelki gyötrelmeknek tette ki őt, a kiszolgáltatott gyereket. Fejlődésében ez az időszak mégis fontos, mert ismerete ekkor tágult ki a természetre, az állatokra, s ekkor tisztázódtak számára a társadalmi viszonylatok is.

Továbbképzésében két személy játszott szerepet: egyik volt a mostohaapja, aki "óhitű" volt: az uradalmi cseléd és napszámos között állt, nyáron a tanyára gulyásnak szegődött, idény-, vagy részmunkát vállalt, télen pedig a faluban kupeckedett. A másik kubikus rokona volt, aki földmunkásként járta az országot, s egy másféle világképet közvetített számára. Ő juttatta el Veres Pétert ahhoz a felismeréshez, hogy a helyzeten változtatni is lehet. Ez változást hozott a gyermek személyiségében, elkezdett a világról másképpen gondolkodni, megkérdőjelezte a helyzeteket, és kereste az igazságot, a kibontakozás lehetőségét. Ettől kezdve személyisége határozottabbá vált, a könyvek iránti éhség fogta el. Ahol élt, választ adó könyvekhez nehezen jutott hozzá, mert még nem volt 16 éves, nem iratkozhatott be az egylet könyvtárába. Nem a szórakozást kereste ő a könyvekben, hiszen a kezdeti Sherlock Holmes könyvekről fanyalogva emlékezett meg, az igazságot kutatta olvasmányaiban.

Később, amikor idénymunkásként járt napszámba, próbálta személyiségét is tudatosan formálni. Jellemző példa erre, hogy cséplésnél a nehéz zsákolást vállalta. A pályamunkásoknál viszonylag gyorsan a többiek vezetőjévé vált. Kezdett megfogalmazódni benne a szocialista parasztvezető képe, megpróbálta önmagát abba az irányba alakítani s önmaga példájával irányította környezetét.. Ahogy az egylet könyvtárába bejutott, értékesebb irodalomhoz is hozzájutott, s Pesten cselédkedő nagynénje gazdái is küldtek számára olvasnivalót, melyek elsősorban polgári oldalról közelítettek a világhoz. Mindezek hatására kispolgári szocialista elképzelések foglalkoztatták, paraszttulajdonra épített társadalomról gondolkodott. Személyisége sokat fejlődött ebben az időszakban, de az íróvá válás dolgát nem tudta meg sem kezdeni.

Közben átélte az I. világháborút, amikor önként állt katonának, hogy a falu szemében emelkedjen az értéke. Vállalni akarta közösségének sorsát még akkor is, ha nem értett vele egyet. Híradósnak képezték ki s a Piavé melletti harcokban vett részt. A Számadásban a legsikeresebb, legjobban megformált a háborúról írott rész. Úgy, mint Stendhal vagy mint Tolsztoj, a lövészárokban, a kiszolgáltatott, harcoló katona szemszögéből nézte a háborút, érzékeltette a nyers, személytelen erőszak hatalmát az egyes ember fölött. A jelenetek tudatosan - irodalmian - megkomponáltak. Jól megfigyelhető ez a Piavén való átkelést rögzítő leírásában, melyben nemcsak a feszültség fokozására képes, érzékelteti a tetőpontot és az elcsitulás pillanatát is. Személyisége és énképe szempontjából is fontos ez az időszak, ő is igyekszik menteni a bőrét, de azzal a tisztességgel, hogy a többiekkel együtt vállalja a sorsát. Az a jelszava: "Nem lógni, nem szabálytalankodni, semmi külön kalandba nem keveredni, de kibírni, elviselni és megmaradni." Itt már érződik, hogy nem a világban tájékozódni akaró, magát próbálgató kamasz áll előttünk, fiatal felnőtt férfivá vált. A fronton értesült a más színtereken történtekről, az összeomlásról, az otthoni őszirózsás forradalomról. Hazafelé vezető útjának leírása inkább azért érdekes, mert érzékelteti a háború befejezését követő bizonytalan léthelyzetet, s előre vetíti a Monarchia romjain meginduló erőteljes nemzeti mozgalmakat. Jellemző példa erre a horvátokkal való találkozása. A polgári forradalomból csak a földosztási ígéreteket érzékelte, s azt, hogy őt, mint katonát, leszerelték.

A Tanácsköztársaság ideje megint jelentős állomás életében, emberi jellegében, szellemi fejlődésében egyaránt. Egyéni életében ekkor történik a legnagyobb váltás: feleségül vette Nádasdi Juliskát, akivel még a háború előtt ismerkedett meg. Emberi következetességére jellemző, hogy mivel esküvője idején szesztilalom van, az ünnepséget alkohol nélkül tartották, pincekulccsal a zsebében sem szegte meg a fennálló törvényt. Ekkor adódik számára az a lehetőség is, hogy beleavatkozzék a nagypolitika alakításába, és bekapcsolódjék a történelem áramába. Képzettsége, írni tudása, a közösség által eddig megtapasztalt embersége alapján a Direktórium tagjává választják. Nem ő a feje, de mivel ő tud a tollal leginkább bánni, gyakorlatilag vezetővé válik. Itt nyílik lehetőség számára, hogy az általa óhajtott új rend alapjainak lerakásában részt vegyen. De még előtte sem tisztázott ennek az új rendnek a milyensége, egy kispolgári szocialista elképzelése szerint gondolkodik, a kommunizmus célját, elképzeléseit nem érti még ekkor világosan. A maga feladatát a rend fenntartásában, az uradalmak földjének és tulajdonának megőrzésében látja. De a földéhség enyhítésére az uradalomból részes földek kiosztását szorgalmazza, s bátran üdvözli a szomszéd faluban létrejövő kolhozt is. Ugyanakkor érzékeli az ellentmondásokat is: volt csendőrökből lettek a vörösőrök, volt intézők váltak kiküldött biztosokká, s készülődőben az ellenforradalom. A Vörös Hadsereg honvédő harcát sem érti pontosan, félt, hogy a románokkal való háború miatt az antant beavatkozhat. De hogy a faluban náluk nem történtek atrocitások, az neki köszönhető, mert a személyes bosszúkat megakadályozta. Szerencséjére - vagy szerencsétlenségére - ő az előretörő románok fogságába esik, s hátraviszik Bukarestbe. Itt érti meg, milyen szerencséje volt, hogy nem a különítményesek kezébe került, s nem kellett átélnie azok dühöngését.

Romániai tartózkodása tovább gazdagítja személyiségét. Az igaz, hogy itt is, mint a háborúban szinte elviselhetetlenül gyötri az éhség, s ez a probléma kerül a Számadás középpontjába is. De a raktárban, ahol Bukarestben dolgozik, mégsem tud helyzetével visszaélni, nem lop, mint a társai, a hatalom hallgatólagos eltűrése mellett megmarad tiszta erkölcsiségében. Itt találkozik először polgári demokratikus légkörrel, ahol nem nehezedik rá, nem ellenőrzi, nem szorítja le minden lépésével a hatalom. Meglepett csodálattal nézi a kormányhivatalok előtt mutatkozó városi polgárokat, az utcákon való szabad mozgást. Ennek az életnek aztán a másik oldalát is megismeri, amikor egy görög származású román Duna - menti birtokára kerül cselédnek. Itt tapasztalja, hogy Kelet - Európában az urak és parasztok között jóval közvetlenebb a viszony, mint nálunk. De a polgári fejlődés elmaradása miatt a mezőgazdasági technika kezdetleges, mint hozzáértő látja ezt az állatok kezelésében, a cséplés primitív voltában, melyet részletesen leírt Számadásában. Azzal a tapasztalattal is itt gazdagodott, hogy a különböző nemzetek fiai az alsóbb néprétegekben könnyebben értenek szót egymással. Művében érdekes annak az érzékeltetése, hogy a határnál való fogadás kíméletlensége hogyan válik a Bukarestig vezető úton szolidaritássá, segítéssé. A háború és a fogság szemléletének kitágítását jelentette, egyféle nacionalizmustól megszabadult, de ugyanakkor a hazához való erőteljes, értelemmel is megtámogatott ragaszkodást váltott ki belőle. Végül egy hamis cselédkönyvvel sikerült Romániából hazajutnia.

Életének következő szakasza ellentmondásokkal és küzdelmekkel teli. A fogságból való hazakerülésekor önként jelentkezett a hatóságoknál - ez a tény is jelzi emberi minőségét - s a Tanácsköztársaság alatti tevékenységért börtönbe került. Vállalta tettéért a felelősséget, mert a parasztvezér és író szerepéhez ezt hozzátartozónak vélte. A börtönben is két fogoly tiszt viselkedése váltott ki belőle tiszteletet, akik a korabeli szemlélettől eltérően minden munkát maguk végeztek. Szabadulása után azonban még messzebbre került a kitűzött céljától, az íróvá válástól. Állandó csendőrségi felügyelet alatt volt, családos ember, akiknek létfenntartásáról neki kellett gondoskodnia. Pedig a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalása miatt munkavállalása állandó nehézségbe ütközik, gyanakvás fogadja mindenütt. A Bethlen - konszolidációban mutatkozó fellendülés biztosít számára munkalehetőséget, a vasúthoz kerül vissza a téli időszakra, nyáron pedig mezőgazdasági idénymunkát vállal, amit kezdődő tüdőbajjal is teljesít. Ebben hihetetlen akaratereje, az önmagát fel nem adás elve segíti.

Ekkoriban kezd el írni is. Egy tanulmányát elküldte Vámbéry Ármin Századunk című folyóiratának, mert úgy érezte, leszorított helyzetéből, a helybeli kiskirályoknak és csendőröknek való kiszolgáltatottságából csak az országos elismertség tudná kiemelni. Írásával felemás eredményt ért el: ismertté vált, de ismertségét paraszt mivoltának köszönhette, nem tehetségének. Ez a siker ráadásul otthon retorziót váltott ki: a csendőrök zaklatták, munkahelyén gyanakvás vette körül. A gazdasági válság is ellentmondásosan hatott rá, mert ez a gazdasági mélypont politikai fellendülést hozott a falu számára: SZDP alakult, melynek munkájába ő is bekapcsolódott. Kapcsolatba került az országos vezetőséggel, s anyagi helyzete is javult: ekkor jutott végre saját házhoz. Az 1932-es év tragikus következményeket is tartogatott számára. Ismeretes, hogy Balmazújvárosban a helyi hatalom és a tüntetők között - tisztázatlan körülmények hatására - véres összetűzésre került sor, amely után az itteni szociáldemokrata sejtet a hatalom felszámolta s drasztikusan léptek fel Veres Péterrel szemben is.

A válság ideje alatt gondolkodott arról, hogy országos kapcsolatait fenntartva próbáljon az írás felé fordulni. De tudta, ahhoz, hogy írhasson, tanulnia kell, s ehhez nem volt elegendő ideje. Arra gondolt, hogy nyáron megkeresi azt a jövedelmet, mely biztosítja számára a téli hónapok szabadságát, melyeket írással, olvasással tölthet el. 1932 után azonban ez már nemcsak cél volt, rá is kényszerült. Megpróbálta az SZDP vezetőivel fenntartani a kapcsolatot, de kiábrándult belőlük, s a hatalom is megtiltotta ezt neki. A politikai érvényesülés lehetősége ezzel egyelőre be is zárult előtte, és megélhetése is veszélybe került. Elbocsátották a vasúttól, az uradalmakban nem kapott munkát, bérletet, . Nem maradt más számára, mint az, hogy állattartással maga teremtsen magának egzisztenciát, emellett így az írásra is maradt ideje. Innentől kezdve fordult el a budapesti sajtótól, a Debreceni Ady Társaság (Juhász Géza, Oláh Gábor) és a Korunkkal (Gaál Gábor) keresett kapcsolatot, miközben kerékpárral járta az országot.

Tisztában volt írói tehetségével, de alkotásai értékében bizonytalan volt, ezt a Számadásban is megírta, mert foglalkoztatta ez a kérdés. Nem értette a körülötte kialakult helyzetet, a népi írók (Németh, Illyés) magasztalták, a polgári írók (Babits) pedig fanyalogtak írásain. De a népi írók körében is el kellett szenvednie jó néhány félreértést. Fejtő Ferenc a Számadással kapcsolatosan fasiszta szocializmussal megvádolta, Hatvany Lajos kelt a védelmére. S a hivatalos politika nem vett róla tudomást továbbra sem. Az ő számára az volt a legfájdalmasabb, hogy részletes szakmai kritikát senkitől nem kapott. Hogy értékes, amit csinál, azt a visszajelzésekből érzékelte, biztatásként ezt használta fel, hogy ezen az úton kell maradnia. Ennek a bizodalomnak a kifejezésével zárja a Számadást.

A Számadás kiforrott, jelentős alkotás. Többnyire a szociográfia nyelvén beszél, de a közvetlen élmény erejével hat. Az író egyes szám egyes személyben mondja el a történetet, mintha egyszerű beszámolót tartana. Igyekszik megtartani az elbeszélő paraszti nyelv sajátosságait, a közvetlenséget, az élő beszédhez való közelséget. Ha megnézzük a szókincs választását, azt is elsősorban a paraszti nyelvből és a paraszti élethelyzet fogalmi köréből, valamint a mozgalmi zsargonból származik. Olvasottsága ellenére nincs benne tudálékosság, vagy a magas irodalom nyelvéből való merítés szándéka. Mindvégig azonos nyelvi szint uralja a művet, de átfűti ezt a nyelvet az emberek és a természet iránti szeretet, az emberség. S az általános szint alól is kilátszik a szenvedély, a szerelmek leírásakor finom költői líraiság, tisztaság, tisztelet és mérhetetlen szenvedély jön át. Mondattanilag ezek nem kapnak bonyolult kifejezést, csupa kijelentő mondatból áll a regény, de a megválasztott szó, a mondatsorrend kifejezi az író érzelmeit, hozzáállását. Ebben a műben nincs annyi párbeszéd, mint Móricznál. Amikor két ember találkozójával szituációt teremt, érzékeltetni tudja a drámaiságot vagy a líraiságot. Alakformálása is kiemelésre méltó: cselekedtetésre, leírásra, a mondatbeli jelzőkre, költői képekre szorítkozik, de az expresszívebb költői képek használatától tartózkodik.

Az író keveset szól saját szellemi fejlődéséről, inkább a külső körülmények alakulásáról ír, mert ezek, a maga által teremtett viszonyok teszik lehetővé, hogy intellektuális fejlődése kibontakozhassék. Az egész művet hitelesnek, rendkívül gazdagnak érezzük, egy falu és egy társadalmi réteg pontos néprajzi ábrázolásának. Persze, mint minden mű, a Számadás sem tökéletes alkotás. Még Bata Imre, aki Veres Péter legjobb ismerőinek egyike is úgy véli, hogy az írónak a Számadást nem sikerült teljes egészében regénnyé szerveznie. Érződik benne az ábrázolt világ és az írói személyiség kettőssége: nem teljes az írói objektivizáció, nem hiánytalan a tárgyiasulás. A regényben úgy jelenik meg a szituáció, ahogy a szereplő látja, utána a szereplő cselekvése a szituációból következik, minden reflexió nélkül, s az utána való látás pedig a szereplőben meglévő személyes tapasztalatból és személyiségjegyből következik.

Természetesen ennek a könyvnek is megvan a maga története. A Számadás első kísérlete elveszett kézen - közön, mielőtt Gaál Gáborhoz eljutott volna. Másodszorra emlékezetből, nagy iramban írta meg, amit a Révai Kiadó 1937-ben jelentetett meg. A Számadás így hát két változatban él a magyar irodalomban, mert az író a későbbiek folyamán újra elővette és átdolgozta 1955-ben, ami 1963-ban jelent meg. (Idézeteimet én ebből választottam.) Ezt az átdolgozást az indokolta, hogy a megjelenéskori politikai és személyes viszonyok nem tették lehetővé bizonyos események elmondását, bizonyos reflexiók, ítéletek kimondását. Az író maga is érezte jelenetszervezési, megfogalmazásbeli hiányosságait. Egy későbbi magánlevelében maga is elismerte hogy csak "a közlés szenvedélyével telítetten" tud írni, pedig jól tudja:

Minthogy a tartalmi hiányosságokat nem ítélte lényegesnek, tartotta magát az először kijelölt elvekhez a második változatban is: őszintén és úgy ábrázol, ahogyan és amit akkor látott. De az új kiadás elé írt Néhány szóban megmagyarázta írását:

Utólag sem akart okosabb lenni, s kurzusoknak sem akart megfelelni. Az ötvenes években szépíthette volna kispolgári nézeteit, de nem tette meg. A Nyelvőr szerkesztőjének azt írta:

Ám Benkő "mikrografológiai" egybevetése során kiderült: az író téved, több ezer javítás van a két változat között: betoldotta a hiányzó neveket, melyeket politikai okokból célszerű volt elhallgatni. S az író művészi fejlődését - mondja Benkő - az is jelzi , mit selejtez ki, mit nem tart már sajátjának. Veres Péter a fogalmakat pontosabbá tette, árnyaltabb nyelvi jeleket használt az új változatban, az értelmileg és érzelmileg felépített kifejezőkészség is jobban érvényesült az átdolgozásban.

III.

A Számadásnak nagy sikere volt, az írói körökre inspirálóan hatott. 1940-ben megjelent Kodolányi Süllyedő világa, az is önéletrajz formában, ezt követte 1942-ben Sinka István A fekete bojtár vallomásaival, sőt a lírikus Erdélyi József is megírta önéletrajzát. A Számadással leginkább a Sinka életrajz rokonítható, ugyanannak az odüsszeiának a kifejeződése mindkét alkotás.

Gaál Gábor a társadalmi ábrázolás felé vitte Veres Pétert, így született meg a Falusi krónika címmel következő írása. Ez jóval formásabbra sikerült, mint a Számadás, mert hasznosította azt az írói tapasztalatot, amit a másik írása közben szerzett. A Számadás önéletrajzi változata később a nagyregényekben bontakozik ki Veres Péternél (A Balogh család története). Hogy a Számadás mennyire egyéni, kivételes alkotás, azt a később más íróknál is megjelenő önéletrajzi, számadás - jellegű alkotások bizonyítják (Márai: Egy polgár vallomása, Móricz: Életem regénye).

Veres Péter pályáján is fontos szerepet játszott ez a műve. Ebből következett Az Alföld parasztsága című munkája is, s nem fordítva, mint ahogyan azt a megjelenési év sugallná. A Számadás a személyiséget definiálja, Az Alföld parasztsága a közösséget, s mindkettő lírai foganású, mint a kettőt megelőző Napszámos ének című munkája. Ez az összefonódó három alkotása a visszavonulás és helytállás jegyében is egységet alkot. A politikai mozgalmakból kiszoruló Veres Péter rögvest az irodalmi mozgalom közepében találta magát. Művei jó ritmusban érkeztek, Az Alföld parasztsága szociográfiaként, a Számadás önéletrajzként, akkor, amikor az önéletrajz és a szociográfia volt soron az irodalomban. Egy új nemzedék indult el ezzel, melynek programja az ön- és közmegismerés volt.

Vörösmarty Mihály: Az emberek
(versértelmezési kísérlet)
(forrás: Magyar Jövő, 2007/3.)

A magyar irodalomban kevés olyan kétségbeesett hangú, végső reménytelenséget sugalló és fájdalmas embergyűlöletet kifejező vers van, mint Vörösmarty 1846-ban írt Az emberek című költeménye. A vers értelmezésére többféle kísérlet is történt. Igyekeztek ezt a kor történelmének alakulásából, Vörösmarty pesszimizmusra hajló szemléletéből levezetni. Igyekeztek kimutatni benne a magyar szellemi életben ekkor jelentős vonulatot képviselő embergyűlölő- pesszimista vonulat hatását. Volt olyan kísérlet is, amely elsősorban vallási okokkal magyarázta. A megközelítést megnehezíti, hogy a hangvételből kiolvasható keserűség mögött valami, a költő egész személyiségét érintő döbbenetes élmény van, de ez ebben a versben általánosított, filozófiai síkon fogalmazódik meg.

Az történelmi tény, hogy a vers közvetlen kiváltója egy tragikus történelmi esemény, az 1846-os galíciai felkelés leverése volt. Mint ismeretes, 1846-ban a lengyel nemesek felkelésbe törtek ki, hogy visszaszerezzék nemzeti függetlenségüket. A hatalom - kihasználva a lengyel nemesek és jobbágyok között feszülő éles ellentétet - a jobbágyokat a nemesség ellen fordította, s velük verette le azt a nemzeti függetlenségi harcot, amely elvileg értük is folyt.

A magyar reformnemzedék, köztük Vörösmarty, számára éppen ezért ez nem egyike volt a külföldi politikai eseményeknek, hanem a hasonló gondok miatt a nemesség és jobbágyság közti viszony rendezésének sürgető kérdését vetette fel. A kérdés megoldatlansága egy parasztfelkelés és a nemzet pusztulásának rémképét idézte fel. Erre kétféleképpen lehetett válaszolni: vagy a nemzethez intézett szózattal figyelmeztetni a közösséget, vagy pedig úgy, ahogyan azt Vörösmarty tette, a végső kétségbeesés hangján, a "Nincsen remény!" felkiáltásával. Hogy Vörösmarty miért ezt az utat választotta, annak több oka van. Külső oka a magyar szellemi életben megjelenő tényező volt, s a belső ok Vörösmarty világnézetében keresendő. Mindezek együttesen hatottak a vers megírásakor.

Az 1843 - 46 közötti évek a magyar reformmozgalom ellentmondásainak felszínre kerülésével megtorpanást hoztak. Ekkorra váltak külföldön nyilvánvalóvá a tőkés társadalom ellentmondásai is. Az az ellentmondásos helyzet jött létre, hogy amikor a magyar társadalom egy új világ kialakításáért indult harcba, azt olyan társadalmi osztály vezette, mely még kötődött az előzőhöz, s ráadásul megszületése előtt nyilvánvalóvá vált az új társadalmi rend negatívuma. Vörösmarty költői nagyságát éppen az adja, hogy a magyar költészetben ennek az ellentmondásnak magas szintű megfogalmazója volt. De ez a költészet sajátos vonásokat hordozott magán.

Erre az időre háttérbe szorultak a kizárólagos nemzeti problémák, és a nép nemzetbe emelése vált központi gondolattá. A nemesi nemzeti liberalizmus egyik lényegi gondolata ez, amely Vörösmarty költészetében nem szűk nemzeti alapon jelenik meg. Közismert, hogy már indulásakor, a Zalán futásában is meghaladta ezt a szűk nemesi szemléletet az egyén jogainak hirdetésével. A Csongor és Tündében is emberiség - horizontú az a szemlélet, melyekkel a kérdéseket felveti, s a Szózatban is az emberiséget idézi meg ítélőbíróként a nemzet sorsában. Erre a korszakra pedig ez az egyetemes emberiség - szempontú megközelítés erősödött fel szemléletében.

Ekkoriban költészetében is változás állt be, melyet a kortársak is észrevettek. Ekkor születnek nagy gondolati versei, melyek közéleti, hazafias versei mellett magasabb, gondolati és esztétikai értékeket képviselnek, és az emberélet végső kérdésével foglakoznak. Ennek az egymásnak is felelő vonulatnak a válaszai az emberlét korabeli válsága által felvetett kérdésekre attól is függnek, hogy ez a válság mennyire akut. Így az adott válaszok hol utópisztikusan pozitívak (A Guttenberg - albumba), hol mérsékelten bizakodóak (Gondolatok a könyvtárban), hol pedig végletes reménytelenséget árasztanak (Az emberek, Előszó). Ezek a művek nem elvont történetfilozófiai vagy antropológiai értekezések, többnyire rapszodikus gondolatmenetű vívódások is, utalva a nemzeti sors aktuális fordulataiból táplálkozó érzelmi indíttatásokra, politikai fogantatásokra. Természetes, hogy erőteljes hatást gyakorolnak rájuk a nemzetközi és magyar szellemi életben jelentkező mozgalmak. Az emberek keletkezése szempontjából különösen két áramlat az, aminek hatása kiérezhető ezekből a költeményekből. Egyik a dezillúzionisztikus romantika hatása, mely a tőkés társadalomban mutatkozó ellentmondások visszahatása. Ez a magyar szellemi életben Jókai vadromantikus regényeiben és Petőfi novellájában, A hóhér kötelében jelentkezett. Vörösmartynál erőteljesebb hatású az Eötvös József Karthausijában jelentkező hangulati hatás, melyben szociális érzékenységgel kapcsolódik össze ez a dezilluzionizmus. De jelentős hatása volt az ebben a korban jelentkező életérzésnek és szemléletnek is, melybe szinte égető embergyűlölet fogalmazódott meg, s amely Petőfi Felhők ciklusában vagy Czakó drámáiban jelent meg.

Meg kell még említeni egy harmadik szellemi vonulatot is, ami a nemesi reformliberalizmus gyökereire megy vissza. Ez a ciklikus történelemszemlélet, mely a régi nemesi gondolkodásba 18. századi gyökerek révén került be s Vörösmartynál már a Zalán futásában is megfogalmazást nyert. A fentebb említett történelmi és politikai okok miatt ez megerősödött és a Gondolatok a könyvtárban című versben "Új Bábel - tornya" mítoszban fogalmazódott meg. Ezeknek a költeményeknek középpontjában - a mi versünk megértése szempontjából - két alapvető kérdéskör áll: a történelem mibenlétének, céljának kérdése és az ember lényegéről, a világban elfoglalt helyéről, a történelemben játszott szerepéről vallott felfogás. Ha ezt a történelemfelfogást vizsgáljuk, azt látjuk, hogy ez az egyénre koncentráló, erkölcsi alapú történelemszemlélet. Vörösmarty szerint a történelem célja az emberi boldogság megvalósulási feltételeinek, minden emberi mikrokozmosz kibontakozási lehetőségének biztosítása. Ebből következik, hogy a történelem normális állapota a békés alkotómunka, mint az emberi boldogságnak, jólétnek, a fokozódó műveltségnek a szinonimája. Ez fogalmazódik meg a Liszt Ferenchez írott ódája 6. versszakában és A Guttenberg - albumban is. De ez a történelemszemlélet pesszimista, ezt jelzi a Csongor és Tünde tudósának alakja vagy a liberális utópia a Gondolatok a könyvtárban című versben. A Bábel - tornyának szimbólumával megsejteti, hogy a töretlen és végtelen fejlődés helyett sztoikus örök körforgás van. Ez drámai erővel fogalmazódik meg Az emberekben.

Vörösmarty úgy látja, hogy a történelemben két erő küzd egymás ellen, melyek azonban egymás mellett haladnak, nincs közöttük szintézis, s egyformán negatív eredményre vezetnek. (Ezzel Madách gondolatát is megelőlegezi...) Ebben a történelemben helyezi el a nemzet és az egyén sorsát, és úgy látja, hogy a nemzet sorsára is érvényesek a történelem törvényei: keletkezés - fellendülés - eltűnés. A 30-40-es években ezekben a gondolati versekben még úgy látja, hogy a nemzet a fölfelé haladás stádiumában van (Gondolatok a könyvtárban "Előttünk egy nemzetnek sorsa áll...") és az egyéni feladat szükségszerűen a nemzeti felemelkedés munkájában való részvállalás. Ugyanakkor ezek a gondolati versek egymással és önmagukkal is ellentétet mutatnak, melyben Vörösmarty ellentmondásos emberfelfogása játszik szerepet.

Vörösmarty emberfelfogása a felvilágosult és liberális individualizmus felfogása, amelyben az emberléttel adott természetjog értelmezésének felvilágosult hitét a régi vallásos világ- és emberkép maradványai színezik. Az ember alapvető helyzetét a hierarchikusan felépülő létformák között, az anyagi és szellemi létállapot egységében határozza meg. De Vörösmarty azt magyarázza, hogy úgy vagyunk "az ég és a föld fia", hogy szellemi és anyagi, emberi és állati természetünk vezet el újra és újra a káini ősbűnhöz. Az ember céljának a boldogságra való törekvést, az erkölcsi tökéletesedést, az emberi mikrokozmosz kibontakoztatását jelöli meg ugyan, de mindig ott van benne a kétség is ezeknek megvalósulását illetően. Az embert azért tartja bűnösnek, mert bűnre van teremtve, s ezzel a vallási felfogást átértelmezi. Annak ellenére, hogy sok bibliai utalás van gondolati verseiben, Vörösmartyból hiányzik a transzcendentális élmény, s ezért van az, hogy az ember földi feladatát a társadalmi tevékenységben, a nemzet felemelkedésért való küzdelemben fogalmazza meg. Ez nagyon lényeges Az emberek című költemény megértése miatt. Ugyanis Vörösmarty számára a reformkor feladatainak megoldása, a nemzet továbbfejlődésének kérdése nem külső, társadalmi - etikai követelményként jelenik meg, hanem személyes létkérdésként. S ha ez a feladat nem teljesítődik, az nemcsak nemzeti tragédia, hanem a személyes lét kudarca. Ezért van az, hogy a galíciai felkelésben ő a magyar sors előrevetülését látja, úgy érzi, hogy a reformkor nemessége ennek súlyát nem érzékeli. Ezt a kudarcot egy pillanatra elháríthatatlannak látja, és a kudarc okát az ember alapvetően rossz, bűnre teremtett voltában jelöli meg. Ez a költemény ennek a kétségbeesett pillanatnak a terméke, azért ilyen. Ezt az is mutatja, hogy a Gondolatok a könyvtárban és az Országháza című versek között fogalmazódott meg benne.

Ha megpróbáljuk Az emberek című vers műfaját meghatározni, akkor azt látjuk, hogy kapcsolódik a nagy gondolati költeményekhez, amennyiben korábbi retorikus költészetével ellentétben, most új alakformát teremt a belső lelki történések tolmácsolására. Ennek a belső monológnak a lírája a közösséghez szól, mindig a közösség dolgairól ír, de belső látomásokat, tűnődéseket, vívódásokat fogalmaz meg Az emberekben a rettenetet fejezi ki. A nagy gondolati költeményekben spontánul választja ki a hangos latolgatást, a magányos, de mégis nyilvános gondolkodás formáját, s megteremti a belső élményváltozások, az elhatározás kikristályosodási folyamatát tükröző monológot. De ez a vers nemcsak egy formai kísérlet: egy egyetemes világtörvény kinyilatkoztatásszerű megfogalmazása. Ezért van az, hogy ebben a felfokozott lélekállapotban fellebbezhetetlen igazságot akar megfogalmazni, s ez a költeményen belül feszültséget okoz. Különben az egész költeményt jellemzi ez a belső ellentmondás.

Maga a vers számozottan 7 versszakból áll, a nyolc soros strófák tudatosan szerkesztettek: az első négy sor 9 - 6 - 9 - 6 szótagszámú és keresztrímű, az ötödik - hatodik sor 8 - 8 szótagos és páros rímű, a hetedik sor 10 -, a nyolcadik pedig 4 szótagos, és ezek is páros ríműek. Ez a strófaszerkezet csak a 7. versszakban változik meg, ahol az utolsó sor is 8 szótagossá válik. A strófákon belüli szerkezeti egységeket ezzel különíti el egymástól. Az első rész az állapot rajza, a második rész ennek az állapotnak összefoglalása és értékelése, a harmadik ennek az állapotnak általános szintre emelése, mely megalapozza a refrénszerűen visszatérő utolsó sor "Nincsen remény!" felkiáltását. Klasszikus fegyelmű költeményt akart írni, de az a hatalmas belső indulat, mely uralta a költőt, ezt a feszes formát felbontotta. Az érzelmi - gondolati egységek nem esnek egybe a strófahatárokkal. Ezért ha mi ki akarjuk jelölni az egyes szerkezeti egységeket, célszerű a sorok számozásával segíteni ezt.

Az első szakasz az első strófa, amelyben a végső tanulságot előre megfogalmazza. A második szerkezeti egység - melyben a történelmet tekinti át indoklásként - a második, harmadik strófát és a negyedik első felét tartalmazza a 29. sorig. A harmadik egységben - a 30 - 40. sorban - a társadalomban alul levők helyzetéről beszél, a negyedik egység a hatodik versszak, mely az előző megállapítások indoklása, a hetedik versszak pedig az emberről alkotott vélemény kozmikus szintre és történelmileg egyetemes érvényűvé emelése.

Érdekes megfigyelni, hogy az egyes szerkezeti egységek összekötésére nem használ Vörösmarty nyelvi eszközöket. Minden szerkezeti egysége külön megállapításként is felfogadható, mely a belső érzelmi töltéssel és az érzelmek hullámzásával magyarázható.

A költemény már az elején fokozhatatlan hangulati és retorikai pátosszal indul. Ez a felütés minden profán dalba belefojtja a szót, hogy prófétai, váteszi hangnemben a világ lényegének adjon kifejezést. Megszólaltatja az emberi szenvedést, és kifejezi a már Kölcseynél is végső tanulságként megfogalmazott gondolatot: "minden hiábavaló". Az emberi szenvedésnek kozmikus méretű kifejezéséhez kétlépcsős hasonlata segíti hozzá:

Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.

A természeti képen át kibontott könnyzápor és sóhajvihar is megdermed a végső tanulság hallatára. Ez a strófa felülről lefelé halad: a kozmosztól indul és az emberig jut le. Külön figyelmet érdemel a 7. sorban kifejezett tanulság: "szellem, bűn, erény." Vörösmartynál a Gondolatokban és az Előszóban a "szellem" hatóerőként fogalmazódik meg, az "erény" a történelem előrehaladását segítő tényező volt. Itt sajátos helyzetben közéjük kerül a "bűn" - és ezzel a másik kettő értelme is nivellálódik. Ezzel mintegy visszavonja a más költeményekben megelőlegezett pozitív értéket, ez a költemény egyik mélypontja.

A második szerkezeti egység hangulatilag ennek folytatása, s iróniába rejtett tiltakozásával ellentéte is az elsőnek. Az eddigi történeti múlt tanulságait foglalja össze benne, melyről a szakirodalom véleménye is eltérő. Az egyik vélemény szerint a francia forradalom előtti és a forradalmat követő időszakot általánosítja mitológiai történelemszemléletbe ágyazottan. Mások szerint pedig felfogható az egész világtörténelem teljes foglalataként, mint a három uralmi rendszer (az "atyák", a "törvény", a "dicsők") váltakozása. A költeménynek ez a része látomásszerű, melyben a költő a történelem egészének emberi lényegiségét akarja megfogalmazni. Vörösmartyra jellemző ez a fajta költői eljárás, hogy a felvetett témát egyből kozmikus magasságba emeli és a dolgoknak az emberi vonatkozását igyekszik megvalósítani egy látomásban. Eszköze ehhez a metafora, de "az atyák", "a törvény" megszemélyesített lényegiségek, melyek jelképekké válnak. Nem lehet nem észrevenni bennük bizonyos bibliai vonatkozásokat. Ezek a vers további részében is előfordulnak, de nem vallási értelemben jelentkeznek, hanem inkább általánosítási szándékkal. A költemény hangneme is megváltozik ebben a részben. Kihallatszik belőle egyféle keserű gúny, és fájdalmas irónia, melyet a strófakezdő "Hallátok a mesét:...." is intonál. "Az atyák" vétkei miatt a népek hullanak, s "a törvény" öl. Hogyha a nyelvi sajátosságokat figyeljük meg, azt látjuk, meglehetősen rövid mondatokat használ, s a megszokott szórend felcserélésével fokozza a mondanivaló hatásosságát:

"Bukott a jó, tombolt a gaz merény:..."

Elsősorban az igékkel sugalmaz, melyeknek idejét megváltoztatja: a "hullottanak" folyamatos múlt idejű, mintha a történelem e törvénye örök volna. A harmadik versszakban sajátos verstani anomália figyelhető meg:

Volt munka: pusztított a vas.

Ez a sor nem kilenc, csak nyolc szótagos, mellyel még drámaibbá teszi a tőmondat hatását. Az időbeli előrehaladást a mondatok sajátos felhasználásával éri el. Rövid, egyszerű mondatok sorakoznak itt egymás után, még ha a vessző használata mellérendelő összetételként fogja őket össze. A két kötőszós alárendelő összetétel

S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek, ...

pedig az időbeli előrehaladást érzékelteti. Érdekes, hogy itt, a harmadik versszakban a refrént előkészítő összegző mondatok is mozgalmasságot, dinamikát tartalmaznak:

S a hír? villám az ínség éjjelén...

A kérdés azt jelzi, hogy a történelem útjában "ínség" van, azért nincs "remény". A negyedik versszak első négy sorában a versírói jelen helyzetével folytatódik az áttekintés:

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:

Ez a döbbenetes látomás ismét értéknek a visszavonása. Már a bevezetőben említettük, hogy Vörösmartynál a béke abszolút érték, az emberi dolgok kibontakozásának, fejlődésének lehetősége és szinonimája. Ez jelent meg a Liszt Ferenchez írott ódájában, de ezt most itt megsemmisíti.

Ennek a strófának folytatásában kezdődik a költemény harmadik szerkezeti egysége is, melyben a történelmi jelen, a tulajdonra épülő, igazságtalanságokat is magában rejtő társadalom képe rajzolódik fel. Ebben a nyomorgó ember és a föld viszonyának vizsgálata jelenik meg, melyben a költő nagyon kritikus hangot üt meg, leleplezi a földtelen nép valódi helyzetét: "ínség", "rút szolgaság". A költemény egészét távolságtartás jellemzi, de itt a költő együttérzésének ad hangot, s iróniája is csendesül. "A rútszolgaság nyomaszt" sorral összegzett társadalombírálatot részletező értelmezés követi. Itt az ellentétezés a módszer, de sajátos a kulcsszavak hangzati összecsengése. (dús - dúsabbá / dúl - rút). Vörösmartyt az is érdekli, hogy mi az oka ennek a helyzetnek: Mi a kevés? erő vagy az erény? A kérdésben az fogalmazódik meg, hogy az emberből hiányoznak azok a mozzanatok(erő, erény), melyek megváltoztathatnák a világot. Vörösmarty szókincsében ugyanis ezek a szavak az embert kibontakoztató, társadalmat előrevivő tényezők. Nyelvhasználatának egyik sajátossága ez: általános értelemben, metaforaként használ bizonyos szavakat, gazdag jelentéstartalommal tölti meg, melyekből mindig az kerül előtérbe, mely az aktuális mondanivalót szolgálja. Míg a Szózatban az "ész" és "erő" bíztató fogalomként jelent meg, ugyanezek a szavak itt már hiányt panaszolnak fel.

A negyedik szerkezeti egységbe sajátos módon lépünk át. A harmadik és negyedik szerkezeti egység között nyelvileg kifejezett összekötő mozzanat hiányzik, az ötödik versszakban hiányzik az általánosítás, melynek a "Nincsen remény! "-t meg kellene előznie. Ez a belső indulat mozgásából következik, mert az ötödik versszakban megfogalmazottaknak az indoklása a következő híres mondat:

Istentelen frigy van közötted,
Ész és rossz akarat.

Ezzel a egész világhelyzetet is hatásosan fogalmazza meg. Ez a kiérlelt felismerése, melyet a galíciai események nyomán fogalmazódott meg benne, s melyet fokozatonként épített fel:

"Miért van szövetség közted..." -  "Gonosz szövetség van közted..."

Elérkezett ahhoz a tanulsághoz, hogy az ember fönn és lent egyaránt szörnyeteg, akitől csak elborzadni lehet. Ha a gonosz tett kezdeményezőjeként nagyobb súllyal is ítélődik meg a fent - a hatalom világa, ahol az ész a rossza akarattal lépett istentelen szövetségre - mint a lent, de az eredmény szempontjából tulajdonképpen egyre megy. Ezt a következő két sor fogalmazza meg:

S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:

Ezekben a sorokban sajátos a jelzőhasználat, az állati düh és az ördögi ész jelzős szerkezeteket kettős, választó kötőszóval összekapcsolt főnév - párrá tépi szét a költő és ezzel teljesen egyenértékűvé válnak. Visszaidézhető itt A Guttenberg - albumba írott versének szóhasználata: a népzsaroló dús és a pór, mely állatból emberiségre javul - ennek visszavonása történik meg a fenti sorokban. Nem véletlen, hogy ezután kettőspont következik s a hatodik strófa lényegének összefoglalásaként az ember valódi mivoltának felmutatása:

Ez őrült szív, ez istenarcú lény!

Kettős értelmű ez a mondat, kettős hangvétel hallható ki belőle. Egyrészt a méltatlankodás az ember kettős természete miatt, de a kétségbeesés kifejeződése is: ez az ember, mindennek a diszharmonikus emberi természet az oka. Itt is megváltozik a vers hangneme, nincs gúnyos, ironikus távolságtartás, nincs részvét, csak morális felháborodás van. Ez értelmező jelzőként fogalmazódik meg, s az "ez" névmással kezdődik, s hiányzik a határozott névelő. (Ez a kihagyás jellemző sajátossága Vörösmartynak, mi a modern költők jóvoltából hozzászoktunk ehhez, de az ő korában ez az eljárásmód nagyon ritka.)

Ezzel be is fejeződhetne a költemény, mint ahogyan az első fogalmazványból a hetedik versszak hiányzik is. Ezt a strófát csak később írta s kapcsolta a költeményhez Vörösmarty. Itt az emberi jövő lehetetlenségét fogalmazza meg. Ezeknek a negatív emberi lényeknek a bűnre teremtettségét kozmikus és történelmi távlatú kiterjesztéseként.

Négy fontos megállapítással zárul a vers. Az első rövid, de mély keserűséget fejez ki:

Az ember fáj a földnek;...

Ebben nem kevesebb fogalmazódik meg, mint a dolgoknak a visszájára fordulása. Ennek az eljárásnak Vörösmarty költészetében megvannak az előzményei. A Zalán futása 8. énekének a végén a csata után a Föld a mindkét oldalon elesett embereket siratja, hisz egyaránt gyermekei. Később a Föld "gyilkos földként" jelenik meg. Szóhasználatának többértelműségét már fentebb említettük. Itt a képalkotásban Vörösmarty nyelvének az a sajátossága fogalmazódik meg, hogy a természeti jelenségek mindig a költő érzelmi állapotának megfelelően jelennek meg. Itt az ellenkezőjére fordult világ elviselhetetlensége nyer megfogalmazást.

A második megállapítás a mitológiai időtlenséget érzékelteti:

a testvérgyűlölési átok
virágzik homlokán,...

A bibliai utalás ellenére nem arról van szó, hogy az átkot bűnbeesése miatt viseli, hanem az az átok, hogy testvérgyűlölő legyen, eleve a sajátja az embernek, erre teremtetett, s ez lényegi jegye maradt mindmáig.

A harmadik megállapítás a bűnhöz az álnokságot is hozzákapcsolja. Az emberiség történelmének rövid, békés intervallumai nem mások, mint a pusztulás előkészítésének időszakai:

Midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl...

A negyedik megállapítás egyszerre általánosítja ezt a strófát és az egész verset. Kadmosz mitológiai történetének megidézése ez, aki sárkányfogat vetett el, amiből harcosok keltek ki és egymást pusztították. Ezért fogalmazódik meg - most már az elkeseredésbe a gyűlöletet is beleszőve - a konklúzió:

Az emberfaj sárkányfog - vetemény:

S lezárul a végső következtetéssel, a refrén kétszeres megfogalmazásával. Ennek is sajátos a szerepe. Az egyszeri "Nincsen remény!" fellebbezhetetlenségével szemben a belső hinni nem akarás, és a beletörődés képtelensége érződik ebben.

Vörösmarty szándéka szerint a költemény verselése jambikus, halk lüktetésű, a zeneiség háttérbe szorításával a gondolatiságot szolgálja. De a költeményben gyakran megtörik ez a hullámzás. Megfigyelhető, hogy a jambusok aránya az érzelmileg és hangulatilag legzaklatottabb versszakokból hiányzanak, helyettük trocheust vagy pirrichiust használ, amivel mozgalmassá, zaklatottabbá teszi versét. A jambikus verssoroknak ritmikailag vannak sarkpontjai: a 2. és utolsó lábnak jambusnak kellene lennie. Vörösmartynál azonban ezeken a helyeken vagy spondeus van, vagy az is előfordul, hogy ha kevesebb a szótagszám, akkor hiányos láb jelenik meg: pl. a 9. sorban. A verstani szabálytól való eltérés kettős szerepű: egyrészt a kiemelést segíti ezzel, másrészt a belső érzelmek dinamikája töri szét ezt a szabályosságot. Vörösmarty inkább a belső tartalom kifejezésére törekszik, mint a verstani szabályosság betartására. A rímeknek ritmikai és kiemelő szerepük van, kevés a ragrím, inkább tiszta rímek kialakítására törekszik, hogy a romantikus belső lelki tartalomnak klasszikus formát adjon. De éppen ez a belső felfokozottság ami feszegeti ezt a klasszicizálásra törekvő formát.

Ha össze akarnánk foglalni ennek a költeménynek a jelentőségét, azt mondhatnánk, hogy ez a vers az embertől való elborzadást fejezi ki. A 40-es évek válságának legegyetemesebb és legpesszimistább kifejeződése: Vörösmarty legzordabb emberlátomása, amit a béke hiánya és az emberi természet negatív oldalának felülkerekedése váltott ki.

József Attila: Medáliák
(megközelítési kísérlet))
(Forrás: Magyar Jövő, 2005/2.)

József Attilának e különös nyolcsorosai 1927-28-ban készültek, a Medáliák címet viselő ciklus egésze 1929. február 17-én jelent meg a Nincsen apám, se anyám...című kötetében. Maga a kötet újszerűségével lepte meg olvasóit, s megelőlegezte a következő korszak politikai hangvételű verseit, melyek a munkásmozgalommal való kapcsolatában keletkeznek. A kötet címe visszautalás a Tiszta szívvel című vers költői alapállására, hiszen ott fogalmazódott meg benne először, hogy ő külön áll a korabeli társadalomtól, neki külön útja és feladata van.

A Tiszta szívvel című vers megírása és a Nincsen apám... kötet megjelenése közé esik József Attila egyik sajátos költői fejlődési szakasza. A bécsi évvel kezdődik ez, ahol az expresszionizmussal találkozott, majd folytatódik a legtermékenyebbnek mondható párizsi hónapokkal, ahol a régebbi és frissebb francia irodalommal ismerkedett meg és kapcsolatot talált a baloldali mozgalommal is. Amikor hazajött Párizsból, sajátos helyzetbe került. Költészetében túllépett a hagyományos törekvéseken, politikai fejlődésében szembekerült a fennálló társadalommal, s túljutott a Vágó Márta - szerelem csalódásain is. Az itthoni viszonyok is ellentmondásosak voltak. A nyugati avantgárd törekvések gyengülőben voltak, "Kemény a menny..."- világa fogadta és ez József Attilát is arra késztette, hogy felmérje addigi életútját, beletekintsen önmagába és megrajzolja valóságos énképét. Ennek a helyzetnek következményei a Medáliák, belső - művészi és gondolati - forrongása termékei. A kézirat tanúsága szerint írásukat már Párizsban elkezdte, a 4. darabja Még hazatalálsz... címmel ott készült a 2. és az 5. medáliával együtt. 1928. áprilisában Kuncz Aladárnak az 1.-t Elefánt, a 7.-t A küszöbön címmel küldte el. Medvetánc című kötetéből kihagyta a Nincsen apámban megjelent 6.,8., 12. medáliát, s a 13.-ként elkészült részt később Két keserves cím alatt publikálta.

A Medáliák keletkezésükkor tehát még nem álltak össze a végső sorrá, költőjük többször átrendezte őket. A végső ciklust 12, egyenként két négysoros versszakból álló rövid versből állította össze, kivételt csak a 12. darab jelent, ami csak egyetlen négysoros. Ezek összesen 23 strófát jelentenek, s minthogy ekkor 23 éves, ez nem tekinthető véletlennek. A medáliák önálló versként is megállják a helyüket, s egy ciklus tagjaiként is felfoghatók az egymással való tartalmi-, formai és asszociatív kapcsolataik folytán. Bori Imre megállapítása is elfogadhatónak tűnik, aki Petőfi Felhők ciklusával állította a művet egy sorba, mint a lázas kibeszélés szürrealisztikus darabjait.

Már a cím értelmezése is többféle megközelítési lehetőséget tesz lehetővé. A medália egyaránt jelenthet például katonai érdemérmet vagy olyan ovális alakú, nyakba vagy óraláncra akasztható kis emléktárgyat, melyet aranyból készítettek s a belsejében képecskét vagy érmet helyeztek el. Szabolcsi Miklós szerint a medáliák a szoros formába sűrített hatalmas élmény - és műveltséganyag vállalásai, illetve ennek azonnali népivé tétele. József Attilánál tartalmi-tematika szempontból arcképként és önarcképként is meghatározható.

A versciklusnak nem volt egyértelmű a fogadtatása. Németh László eltévelyedésnek tartotta, Szauder József az elhatalmasodó skizofrénia bizonyítékaiként fogta fel, Füst Milán szerint felelőtlen verselés az egész, s Remenyik Zsigmond a Költő és valóságban az 1. medáliát parodizálta. Csak Németh Andor és Zelk Zoltán értette meg a ciklus lényegét, utóbbi véleménye szerint itt bontakozott ki legigazabban József Attila költői egyénisége. Az ellentétes fogadtatáshoz a különös forma is hozzájárult. Igaz, hogy ezek a darabok magukon viselik a szürrealizmus jegyeit, de ez nem azonos a francia változattal, annak egy megszelídített formája, ahogyan azt Szabolcsi Miklós bebizonyította. Attól egyediek, hogy az itt felmerülő képeknek valóságalapjuk van, melyek asszociációs kapcsolata sem esetleges, hanem egy meghatározott gondolati körön belüli. Az egyes medáliákat a költő életrajzi adataival, személyiségével és az adott történelmi korszak ismeretével meg lehet magyarázni.

József Attila nem találkozott személyesen a francia szürrealistákkal, de sokat tanult tőlük: költői természetét felszabadította, képzeletét megnyitotta, asszociatív képességeit finomította segítségükkel. Nemcsak a világ jelenségei között látott meg új kapcsolatokat, de azt is felfedezte, hogy ezekben saját egyénisége, természete is affirmálódik. Képzelete nem szakad el a valóságtól (versei tehát nem paranoikus álmok), hanem ellenkezőleg: a maga egyéniségéhez köti a verset, és így a költő érzései, hangulatai és a vers ugyanannak a valóságnak a részei. Így oldódik fel a költő és a valóság ellentéte, mely korábbi verseinek egyik jellemzője volt. A szürrealizmus termékenyítő hatása a költő prozódiáján is megfigyelhető: igyekezett a vers mondattanát a természetes felé terelni, de nem a szabadvers erőltetett pátoszával, hanem az ösztönös beszéd - és képalkotás segítségével. Apollinaire mellett Villon és Rimbaud is hatással volt költészetére: a dalszerűség, a meghökkentés és a versforma forrásai ők voltak. Mindezek szokatlanok a magyar költészetben, nem feleltek meg a korabeli verseszménynek, talán emiatt is nehezen értették meg József Attila törekvéseit.

Nehezítette az elfogadást a Medáliák sajátos verstípusa is, amelyet komprimált versként ismerünk. Németh Andor így vallott erről:

"Mint az egész költői front Valerytől Tristan Tzaráig, ő is ki akarta küszöbölni verseiből a rezonírozó elemeket, a melldöngető szószátyárkodást, a giccses érzelgősséget s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelembe vett költészet kifejező eszközének vélt. A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költő van felhigítva, feloldva, hanem melynek az élvezőben kell feloldódnia, mert minden elem tiszta poézis, még a betűk rendje, és egymásutánja is. Visszatekintve úgy láttam, hogy mindezt az eszményt egyedül József Attila tudta közülünk hiánytalanul megvalósítani..."

E verselési forma alapritmusát a jambikus lejtés adja, ami magyaros ritmusként is felfogható. Tovább bonyolítja a helyzetet a Medáliák ciklus motívumainak összetettsége, amelyekből ezek a komprimált versek felépülnek. Mindezek a költő tudatalattijából, saját mitológiájából, mágikus mesei elemekből, s a paraszti világból származtak.

A Medáliák minden egyes darabja tökéletes miniatúra, formailag kerek, lezárt két négysoros páros rímű versszak. Zeneisége is ilyen egyszerű: a népdalok lejtése, a népi ráolvasások ritmusa oldja fel az egymásra csúsztatott, messziről egymáshoz kerülő képek közötti a feszültséget. Egy óriásira nagyított arckép szeletei ezek, testközelből készült felvételek, melyek sötét és pesszimizmusba hajló képekkel ecsetelik az ember ember - mivoltának természetét. A ciklus egésze egyben fejlődésrajz is: a költői én emberi fejlődésének, öntudatra ébredésének és világbeli helyzete felismerésének története.

Az 1. Medália első részében - mely a születés leírásaként is értelmezhető - az ártatlan, a maga helyzetét nem ismerő boldog önfeledtség bontakozik ki:

Elefánt voltam, jámbor és szegény,
Hűvös és bölcs vizeket ittam én...

A második részben fogalmazódik meg a tragikus felismerés, hogy a jelenből már eltűnt az ártatlanság boldogsága:

most lelkem: ember - mennyem odavan, ...

Az esetlenül mozgó elefánt a költő sajátos önarcképe.

A 2. medália két élesen elkülönülő részre oszlik. A kezdet kétségtelenül öcsödi emlék, kínos és megszégyenítő, a végén mesébe hajló. A kővé varázsolt tarka malac szimbolikusan egyaránt magába foglalja az idegenséget teremtő világ merevségét, és a gyermekkori illúziókat. A második versszak többértelmű, összességében a megmerevedett és megfagyott világ hideg és kegyetlen szépségének a tükre. Az egész versszak az emlékezésnek a megjelenítése, s egyben a világban való elveszettség kifejeződése is. E részlet lezárása az egész József Attila-i életmű legtömörebb, legsokatmondóbb sora. Az l-ek lebegése, a jambusok pontossága is fokozza erejét, szinte a legutolsó évek letisztult hangján szól:

elvált levélen lebeg a világ -

A 3. Medália a szabadszállási emlékek felidézése mellett a rút szépségét villantja fel. Első négy sorában a gúzsba kötött, elfojtott szegénység egyhelyben való topogását fejezi ki. Ez vers a versben. Második részében a valóság és a vers bonyolult viszonya fogalmazódik meg: miért nem lett az almavirágból egészséges alma, a versből idillibb falusi kép....

A 4. medália első részében a felnőtt kor határára került ember ébred rá feleslegességére, a második részben menekülési vágya: új közösség keresése fogalmazódik meg.

Ez az az időszak, amikor Makai Ödön és Jolán eltartottjaként élt, de amikor már voltak sejtései arról, hogy másféle emberi kapcsolatok is léteznek.

Az 5. Medália különös helyet foglal el a ciklusban. Érdekességét az adja, hogy a lírai én itt mitikus, kozmikussá növelt disznó alakjában jelenik meg - később így nem lesz motívuma-, s a faragott Isten képe is emberi méretre lefokozott. Ez a medália a világméretű csömör kifejezése, amelyben szembeszáll a régi hitekkel - a társadaloméval és a sajátjával - és halálra készül. Úgy érzi, a benne lévő undor fogja áthatni az egész világot. Ennek a medáliának ismerjük az előző változatát is:

s ha elhulltanak mind a szabadok
számmal az éggel szörnyűt mordulok,
egyetlen vadkan szabad és hideg
megtiprom emberi isteneiteket

József Attila változtatása érthető: a vadkan motívummal szemben a kozmikussá növelt disznó képe jobban kifejezi a lírai én belső lelki tartalmát úgy, hogy a valóságtól egy magasabb szférába emelkedik. Ez a motívum is - mint az első medália elefántja - hozzátartozik belső mitológiájához. Nagyon pontosak a második rész finom megfigyelései, melyek majd a későbbi versek jellemzői lesznek. A 6. medália minden szempontból ellentétes ezzel. A ciklus a lélektani mozgást is követi, s ugyanakkor a költői én fejlődésében is újabb fokozatot jelent. Érdekes, hogy ennek a medáliának a szerkezete úgy alakul, hogy az első részt csak az első 3 sor jelenti, s a negyedik sor a második részhez kerül át. Az első rész mágikus népi cselekmény, a költő egyesül a természettel, az segíti a helyét megtalálni. Állat, növény és semleges természet egyaránt jelentésteli számára, mert ő adja meg értelmüket. Eggyé válik a természettel, de nem maradhat vele. Fontos a költő fordított szemlélete: a természet olvasztja őt magába, s nem ő a természetet:

Ragyog a zöld gyík - sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett, -

A második szerkezeti egységben a kor megrázkódtatásai (világháború, forradalmak) és a kozmosz erői foglalkoztatják, a költő úgy érzi, szükséges, hogy ezekkel is törődjön. A hajnalok, napok és csillagok a világesemények jelei. A lírai én felnövesztését ezek érzékeltetik, hogy végül eljusson az utolsó sor összegzéséig:

Világizzása hőmérsékletem -

Ez a medália a világtörténeti szerep tudomásul vétele és elvállalása. Ez is a két gondolatjellel záródik, mint a többi. Ezeknek meghatározott funkciójuk van, ugyanis arra késztetik az olvasót, hogy gondolják tovább a mondanivalót, fejezzék be a költő megkezdett gondolatát: visszatekintve értelmezzék újra, s magasabb asszociációs szinten kapcsolják össze az egyes darabokat. Esztétika hatását tekintve a hatodik a legtisztább medália, hiányoznak belőle azok a groteszk, elidegenítő elemek, amelyek az ötödiket uralták. Belső lelki tisztulás hordozója ez, mégis kimaradt a Medvetáncból, mert ott a költő ént erőteljesen ágyazta be a közösségbe, itt pedig ennek fordítottja érzékelhető.

A 7. Medália az egyik legvilágosabb, legátláthatóbb medália. A 4. költői énje utat keresett és talált, a 7.-ben azonosult a világforradalom lázával, tudván tudva a maga korán születettségét és megroppanását ("én is bádoghabokba horpadok..."), de hirdeti a jövendő győzelmet. Érdekes e medália megalkotásának módja: jellegzetesen külvárosi jelenség, a lépcsőmosás képe indítja el az asszociációkat a maga helyzetéről, és az eljövendő forradalomról. Ez utóbbi megtisztító áradatként hozza meg azt a győzelmet, amely a mezítlábas söprögetők, a szennyeltakarítók győzelme lesz. Itt a "küszöb" kettős jelentésű: valódi és történelmi küszöböt egyaránt jelent, mint ahogyan a vödör "vashabú" jelzője egyszerre a vasszínű felmosólé és a közelgő vész jelzése. Már itt megjelenik az Elégiában kiteljesedő eljárásmód, hogy a proletárlét, a külvárosi élet elemei egyszerre tartalmi és formai kifejezés hordozói: egyszerre fejezik ki a tehetetlenséget és a forradalom iránti bizodalmat.

A 8. Medáliában is a külvilág és a költői én szembeállításáról, kettejük viszonyáról van szó. A hivatalos hatalommal szemben a lírai én halhatatlanságát, magasabbrendűségét fogalmazza meg. Az eljárásmód itt is érdekes, mert a medália első részében a hivatalos hatalmat képviselő ügyész képe eredeti frakkos mivoltában és metaforikusan "bogárzárvánnyá" lefokozva jelenik meg. A kép hitelességét a "guggolva" szó is erősíti. Valószínű, hogy a költő láthatott egy ilyen borostyánkőbe fagyott őskori rovart, ez lehet a kép forrása. Ám a kép egyféle megőrzést is sugall, ahogyan a költő műveiben rögzíti a hatalom képét. Ennek az ellentetjeként életteliséggel jelenik meg a lírai én halhatatlansága, magasabbrendűsége, mint az emberivé lett nagy természeti jelenségekből, az egész emberszabású természetből feléje áradó becézés, áldó szeretet:

meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd, -

E panteisztikus pátoszú két sorban a jelenségek és folyamatok szoros egységbe szövődnek, a három alany és a három állítmány egymásba sugárzik, irradiálódik. Mindennek határozott nyelvi alapja van. A költő a zenében rák néven ismert szerkesztési módot használta: fokozódó intenzitású sorba rendezte az állítmányokat, aztán közvetlenül mellettük fordított rendben következnek az alanyok. Szemantikailag így az első állítmánynak a harmadik alannyal a legszorosabb a kapcsolata, a harmadik állítmánynak pedig az első alannyal:

föd   cirógat   áld <-----> fény   a szél   a köd
<------------------------------------>
<--------------------------------------------------------------->

A mindenséggel ilyen meghitt kapcsolatban álló lírai én romlandó teste rózsáknak ad helyet, kócsagok fészkéhez piheanyagot: szinte észrevétlenül válik holtteste természetté, embersége pedig elesett öregek őszi estéjét melengeti majd. Test és lélek kettősségét aligha lehetne harmonikusabb ellentéttel, egybehangzóbb disszonanciával kifejezni. Ez a halhatatlanság azonban nem mozdulatlanság, tele van messzire sugárzó hatékonysággal. Erre a tevékeny halhatatlanságra figyel "meredten" a borostyánkőbe fagyott törpe rab, az ügyész. A már idézett sorokban szükséges a "mi "szót külön is értelmezni, mert itt nem névmás, hanem a milyen? mennyire? miképpen? szavak helyett áll ez a népnyelvben gyakori forma. Ennek a medáliának van egy magasabb szintű jelentése is: az, hogy a haladást semmilyen hatalom nem tudja megállítani. Mint más medáliák esetében, ennek is valós életrajzi háttere van, hiszen a költőt többször is bíróságra citálták versei miatt, de itt már egy öntudatos, harcos, felnőtt személyiség emlékezik ezekre.

A 9. Medália komor folt a ciklus derűsebb tájain, a bécsi és párizsi éveket idézi fel benne. Ez a legönéletrajzibb medália. Szerkezetileg három részből áll: az első négysoros két részt foglal magába: az ágyra járás keservét és az ebből fakadó dühöt, ösztönkitörést, a tehetetlen gyilkolni vágyást. A második versszak pedig egy lázas állapotban látott víziót közvetít:

s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
főzelékszínű szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint -

Tehát ő, a költői én vizionálja az ott lévő társakat, önmagát. E részben a fortyogó babra való utalás 1919. őszének emlékét őrzi, amikor a Mama halálakor egy hétig babon élt. Gyakran visszatérő motívuma ez költészetének, olyankor, amikor a nyomor állapotát idézi. Ebben a medáliában a költő a jövendő emberének távlata elé odafesti a jelent, a fényes pátosz alá a valós árnyákot. A medáliák mindegyikében megfigyelhető az a sajátosság, hogy a természet és a világ rendezetten előre halad, a költői én sorsa pedig hullámzó: hol fent, hol lent - s ebben a darabban jut a legmélyebbre. Szerencsére a derű és a ború harcában ez a tétel még csak egy mozzanat, s nem az utolsó szó.

A 10. medália az előzőnek az ellentéte, a már szinte elviselhetetlen feszültségnek a feloldása: a szeretet, az emberi melegség után vágyó kozmikussá növelt költői én vidám, játékos rajza. Szerkezeti helye is azt sugallja, hogy a tragikus ízek után maga a költő is ezt vidám feloldásnak szánta, groteszk bakugrásaival ellenpontozza amazok sötétségét. A lírai hős emberi kiteljesedéséhez nemcsak az kell, hogy megtalálja a visszavezető utat a kispolgári életforma peremétől a munkásokhoz(4. medália), nemcsak az, hogy átélje a nagyságot és kicsiséget, meghódítsa magának a valóságot, s forradalmárrá váljon (6. medália), az sem elég, hogy emberi gyakorlatával élje meg a sorstársaival összekötő testvériséget (7. - 8. medália), nemcsak ágy, babfőzelék, gyógyszer és fegyver kell neki (9. medália), hanem feléje sugárzó szeretet és gyöngédség is, mert e nélkül remete marad, vagy hajótörött. E medália szerkezetében visszatért ahhoz az eredeti formához, hogy a strófák önálló egységként funkcionálnak. Az első szerkezeti egységben a már korábbi szakáll motívummal indít - de itt nem a halált idézte meg vele, hanem állapotot ír le segítségével (Jolánhoz írt leveléből tudjuk, hogy Franciaországban szakállt növesztett), majd kozmikussá növelve a képet abból vonja le általánosítását:

az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg

Fontos itt a sorrendiség, az, hogy az egyes elemek hol helyezkednek el: alul van a vetés, fölötte a fellegek, fölöttük az ég, mely fölött lebeg a cirógatás. A második szerkezeti részben a végtelen távlatokból visszatér a közelihez, önmagába. Kisfiús, gyermekkort idéző képekkel zárja a medáliát, amint magába szívja az üdítő cirógatást, a szeretet "hűvös varázsának" italát.

A 11. Medáliában a költő a lírai én kiteljesedését, terméshozó évadát, érettségét, szenvedélyektől felforrósodó szakaszát képiesíti. Ennek a darabnak az anyagát a népköltészet és a népi szokásrendszerre épített új - a költő által teremtett - mítosz adja. A háromkirály -járás tréfás, groteszk átalakítása ez, melyet a szokáselgyengülés következtében többnyire csak a gyerekek őriztek meg. E medália első részében a 23 király sárgadinnyét eszik s új hold süt a kezükben, a második részben 23 kölyökről van szó, akik ellentétei az királyoknak. Ott királyok voltak, itt kölykök, előbbiek méltóságteljesen sétáltak, utóbbiak pedig "császkáltak". Jáspiskorona volt a királyok fején, "csámpás sityak" a gyerekek fején, a királyok méltóságteljesen sárgadinnyét "edegélnek", a kölykök görögdinnyét "szürcsölőznek", a királyoknak új hold sütött a balkezükben, a gyerekeknek új nap lángolt a jobbkezükben. De hogy a kettő mégis valami egynek a két oldalát jelenti, ezt sugallja a képegység, az anaforikus kezdés ("huszonhárom... huszonhárom..."), s az a tény, hogy mindkét versszaknál az utolsó sor az "új" szóval kezdődik. Ez a lírai én belső állapotának a rajza, melynek kétféle, egymást átfedő értelmezése lehetséges. Az első szerint: az eddigi évek nappalai és éjszakái a költőben egyszerre élő gyermekkor és felnőttség, A még jövendő évek reményét fejezi ki az "új hold" és "új nap". A királyok menetének groteszk átfordítása kölykökké erősíti a viszonylagosság érzését, a jáspiskorona helyetti "csámpás sityak" is erre utal. A groteszk menet végső motívuma ("új nap lángol jobbkezükben.") pedig éppen a kölykök: a szegények és megalázottak győzelmét sugallja a költő számára. A másik jelentés szerint a 23 király és ugyanannyi kölyök új napra, új holdra, új dinnyébe, új álmokba és új öntudatos tevékenységbe kezd; a saját napjaihoz, holdjaihoz, dinnyéihez képest újakba, mert a régebbiek a semmibe süllyedtek, a királyok "megedegélték" dinnyéjüket, a kölykök kiszürcsölték őket. A 23 éves lírai én itt jutott túl igazán a múltján, és vált új, harcra kész, felnőtt egyéniséggé.

A 12. Medália eltér a többitől. Egyrészt azért, mert töredék - csak az első szerkezeti részét olvashatjuk, melyben az emberiséget, a sokszínű emberi fajokat sorolja fel, mindazokat, akik ma a földön élnek. Ez a medália is többféle értelmezést enged meg, de valójában a 11. medáliával áll kapcsolatban, a kettő egymásba játszik. Az itt felsorolt népfajok sorsának megváltoztatására kész az előző rész felnőtt férfija. Érdekes, ahogy ez a négy sor az emberi világot megidézi, a kontinenseket s az ottani népek állapotát is: az afrikaiak elnyomottságát, az ázsiaiak kiszolgáltatottságát, az amerikai népek kipusztítását, és az európai népek erkölcsi - szellemi eltévelyedettségét, bizonytalanságát.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a Medáliák számadásvers. Összefoglal egy termékeny és indításokban, örömökben és szenvedésekben gazdag időszakot. Az életet, tapasztalatot, élményeket a maga módján összegző, elszámoló mű. A lírai hős belső fejlődésének, eszmei-emberi felemelkedésének és e folyamat stációinak a kifejezése. Ez a tartalmi kapcsolat fűzi igazán egységbe az egyes tételeket, a költő megélt 23 évének eszméletté, öntudattá vált lényegét fogalmazza meg a ciklus. A Medáliák születésekor még nincs egységes szemléleti rendszere a költőnek, elsősorban tényeket érzékel, a belső énnek és a világnak az üzeneteit fogja fel. Részleteket lát s ezeket foglalja medáliákba, mint aki villanásokat érzékel. De végül is ezek a részletek folyamattá rendeződnek az egész ciklust egységbe fogó lírai énben. A megértési nehézséget az okozza, hogy nem a költeményben megfogható elem tartja egységben az egész építményt, hanem a lírai én.

A költőnek az egyéni nyomortól ("lukas nadrág") az elnyomatás alatt élő milliókig mindenkiről és mindenkihez van szava. A képek nem egyértelműek, pesszimizmus és optimizmus váltja bennük egymást. Ha a maga életét nézte, sötétnek látja a világot, ha az emberiség méreteiben gondolkodik, akkor felvillan a szebb élet reménye. Ez a 23 medália-strófa megelőlegezi a következő évek nagy költőjét témában, hangváltásban, költői eljárásmódban. Az egyéni bánat nagy reménytelenségét fejezi ki a 2., 3., 4., a halálról beszél az 5., "a sírók sóhaját" szólaltatja meg a 6., az úri világ ellen szól a 8., az idegi felfokozottság rémlik fel a 9.-ben, az új világba vetett hitről szól a 10. medália. Ezek a medáliák hangnemükben is változatosak: a mindennapi beszédtől közelít bennük a költő a groteszkig. Versépítkezési eljárása a kis képekből verskatedrálist építő módszer, mely majd a 30-as évek nagy verseiben teljesedik ki.