Doktorov: Író a családban

1955-ben meghalt apám, miközben öreg édesanyja még élt egy szeretetotthonban. Az öreg asszonyság kilencven éves volt, és egyáltalán nem tudta, hogy a fia beteg. Attól félvén, hogy a sokk megölheti, nagynénéim azt mondták neki, hogy a fia Arizonába ment a hörghurutját gyógyítani. Nagyanyám bevándorolt generációja számára Arizona volt az Alpok amerikai megfelelője, az a hely, ahova eljártak, hogy visszaszerezzék egészségüket. Pontosabban ide mentek, ha pénzük volt. Mióta apám életének minden üzleti vállalkozása kudarcot vallott, a hírnek ilyetén való tálalása tartotta meg nagyanyámat azon a hiten, hogy fiának végül mégis sikerült valamit elérnie. Így történt aztán, hogy míg mi otthon térdharisnyában gyászoltunk, nagymamám barátnőinek fia a sivatagi tiszta levegőn töltött új életével hencegett. 

            Nagynénémék anélkül határoztak eljárásukról, hogy velünk megbeszélték volna. Ez azt jelentette, hogy sem anyám, sem a bátyám, sem én nem tudtuk meglátogatni nagymamát, mert úgy állították be a helyzetet, mi is nyugatra mentünk, hiszen végül is egy család vagyunk. Bátyám, Herold és én nem is bántuk, – mindig egy rémálom volt az öregek otthonában lenni, ahol mind körülültek bennünket, és ránk meredtek, miközben mi megpróbáltunk valami beszélgetésfélét kialakítani a nagymamával, aki rettenetesen nézett ki, számos betegsége volt, és gondolatai elkalandoztak.

            Anyám számára sem volt csalódás, hogy nem láthatta őt. Sohasem jött ki az öregasszonnyal, és nem látogatta meg, amikor tehette volna. De az, ami zavaró volt az egészben, az volt, nagynénémék mindenkit aszerint kezeltek, hogy vér szerinti igazi állampolgár volt-e, vagy csak a kisebb értékűnek számító házasság révén szerezte azt meg. Pontosan ez a szemlélet volt az, ami megkeserítette anyámat egész házassága idején. Azt állította, hogy Jack családja sohasem fogadta el őt. Hadakozott velük huszonöt éven át, mint kívülálló.  

            Néhány héttel a gyászszertartásunk után Frances nagynéném felhívott bennünket larchmonti otthonából. Apám nővérei közül ő volt a módosabb. Férje ügyvéd volt, két fia  Amherstben tanult. Azért telefonált, hogy megmondja, nagymama kérdi, miért nem hall Jackról. Én vettem fel a kagylót.

- Te vagy az író a családban – mondta nagynéném – Apád sok vonása megvan benned. Megkérnélek, hogy gondolj ki valamit. Küld el nekem, és én felolvasom neki. Nem fogja észrevenni a különbséget.

            Este a konyhaasztalon félretoltam a házi munkát, és fogalmaztam egy levelet. Megpróbáltam elképzelni apám válaszát, ami megfelelne az új életének. Apám sohasem volt nyugaton. Sohasem utazott sehová, az ő generációjában a nagy utazást a munkásosztályból a szakképzettek osztályába való jutás jelentette. Ő nem rendezte el egyiket sem. De szerette New Yorkot, ahol született és élte az életét, mindig valami új dolgot fedezett fel maga körül. Különösen szerette a város öreg részeit a Canal Street alatt, ahol a hajófelszerelések forgalmazásával foglalkozó kereskedések, vagy a fűszerek és teák nagybani eladását végző társaságok voltak. Egy szerkezetek, készülékek, berendezések közvetítésével foglalkozó nagykereskedő ügynöke volt, az egész városra kiterjedt területük. Szeretett hazahozni ritka sajtokat vagy egzotikus külföldi zöldségeket, melyeket csak bizonyos környékeken árusítottak. Egyszer egy barométert hozott haza, másik alkalommal meg egy sárgaréz csattos fatokban lévő, antik hajókon használt messzelátóval állított be.

            Én végül megírtam a levelet:

            „Kedves Mama,

Arizona nagyon szép. Egész nap süt  a nap, a levegő meleg, és én jobban érzem magam, mint az előző években. A sivatag nem olyan sivár, mint ahogy elvárnád, tele van vadvirágokkal, kaktusz cserjékkel, különleges görbe fákkal, amelyek úgy néznek ki, mint a kitárt karú emberek. Messze elláthatsz, bármerre fordulsz is, és nyugatra hegyek vonulata van vagy ötven mérföldre innen. Reggelenként, ha a nap rájuk süt, havat láthatsz a gerincükön.”

            Nagynéném néhány nappal később felhívott, és elmondta, hogy Jack halálának teljes súlya éppen akkor érte el, amikor ezt a levelet hangosan felolvasta az idős asszonyságnak. Elmondta, hogy mentegetnie kellett magát, s kiment a parkolóba sírni.

-          Úgy folytak a könnyeim – mondta - olyan rettenetesen vágyódtam utána. Olyan igazad volt, szerette bejárni a helyeket, szerette az életet, mindent.

Próbáltuk megszervezni új életünket. Apám pénzt kölcsönzött biztosíték fejében, de kevés volt, amit hátrahagyott. Némi járadék még esedékes lett volna, de úgy tűnt, mintha a cég el akarna erről feledkezni. Egypár ezer dolláros volt a segélypénztárban, amit ott kellett tartani, míg a hagyatékot nem rendezték. A dolgokban eljáró ügyyvéd Frances nagynéném férje volt, és ő nagyon alapos volt.

-          A hagyaték! – mormogta anyám, gesztikulálva, mintha a haját tépnék – A hagyaték!

Megpályázott egy részmunkaidős állást abban a kórházban, ahol apa végső betegségét diagnosztizálták, és ahol néhány hónapot töltött, mielőtt haza küldték meghalni. Anyám sok orvost és alkalmazottat megismert, és tanult „a keserű tapasztalatokból”, mint mondta nekik, a kórház szokásáról. Felvették a munkára. Utáltam azt a kórházat, sötét volt, nyomasztó, tele elgyötört emberekkel. Úgy gondoltam, anyám mazochizmusból keresett ott munkát, de nem beszéltem neki erről.

            Egy apartmanban éltünk a 175. utca és a Grand Concourse sarkán egy emelettel fentebb, három szobában. A hálószobát megosztottam a bátyámmal, mely zsúfolásig meg volt tömve bútorral. Amikor apámnak betegsége utolsó heteiben kórházi ágyra volt szüksége, néhány bútordarabot a nappaliból a hálószobába vittünk, s a nappalit berendeztük számára. Úgy kellett kerülgetni a könyvespolcokat, a lehajtható asztalt, íróasztalt, lemezjátszót, rádióállványt, az albumok halmát, bátyám harsonáját, a kottatartót és egyéb holmikat. Anyám továbbra is a nappaliban kihúzható díványon aludt, ami közös ágyuk volt apa betegsége előtt.

 A két szoba egy szűk folyosón keresztül kapcsolódott egymáshoz, amit még szűkebbé tettek a fal melletti könyvespolcok. Az előszobán kívül még volt egy kis konyhánk, étkezőnk és fürdőszobánk. Sokféle felszerelés volt a konyhában – grillsütő, kenyérpirító, kukta, felül számlálós mosogatógép, mixelő – amelyeket apa szerzett be munkáján keresztül önköltségi áron.  Önköltési áron - fontos kifejezés volt a családunkban. De ezeknek az eszközöknek többsége használatlanul állt, mert anyám nem törődött velük. Az időmérővel, vagy folyadékszint mutatóval felszerelt szerkezetek, amelyek megkövetelték a bonyolult használati utasítások elolvasását, nem voltak neki valók. Részben ők voltak felelősek életünk szörnyű zsúfoltságáért, és most meg akart szabadulni tőlük.

- Eltemetnek minket – mondta. Kinek kellenek ezek?

Így hát megegyeztünk, hogy kidobunk vagy eladunk minden haszontalan dolgot. Miközben én dobozokat kerestem minden felszerelésnek, a bátyám átkötötte ezeket a dobozokat, anyám kinyitotta apám szekrényét és kivette a ruháit. Apámnak sok öltönye volt, mert mint ügynöknek jól kellett kinéznie. Anyám azt akarta, hogy próbáljuk fel ezeket, hogy lássuk, melyiket kell átalakítani és melyik lenne használható. Bátyám egyszerűen visszautasította, hogy felvegye őket. Én belebújtam egy zakóba, ami túlságosan nagy volt számomra. Belülről kibélelve az ujjai lehűtötték a kezemet és élő apám sejtelmes illata megérintett.

-          Így is túlságosan nagy! – tiltakoztam.

-          Ne aggódj! – mondta anyám. Kimostam. Megengedném, hogy viseld, ha nem mostam volna ki?

Este volt, tél vége, és a hó leszállt az ablakpárkányra, de el is olvadt, amint leért. A mennyezeti égő fénye csillogott apámnak az ágyon egy halott ember formájában átvetett öltönyein és vállfán lévő nadrágjain. Visszautasítottuk, hogy a továbbiakban bármit is felpróbáljunk, mire anyám sírni kezdett.

-          Most miért sírsz? – kiabált  a bátyám. – Te akartál  megszabadulni a kacatoktól, nem?

Néhány héttel később nagynéném újból telefonált, s úgy gondolta, szükség volna újabb levélre, mert nagymama kiesett a székből, lehorzsolta magát, és nagyon levert.

-          Mióta folyik ez? – kérdezte anyám.

-          Nem olyan rettenetes - nyugtatott meg nagynéném -  kis idő maradt arra, hogy a dolgokat könnyebbé tegyék számára.

Anyám lecsapott  a telefonra:

-          Hát Jack nem halhat meg még, amikor akar! – kiáltotta. A halálnak másodjára az anyjához kell jönnie. Miért félnek, hogy a sokk megöli őt? Őt semmi nem tudja megölni, még a szívébe hatoló szúró fájdalom sem tudta megölni!. Elpusztíthatatlan!

Amikor leültem a konyhában, hogy levelet írjak, nehezebbnek találtam, mint első alkalommal.

-          Ne bámulj ! – mordultam a bátyámra .– Így is elég nehéz!

-          Nem kell megtenni valamit csak azért, mert valaki azt akarja, hogy megtedd – közölte Herold.

Két évvel idősebb volt nálam, a Városi Collégiumban kezdte, de amikor apa beteg lett, esti iskolába iratkozott be és munkát szerzett magának egy hanglemez boltban.

            Nekiláttam az írásnak:

            „Drága Mama,

Remélem, jól érzed magad. Mi makkegészségesek vagyunk. Az élet errefelé jó, az emberek barátságosak és közvetlenek. Itt senki sem visel öltönyt és nyakkendőt, csak bő nadrágot és rövid ujjú inget. Talán csak egy szvettert, este. Vásároltam egy nagyon sikeres rádió és lemezkereskedést, nagyon jól csinálom. Emlékszel Jack Elektromos Kereskedésére, a régi helyemre a 43. utcában? Nos, most az én üzletem Jack Arizóniai Elektromos Kereskedése, még televízió készletünk is van.”

            Elküldtem a levelet Frances nagynénémnek, s ahogyan azt mi mindannyian vártuk, hamarosan telefonált. A bátyám a telefon mikrofonjára téve kezét odaszólt nekem:

-          Frances,  A legutolsó beszámolójával!

-          Jonathan? Nagyon tehetséges ember vagy! – lelkendezett nagynéném. Csak meg akartam mondani neked, milyen áldás volt a leveled. Az egész arca kifényesedett, amikor felolvastam neki a Jack üzletéről szóló részt. Kitűnő dolog volna ezt folytatni.

-          Nos, remélem, nem kell tovább ezt csinálnom- mondtam a nagynénémnek – Nem tisztességes.

A hangja megváltozott:

       - Ott van anyád? Hagy beszéljek vele.

       - Nincs itthon- mondtam.

       - Mond meg neki, hogy ne aggódjon! A szegény öreg hölgy, aki soha nem kívánt mást, csak a legjobbat neki, hamarosan meg fog halni.

            Ezt azért nem ismételtem meg az anyámnak, aki számára ez még eggyel több lett volna a megbocsáthatatlan megjegyzések családi gyűjteményében. De akkor magamnak kellett azt elviselnem a lehetséges igazságért, ami megvalósulhat. Mindkét oldal fellengzősen védte a maga igazát, de én, aki békét akartam, ésszerű mederbe igyekeztem terelni a másikra mért minden durva sértést, vagy visszautasítást, anélkül hogy állást foglaltam volna, mint ahogyan maga apám tette.

            Évekkel ezelőtt apa belebukott az egyik üzleti vállalkozásába, és elszalasztotta a lehetőségeket. A nagy vitamegosztott bennünket: egyik oldalon a családja, a másik oldalon az anyám, Ruth állt, de a kérdés azonos volt: ki az oka annak, hogy apám nem tudott megfelelni senki elvárásainak?

            Ami a jövendöléseket illeti, amikor eljött a tavasz, anyám győzedelmeskedett: a nagymama még mindig élt. Egy balzsamos vasárnap anyám, a  bátyám meg én felszálltunk a New Jersey-i  Beth El temetőbe vivő autóbuszra, hogy meglátogassuk apám sírját, ami egy lankán feküdt. Ott álltunk és néztük az emlékművekkel teleszórt dimbes-dombos földeket. Itt-ott fekete autók menete kanyargott a dűlőutakon, vagy emberek álltak a nyitott síroknál. Apám sírja be volt ültetve fiatal, örökzöld hajtásokkal, de hiányzott a sírkő róla. Kiválasztottunk egyet és kifizettük, de akkor a kőfaragók sztrájkba léptek. Sírkő nélkül apám valahogy nem tűnt rendes halottnak, számomra nem látszott tisztességesen eltemetve.

            Anyám a papa melletti parcellát nézte, amely az ő koporsójának volt fenntartva.

- Mindig túl finomak voltak más emberek számára – szólalt meg. Még azokban a régi napokban a Stanton Streeten kényeskedő formát vettek fel, senki nem volt eléggé jó a számukra. Végül Jack maga sem volt nekik elég jó, kivéve, amikor dolgokat szerzett nekik nagyban. Akkor eléggé jó volt számukra.

         - Mama, kérlek… - csitította volna a bátyám.

         - Ha tudtam volna! Mielőtt találkoztam apátokkal, a mamája köténymadzagjához volt kötve. És Essie szoknyájának madzagja olyan volt, mint a lánc, meg kell nektek mondanom. Ott kellett laknunk, hogy mellettük lehessünk a vasárnapi látogatásokon. Minden vasárnap ez volt az életem: látogatás az anyaúrnőhöz. Valahányszor megtudta, hogy egy jobb lakást akarok, vagy valami bútordarabot, nyári tábort a fiúk számára, állandóan ellene beszélt. Ismeritek apátokat: minden elhatározást meg kellett gondolni, aztán újra át kellett gondolni, aztán még egyszer és semmi sem változott. Soha semmi sem változott.

            Anyát elfogta a sírás, leültettük egy közeli padra. A bátyám elsétált mellőlünk, a neveket olvasta a köveken. Anyámra néztem, aki csendesen sírt, és a bátyám után mentem.

-          A mama még mindig sír – mondtam neki. Nem kellene valamit tennünk?

-          Minden rendben van – nyugtatott meg a bátyám – Hiszen éppen ezért jött ide.

-          Igen – mondtam, s akkor zokogás tört fel a torkomból. Nekem is kedvem volna sírni.

Harold bátyám körém fonta a karját:

-          Nézd ezt a követ itt - mondta. A módot, ahogy kifaragták. Láthatod a változást az emlékművek divatjában éppen úgy, mint minden másban.

Ekkoriban kezdetem el álmodni apáról. Nem a gyermekkorom robosztus apjáról, a jóvágású férfiról, egészséges rózsaszín bőrrel, barna szemekkel, bajusszal és középen elválasztott gyérülő hajjal. A halott apáról álmodtam. A kórházból hoztuk volna haza. Úgy volt, mintha a halálból jött volna vissza. Meglepő is volt, meg valahogy vidám volt az egész. Másrészt apa rettentő titokzatosan meg volt sebezve, vagy pontosabban lerontva és bepiszkolva. A betegségtől nagyon megsárgult, legyengült, s nem volt garancia arra, hogy hamarosan nem hal meg újra. Úgy látszott, tudatában is volt ennek, s egész személyisége meg volt változva. Dühös volt ránk és türelmetlen velünk. Megpróbáltunk neki segíteni valahogy, harcolva, hogy haza vigyük, de valami megelőzött bennünket, amit rendbe kellett tennünk: egy rongyos kézi táska, ami kinyílott, vagy valami gépi dolog: autója volt, de nem indult be, vagy fából volt, vagy a ruhái, amelyek beakadtak az ajtóba. Az egyik változatban apa teljesen be volt pólyázva, s ahogy mi felemeltük a tolókocsijából a taxiba, a pólya kezdett lebomlani és a tolókocsi küllőibe akadt. A viselkedése is ésszerűtlennek látszott, Mama szomorúan nézett, s megpróbálta rávenni, hogy együttműködjön közre velünk.

Ez volt az álom. Senkivel sem osztottam meg. Egyszer, amikor felébredtem sírva, bátyám felkapcsolta a lámpát. Tudni akarta, mit álmodtam, de én úgy tettem, mintha nem emlékeznék rá. Az álom bűntudatot ébresztett bennem. Bűnösnek éreztem magam álmomban is, mert a felbőszült apám tudta, hogy nem akarunk vele élni. Az álom minket mutatott, amint apát haza visszük, vagy megpróbálkozunk vele, de mindazonáltal mindnyájan egyetértettünk abban, hogy apának egyedül kell élnie. Magára hagyatott volt visszatérve a halálból, de amit mi csináltunk valójában, az  apa szállítása volt valami olyan helyre, ahol maga élhetett bárki segítsége nélkül mindaddig, míg ismét meg nem hal.

Egy ponton túl annyira rettegtem az álomtól, hogy megpróbáltam nem elaludni. Megpróbáltam jó dolgokat gondolni apámról és visszaemlékezni a betegsége előtti időkre, amikor még „haver”-nak hívott.

- Helló, haver – üdvözölt, amikor hazajött a munkából. Mindig el akart vinni bennünket valahová: a parkba, a boltba, egy labdajátékra. Szeretett sétálni, s amikor sétálni mentem vele, mindig mondogatta:

- Húzd a vállad hátra, ne ejtsd le! Tartsd fel a fejed és nézz a világ szemébe! Sétálj úgy, mintha az volna a célod!

            Amint nagy léptekkel haladt lefelé az utcán, vállai egyik oldalról a másikra mozogtak, mintha valami kalácstánc zenéjét hallaná. Szökelléssel mozgott. Türelmetlenül akarta látni mindig, mi van a sarok körül.

            A következő kérés új levél megírására egy különleges alkalommal esett egybe a családban: bátyám, Harold megismerkedett egy lánnyal, akit megszeretett, és többször randevúzott vele. Akkor éppen ebédre jött hozzánk. Napokig készültünk erre, minden látható helyet kitisztítottunk, átvizsgáltuk a házat, lemostuk a port a használaton kívüli poharakról, edényekről. Anyám is korán hazajött a munkából, hogy meggyorsítsa az ebédre készülést. Szétnyitottuk az összecsukható asztalt a nappaliban, s behoztuk a konyhai székeket. Anyám leterítette az asztalt egy kimosott fehér terítővel, s kihelyezte az ezüstkészletet. Ez volt az első családi alkalom apám betegsége óta.

            Nagyon megszerettem bátyám barátnőjét. Sovány volt, egyenes hajjal, és fantasztikusan mosolygott. Jelenléte felizzította a légkört. Csodálatos volt egy élő, lélegző lányt fogadni a házunkban. A vendég körülnézett, s azt mondta:

-          Ó! Soha nem láttam ilyen sok könyvet!

Mialatt ő és a bátyám az asztalnál ültek, anyám a konyhában volt: az ételeket rakta a felszolgáló edényekre, én pedig járkáltam a konyhából a nappaliba, sürögve-forogva, mint egy pincér, fehér ruhával a kezemen, kitűnő szolgálatkészséggel, a zöldbabot a feldíszített  asztalra helyezve. A konyhában csillogtak anya szemei, rám nézett, bólintott, és hang nélkül formálta a szavakat:

-          Elragadó teremtés.

Bátyám szenvedett a további várakozás miatt, bizonytalan volt, hogy mit mondhatunk. Állandóan a lányra nézett – Susan volt a neve-, hogy lássa, vajon meg van-e elégedve velünk. A lány egy biztosítási ügynökségen dolgozott, számviteli tanfolyamokra járt a City College-ba. Harold nagyon feszült volt, de ugyanakkor izgatott és boldog is. Vásárolt egy üveg Concord márkájú szőlőbort a sült csirkéhez. Felemelte a poharát és mi mindannyian ittunk, még én is. Abban a pillanatban csengett a telefon, s én a hálószobába mentem, hogy felvegyem.

-          Jonathán? Itt Frances néni.  Hogy vannak a többiek?

-          Jól, köszönöm.

-          Egy utolsó szívességet akarok kérni tőled. Szükségem volna még egy levélre Jacktől. Nagymamád nagyon beteg. Gondolod, hogy tudnál küldeni egyet?

-          Ki az? – hallatszott át anyám hangja a nappaliból

-          Ó, Frances tanti – mondtam gyorsan, és befejeztem a beszélgetést: „Most mennem kell, éppen ebédelünk.”

-          A barátom volt, Louis - mondtam visszaülve az asztalhoz. Nem tudja a matek oldalakat, hogy átnézze.

Az ebéd nagyon finom volt. Harold és Susan  elmosogatták az edényeket, mire elkészültek, anyám és én összecsuktuk az széthajtható asztalt, és visszaraktuk a fal mellé. Felsöpörtem a morzsákat egy szőnyegseprűvel. Mindnyájan leültünk, beszélgettünk, aztán bátyám hazakísérte Susant. Az este nagyon jól telt el.

            Egyszer, amikor anyám nem volt otthon, bátyám megjegyezte, hogy a levelek Jacktől valójában feleslegesek.

-          Mire ez a szertartás? – kérdezte bátyám felemelve a tenyerét. Nagymama majdnem teljesen vak, már félig süket, és félig béna. A helyzet valóban megköveteli az irodalmi kommunikációt? Szükséges, hogy az életszerű legyen? Felismeri- e az öreg hölgy a különbséget, hogy nem a telefonkönyvet olvassák fel neki?

-          Akkor miért kért meg rá egem Frances tanti?

-          Ez a kérdés, Jonathan, miért tette? Végül is saját maga is meg tudná írni a leveleket, mi lenne a különbség… és ha nem ő, miért nem a saját fiai, az amhersti tanulók írnak? Mostanra már meg kellett tanulni írniuk!

-          De ők nem Jack fiai!

-          Pontosan ez a lényeg! – erősködött a bátyám. Az elgondolás: a szolgálat. Apa rángatta az istrángot, hogy megszerezzen nekik nagy dolgokat. Frances of Westechernek igazából önköltségi áron kellettek a dolgok. És Moly tantinak, meg a  férjének, meg az exférjének is…És nagymama? Vajon szüksége volt a megbízatásra? Valamiért állandóan ugráltatták. Sohasem gondoltak arra, hogy az idő neki is fontos. Eszükbe se jutott, hogy minden szívességet, amit másoktól kértek, neki kellett fizetnie. Felszerelések kellenek, lemezek, órák, porcelánok, operajegyek, bármi vacak, hívjátok Jackot!

-          Az adta a büszkeségét, hogy képes volt megtenni nekik! – mondtam. Kapcsolatokkal rendelkezett.

-          De szeretném tudni, miért!- a bátyám elhallgatott, és kinézett az ablakon.

Akkor hirtelen derengeni kezdett, hogy ez a dolog egy kicsit engem is érint

-          Jobban kellene az eszedet használni – zárta le a beszélgetést a bátyám. 

Beleegyeztem, hogy még egy levelet írjak a sivatagról és meg is tettem. Elküldtem Frances tantinak. Néhány nappal később, amikor iskolából jöttem haza, úgy láttam, mintha a nagynéném ült volna a kocsijában a házunk előtt. Fekete Buick Roadmasterrel, nagyon széles, tiszta autóval járt, fehér kerékabroncsokkal. És tényleg ő volt: megnyomta a dudát, amikor meglátott. Odamentem és behajoltam az ablakon.

-          Helló, Jonathan – szólított meg. Nincs sok időm, be tudsz szállnia kocsiba?

-          Mama nincs itthon- mondtam. Dolgozik.

-          Tudom- mondta- hozzád jöttem, hogy beszéljek veled.

-          Nem jönnél fel inkább hozzánk?

-          Nem tehetem. Vissza kell mennem Larchmontba. Be tudnál ülni egy pillanatra, kérlek!

Beültem az autóba. Francs tanti egy nagyon csinos, fehér hajú asszonyság volt, nagyon elegáns és ízléses ruhákat viselt. Mindig szerettem őt, s mióta csak emlékszem, ő is gyakran hangsúlyozta, hogy jobban hasonlítok az ő fiaira, mint Jackre. Fehér kesztyűt viselt, fogta a kormányt, egyenesen előre nézett, mintha most is benne lettünk volna a forgalomban, s az autó nem állt volna.

-          Jonathan- kezdte a nagynénim, a leveled az ülésen van. Nem szükséges mondani, hogy nem olvastam fel őket a nagymamának. Visszaadom most neked és soha egy szót sem szólok róluk senkinek sem. Ez csak a kettőnk ügye. Sohasem gondoltam volna, hogy képes vagy megtenni ennyire előre megfontoltan  ezt a kegyetlen és természetellenes valamit.

Nem szóltam semmit.

-          Az anyádnak keserű érzései vannak, és én már látom, hogy megfertőzött velük. Mindig neheztelt a családra, ő egy erőszakos akaratú, konok, önző perszóna…

-          Nem – tiltakoztam. Ő nem olyan!

-          Nem várom el, hogy egyetérts velem. Ő vitte az őrületbe szegény Jackot a követeléseivel. Mindig a legnagyobb igényekkel állt elő, és ő nem tudta azt megelégedésére teljesíteni. Amikor még megvolt a boltja, az anyád bátyjának, aki ivott, fizetést adott. A háború után, amikor már kezdett egy kicsit keresni, vidramenyét kosztümkabátot kellett vennie Ruthnak, mivel annyira akarta, hogy neki is legyen egy. Jacknak adósságba kellett keverednie, hogy kifizesse, de ő akkor is akarta a vidramenyétet. Nagyon különleges volt a bátyám, valami rendkívülit kellett volna véghezvinnie, de anyádat szerette és az életét neki áldozta. A legtöbb pedig, amire anyád gondolt, hogy le ne maradjon a magunkfajta emberektől.

Én a Grand Concourse-on felfelé haladó közlekedést néztem. Egy csoport gyerek várakozott a sarki buszmegállónál. A földre tették táskájukat, és ott hülyéskedtek.

-          Sajnálom, hogy idáig kellett süllyednem – folytatta Frances tantim. Nem szeretek emberekről így beszélni. Ha nem tudok semmi jót mondani valakiről, akkor inkább nem beszélek. Harold hogy van?

-          Jól.

-          Segített megírni azt a bámulatos levelet?

-          Nem.

Néhány perc múlva szelídebben folytatta:

-          Hogy boldogultok?

-          Jól.

-          Meghívnálak benneteket pészáchra, ha anyád elfogadná a meghívást

Nem válaszoltam neki. Bekapcsolta a motort:

-          Most elköszönök tőled, Jonathán. Vedd el a leveled! Remélem, szakítasz időt arra, hogy elgondolkozz arról, mit tettél.

Ezen az estén, amikor anyám megjött a munkából, észrevettem, hogy nem olyan csinos, mint Frances tanti. Általában úgy gondoltam anyámra, mint egy jó kinézésű asszonyra, de most láttam, hogy miylen nehézkes, és milyen jellegtelen a haja.

-          Mit bámulsz rám? – kérdte anya bosszúsan.

-          Nem is bámulok..

-          Valami érdekeset tudtam meg ma – kezdte anyám. Érdemesek lehetünk a V.A. nyugdíjra az idő miatt, amit apátok a haditengerészetnél szolgált. Ez meglepett engem. Soha senki nem mondta nekem, hogy apám a tengerészetnél szolgált. Az első világháborúban – folytatta - a Webb Hajózási Akadémiára ment a Harlem folyóra. Tengerész zászlósnak képezték, de a háború véget ért, és ő sohasem kapta meg a megbízatását.

Vacsora után mind a hárman felforgattuk a szekrényeket, hogy apa papírjai után kutassunk abban a reményben, hogy találunk valami jelzést, amely a Veterán Adminisztráció iktatószámát viseli. Két dolgot kapartunk elő: a Győzelmi Érdemérmet, melyet – bátyám szerint – mindenki megkapott a Nagy Háborúban való szolgálatáért, és egy meglepő tintahal színű fényképet apáról és hajóstársairól egy hajó fedélzetén. Trapéz nadrágban és rövid ujjú trikóban voltak, és felmosóronggyal, vödörrel, partvissal és kefével voltak felfegyverkezve.

-          Ezt nem tudtam – mondtam önkéntelenül. Ezt nem tudtam….

-          Csak nem emlékszel rá – mondta a bátyám.

Sikerült apát megkeresni a fényképen. A sor végén állt, vékony, jóvágású fiatalember volt, teljes hajjal, bajusszal, és intelligensen mosolygó arckifejezéssel.

-          Volt egy viccük – emlékezett anyám. Úgy hívták a kiképző hajójukat, hogy S.S. Székrekedés, mivel sohasem hagyta el a helyét.

Sem a kép, sem a medál nem volt semmire sem elég, de a bátyám úgy vélte, hogy apa szolgálati dokumentumai egy másolatának Washingtonban kell lennie, és csak tanulmányozás kérdése, hogyan menjünk és találjuk meg.

-          A nyugdíj nem jelentene sokat – gondolkodott el anyám.  Húsz vagy harminc dollárt. De biztos segítene.

Fogtam apa és hajóstársai képét és az ágyam melletti lámpával szemben felállítottam. Belenéztem apa fiatal arcába, s kapcsolatba akartam hozni azzal az apával, akit ismertem. Hosszú ideig néztem a képet. Csak fokozatosan találta meg a szemem közte és kissé távolabbi könyvszekrényen álló A nagy tengeri regények című  sorozat közötti összefüggést. Apám adta nekem azt a sorozatot: egyforma zöld kötése volt a könyveknek és aranyozott volt a feliratuk. Köztük volt Melville, Conrad, Victor Hugo és Marryat kapitány könyve. És a tetejükön keresztül fektetve, az elhajló felső polc alatt begyömöszölve ott volt a régi tengerésztávcső, rézcsatos tokban.

            Elgondoltam, milyen ostoba, figyelmetlen és egocentrikus voltam, hogy sohasem értettem meg, míg élt, hogy mi volt apám élete álma. Más részről, megírtam Arizonából címzett második levelemben valamit, ami úgy felbőszítette Frances tantit, hogy enyhítsem a magamról hozott ítéletet. Ezzel fejezem be, hogy itt közreadom azt a levelet hiánytalanul:

            „Kedves Mama,

            Ez lesz az utolsó levelem hozzád, mivel az orvosok megmondták, hogy haldoklom. Eladtam az üzletet elég jó haszonnal, Küldök Francesnek egy, a számládra befizetett ötezer dollárról szóló elismervényt. Ez az én ajándékom Neked, Mamácska. Frances mutassa meg neked a betétkönyvet! Ami a kornyadozásom természetét illeti, a doktorok nem mondják meg, mi az, de én jól tudom, hogy egyszerűen elrontott életem miatt haldoklom. Soha nem kellett volna idejönnöm a sivatagba. Nem számomra való hely volt ez.

            Megkértem Ruthot és a fiúkat, hogy a testem égessék el, és a hamut szórják a tengerbe.

                                                           Szerető fiad:

 Jack”

WAINE: RAFFERTY

                Állandóan azon igyekezett, hogy megfoghassa a lány kezét, amint hazafelé sétáltak a moziból ebben a tikkasztó nyári éjszakában. Nem az ő otthonába, nem is az övékébe, hanem a lányéba mentek. A lány házát ment megnézni.
- Oh, Walter, ne!  - tolta el magától a társa.
- De, kedves.
- Ne, kérlek, ne - a tiltakozás határozottabb volt. A fiú tett néhány lépést a csendben, aztán kifakadt:
- De meddig fog ez még így menni?
- Csak addig, míg el nem döntöttem, mik az érzéseim.
- Az egyik vagy a másik irányba?
- Az egyik vagy a másik irányba.
A férfi felsóhajtott.
- De ez évekbe telhet.
-  Walter, mondom, hogy nem fog évekig tartani. Minden, amit kérek tőled, hogy adj egy kis időt. Alig háromszor vittél el vacsorázni, máris feleségül akartál venni.
-  Tizenegy nap múlva , ahogy először megláttalak - mondta a férfi tompán.
- Igen, de ismered az állapotomat, amiben vagyok.
Az utca üres volt, így hát senkit sem zavart meg Walter hirtelen feltörő vad kacagása.
- Jól van - bosszankodott a lány. Tudom, nem szereted, ha megemlítem, de szembe nézhetnél a tényekkel.
- Rendben. Szembenézek a tényekkel. Annyi ténnyel nézek szembe, amennyivel csak akarod, de boldog lennék, ha tudnám, hogy elfogadod az én szempontomat is, amiért minden más szempontot figyelembe veszek.
- Ne légy ostoba, kérlek!
- És ez a legfőbb körülmény - mondta a férfi hangosan. - Akkor találkoztam veled, amikor Rafferty éppen dobott.
- Köszönöm, hogy ilyen udvariasan fejezed ki.
- Dobott. Elküldött magától. Nyugdíjazott anélkül, hogy gondoskodott volna rólad. Rafferty, aki ugratott csak, amikor készült feleségül venni.
- Soha nem tett ilyet - vágott közbe gyorsan a lány.
- Helyes, legyünk méltányosak iránta. Nyíltan tényleg nem mondta. Csak hagyta, hogy reménykedjél abban, hogy ha ágyba mész vele, s hagyod, hogy megszokjon, majd úgy fogja érezni, hogy szeretné, ha állandóan közelében légy.
- Tévedsz, tévedsz! Mindig tisztában voltam vele, hogy nem gondolta volna. Soha egyik nőjét sem akarta feleségül venni.
- Isten bizony, elhiszem. Megértelek. Olyan nagyon akartad Raffertyt, hogy nem törődtél azzal, mi történik, vagy hogy az egész meddig tart.
- Szerelmes voltam bele. Nem látom be, miért tagadjam. De te hozod fel állandóan, nem én.
- Igen, én hozom fel állandóan - azért, amiért a legfontosabb.
- Mondtam már neked, hogy nem látom be, miért tagadjam.
- Nem kérem, hogy tagadd le. szerelmes voltál Raffertybe, és aztán hogy elhagyott, összeomlott a világ. Éppen készült vége lenni a világnak, mert ő nem akart visszavenni, amikor megismerkedtem veled.
- És tizenegy nap múlva máris házassági ajánlatot tettél nekem - mondta a lány.
Befordultak abba az utcába, amelyben a lány lakott. A kensingtoni fényes hold lágyan világított le, a főút forgalmának zsongását a mellékutcák zaja tompította.
- Megkértem a kezed. És már három hónap telt el.
- Három hónap?! - a lány megállt. Meggondoltad egyáltalán, ha megházasodunk, körülbelül negyvenöt évig leszünk együtt?
- Igen, tisztában vagyok vele.
- Nos, akkor.
- De Izabell, hallgass meg.
Tovább sétáltak. A férfi folytatta:
- Ez nem idő kérdése - legalább is nem annyira, amennyire te felfogod. Éppen mivel a házasság olyan hosszú idő, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy valakit hosszú ideig kellene ismergetni, míg teljesen tudom, hogy ki és milyen ember egyáltalán.
- Nem?
- Természetesen nem. Én tudom, hogy feleségül akarlak venni rögtön azóta, ahogy találkoztunk.
- Igen - kezdte a lány határozatlanul - de te nem vagy.
- Nem, én nem vagyok egy rettenetes szerelmi kalandon túl, amelyben a magasságokig emelkedtem és aztán összetört a szívem.
- Sohasem mondtam, hogy összetört a szívem.
- Igaz. Helyes. Sohasem mondtad.
Elérték a lakás ajtaját, ahol a lány lakott, aki kinyitotta kézi táskáját, hogy megkeresse a kulcsot.
- Izabell - az Isten szerelmére.
- Nos, igen, Walter - mondta a lány nyugodtan. - Mióta szóba hoztuk a szakítást, őszinték is lehetünk. Én voltam azon, hogy szakítsunk.
- Te voltál? Úgy érted, te voltál, ugye?
- Fölösleges olyan elkeseredettnek lenned. Egyedül magam döntöttem úgy, hogy mindennek vége köztem és .. hogy minden befejeződött.
- Közted és Rafferty között - mondta a férfi gonoszul. - Miért nem ezt mondod? Megrémültél egy névtől? Rafferty, Rafferty, Rafferty. Talán a név is megidézi?
- Szeretném, ha visszafognád magad - mondta a lány még mindig nyugodtan.
- Ahogy mondom, eltemettem a múltat.
- Csak félsz, hogy a múlt kikel a sírjából, és újra követelni fog. Semmi nehézségbe nem kerül annak a földnek a lerázása, amit képes voltál föléje rakni. Azt a körülbelül fél hüvelyknyit, mondhatnám.
- Minden, amit kérek, és nem tudom, hogy hányszor akarod még, hogy elmondjam neked - egy kis lélegzetvételnyi idő, csak erre van szükségem. Láttam, mi történik azokkal a lányokkal, akik közvetlenül a szakítás után házasodnak meg. Megmondtam neked, hogy megfontolom az ajánlatodat.
- És milyen hosszasan akarod még a fontolgatását folytatni, az Isten szerelmére?
- Magamban őrzöm, mialatt jobban meg kell, hogy ismerjelek.
- Nézd, ha jobban meg akarsz ismerni, akkor miért nem.
- Ó, ne! - mondta fáradtan. Ne kezd ezt újra! Egyszer s mindenkorra közlöm veled, hogy nem akarom újra átélni az egészet.
A férfi csendben, tehetetlenül leeresztette a kezét maga mellett.
- Nos, hát nézd - szólalt meg a lány békítőleg. Fáradt vagyok, bemegyek és lefekszem. Köszönöm Walter, hogy elvittél vacsorázni.
- Gyere hozzám feleségül! - kérlelte a férfi.
- Ne rágd magad - mondta a lány még mindig kedvesen. Mindent megteszek, amit csak 
tudok. Nem játszogatok veled, igaz?
- Legalább is nem úgy játszadozol, mint ahogy Raffertyvel tetted - szúrt egyet a férfi.
Egy pillanat, és a kulcs már meg is volt, a kulcslyukba került, és elfordult, és a lány már be is lépett a házba.
- Izabell.ne, ..kérlek..
- Jó éjszakát!
- Ne, kérlek, kedves, csak egy másodpercre..Nagyon sajnálom. Ugyanolyan dühös vagyok magamra, mint amilyen te lehetsz most rám.
- Nem hinném.

- Nem úgy értetted- sziszegte Izabell. Miért nem látod be végre, hogy olyan őrülten féltéken vagy, hogy nem tudsz elszakadni a témától - állandóan vakarnod kell, mint a sebet, valami gusztustalan sebet.
- Várj! Istenemre, nem tehetek róla. Valóban nem tudok a témától szabadulni, de ki tudna, ha a helyemben lenne? Nézd kedves - voltál szerelmes, biztosan be tudod látni.. Tudnod kell, milyen az.Te sohasem voltál féltékeny?
- Féltékeny? - kérdezte a lány valami új éllel a hangjában. Melyik nő szerette őt valaha is, és megmenekült attól, hogy féltékeny legyen?
- Hát akkor.
- Csakhogy én jobban ellenőrzés alatt tartottam az érzéseimet, minthogy nevetségessé tegyem magam.
- Minthogy nevetségessé tedd magad - ismételte a férfi szomorúan. Milyen igazi angol vagy! .Úgy gondolod, hogy a legfontosabb dolog, amit az érzelmeinkkel csinálni kell, hogy elrejtsük őket. De emlékezz erre: ha sikeresebben rejtetted el a féltékenységedet, mint én, mindent egybevetve némi vigaszt is elkönyvelhetsz magadnak  - a szerelmi kapcsolatod nem volt csupán a kőfalnak csapódás végtelen sorozata, mint az enyém veled.
- Miféle vigasz? - kérdezte a lány érdeklődéssel.
- Vele háltál, nyíltan megmondva.
- Jó éjszakát! - Izabell bent volt és az ajtó csukódott.
- Izabell - legalább hagy telefonáljak - Az ajtó még eléggé nyitva volt ahhoz, hogy a férfi hangját meg lehessen hallani. A lány felemelte a hangját:
- Világossá tettem az álláspontomat ebben a kérdésben. Nem akarom, hogy állandóan hívogass. Mondtam, hogy majd hívlak, ha kedvem szottyan elmenni veled, és én úgy gondolom, ahogy mondom. Ha egyszer is felhívsz, ha felveszem a kagylót, és meghallom, te vagy, megszakítom a vonalat és ez lesz az utolsó, amit egymással teszünk. Világos?
- Igen - a férfi halkan szólt.
- Akkor jó éjszakát, Walter.
- Jó éjszakát. Western 8864..
- Megvan a számod, tudod! - mondta s az ajtó bezárult..
- Walter?
- Izabell - tényleg te vagy?
- Ki más lenne?
- Eddig vártalak, minden éjjel, hogy telefonálj.
- Csak ne sajnáltasd magad! Az előző szerdán voltunk moziban és ez csak öt éjszakával ezelőtt történt.
- "Csak!"
- Vigasztalódj. Jó hírem van számodra. Egy estélyre megyünk.
- Ne mondd!
- Hát nem fogadod valami kitörő örömmel.
- Ez olyan estély lesz, amelyen a legcsekélyebb esélyem sem lesz arra, hogy néhány percre egyedül kaphassalak?
- Ez attól függ, ahogyan viselkedsz.
- Gondoltam, azt akarod, hogy megismerj!
- Igen, azt akarom. Egy ember sokat megtudhat egy személyről, ha látja, hogyan viselkedik a többi ember közt egy társaságban.
- Miféle népek lesznek ott?
- Nem tudom biztosan. Olyanfélék, akiket te talán nem szeretsz. Jó társaságból való emberek. Ez egyike Roderich és Helen partyjának.
- Kedveled őket?
- Lehet. Minden esetre el akarok menni. Hívj fel holnap este. Gondolom, kilenc körül kezdődik.
- Eljössz velem vacsorázni először?
- Köszönöm. Szeretnék.
- Akkor fél nyolcra jövök.
- Ne! Csak nyolcra. Nem leszek kész fél nyolcra.
Így folytatták a beszélgetést még néhány percig, anélkül, hogy Walternek sikerült volna kedvezőbb időbeosztást elérnie a lánynál.
Egy óra elteltével a partyn Walter úgy érezte, hogy csak gratulálhat magának. Eltekintve a házigazda és háziasszony felületes üdvözlő szavaitól, senki sem beszélt velük. Úgy látszott, a vendégek mind ismerték egymást, és túlságosan rátartiak, kedvetlenek voltak ahhoz, hogy egyetlen szót is intézzenek valakihez, akit nem ismertek. Így sikerült végül is Izabellt sarokba kormányoznia, és minden nehézség nélkül a lány figyelmét lekötnie. Igaz, Izabell állandóan a válla fölött pislogott át, vajon nem volna- e némi kilátás valami jobb szórakozásra, de Walter sohasem várta el, hogy a dolgok tökéletesek legyenek, és teljesen boldog volt: beérte azzal, ami adatott számára.
Az első óra így kellemesen telt el, de a másodikból még néhány perc sem ment el, amikor történt valami.
- Izabell, maradj csendben! - A férfi a lány válla fölött figyelmesen a bejáratot vizsgálta.
- Ne fordulj meg! - suttogta.
- Mi,az ördögért ne?!
- Úgy gondoltam, felkészítlek egy kissé megrendítő meglepetésre, mielőtt megfordulsz.

COMENIUS ÁMOS JÁNOS

NÉHÁNY VALLÁSOS   ÉNEKE

FORDÍTOTTA

MARTINÁK JÁNOS

SÁROSPATAK, 2011.

TARTALOM

Felvezetés 

Az emberi halandóságról

Egy másik ének

Reggeli ima a Szentháromsághoz 

Németből

Más gyermekdalocska

A szentegyházról 

A hű lelkek búcsúja a világtól 

A kiadó jegyzete

.

AZ EMBERI HALANDÓSÁGRÓL

Ének a jelen élet változandóságáról, nélkülözéseiről, gürcöléséiről,
Isten kezébe ajánlva magunkat.

                                              
Én az Úrhoz hanyatlottam,
Gondjaira bíztam magam,
Éltetsz vagy halált adsz nekem,
én Istenem,
ítéleted büszkén veszem.

Rossz célra ne gondoljatok,
tisztán csak az övé vagyok:
Megvizsgálta a lelkemet,
a szívemet,
s dicsőségre megszeretett.

A világban zavar tombol,
mindenfelé szükség honol,
éltünket gyorsan leéljük,
nincsen helyünk,
háborúkban fecséreljük.

Mi az ember? Szenvedő sár!
Rossz utódok, síró anyák.
Világra jön gyengén sírva,
kitakarva,
és semmi nélkül száll a sírba.

Nem segít vagyon, hír, tudás,
halál elől nincs elbújás,
Mindent önmagába fogad,
a dolgokat,
ami élő, mind elragad.

Ma az ember jár, küszködik,
holnap ravatalon fekszik.
Virágzik még ma a rózsa,
hervad szirma,
s fonnyadtan hull a porba.

Megmásíthatatlan törvény:
mindenkit elnyel az örvény.
Emlékét bárki gondolja,
és gondozza,
a sors végül eloszlatja.

Isten, add, hogy emlékezzünk,
halál a befogadás nekünk.
A kelyhének kiivása
ember átka,
porrá, hamuvá válása.

Bűnünkért megharagudtál,
és a gyötrő sorsba hoztál,
A halál azért veszejt el
nagy kegyetlen,
érdemre nincs tekintettel.

Rövid volt itt az életem,
bántott kín s a gyötrelem:
Ezért, ha éveim metszed,
én Istenem,
a halál nyereség lesz nekem.

Bár a bűn kínoz, űz, izzaszt,
súlyos ítélettel riaszt,
tudom, az Úr értem szánta,
adta bajra
a fiát e bús világra.

Jézus Krisztus, a szent halott,
ki érettünk áldoztatott,
értem jött el, hogy segítsen
és megmentsen,
poklot vérével enyhítsen.

Csak neki akarok élni,
e világból hozzá menni.
Akárhogy is, övé vagyok.
Hálát adok:
tőle boldogságot kapok.

Vigasza és ítélete
egy új élet ígérete,
amit a végsőről tudok:
sírt elhagyok,
s az élet forrásához jutok.

Bízom, hogy a csontjaimat,
elvetett végtagjaimat,
a végtelen bölcsessége
erősítve,
egy testté szűri majd össze.

Az Istent megpillanthatom,
saját szemmel megláthatom,
szenteknek közösségében,
közepében,
az öröklét örömében.

Ó, te, ki meghaltál értünk,
Krisztus, hogy mi üdvözüljünk,
a te szent érdemeiddel,
szeretettel
az Istenhez vittél minket.

Amen. Hallgasd sóhajtásunk,
add meg boldog elmúlásunk!
Hagyd, hogy majd ott együtt
énekeljünk,
és örökre örvendezzünk.

EGY MÁSIK ÉNEK,

az Isten legfontosabb jótéteményeiről, félig távozásra készülődve.
Hozzákapcsolva az énekléshez, amikor valakinek
a közösségből születésnapja van.

Lelkem, az Uradat dicsérd,
köszönetet adj neki.
Ő testesít minden reményt,
reá szorul mindenki.
A világot ékesítik
bölcsessége csodái,
mind a tetszők, mind az élők
hatalmának virági.
Uram, engedd, hadd soroljam
amit adtál énnekem,
tudom, tőled azért kaptam,
mert te szeretsz engemet.
Az a sok jó, mit csináltál,
bizonyítja számomra:
az életben és az égben
kedves vagyok számodra.

Titokzatos törvényedben,
amit bevilágítottál,
keresztényi erényekben
üdvre jónak találtál.
Engemet, hogy ne bomoljon,
amit már megkötöttél,
az életre a nagy könyvbe
nevemmel bejegyeztél.

Miután a gyönyörű fényt
a föld fölé helyezted,
értem és teremtményidért
az égre fölemelted,
hogy elégedetten éljünk,
nekünk megteremtetted
örömidet, gyönyöridet,
tápláljanak bennünket.

Hogy a rossz használatukért
büntetést ne szenvedjem,
és a nagy viszályok dühét
szüntelen ne rettegjem,
szeretett egyetlen Fiad
odaadtad érettem:
fájdalmában, halálában
nyertem új életet.

Mikor eljött az én időm,
hogy a fényre vezessél,
megformált részeimből
egy testté szerkesztettél.
Nekem, Uram, védelmemre
jó szülőket rendeltél,
egészségre, szeretetre
gondjaikba helyeztél.

Aztán az élet az anyából
a fényre kivezettetett,
a te sötét éjszakádból
hálával emelkedett:
Most így kegyelmedbe vetve
megújít a keresztség,
megszentelve és repesve
vár reám az öröklét.

Az Írással igazoltad,
hogy én Krisztusban élek,
benne azt nyomósítottad,
hogy igaz hitben égek.
Benne megerősítetted:
igaz akarat mellett
bízzak benned, tiszteljelek,
szomjazzalak tégedet!

Mivel por és hamu vagyok,
olyan sokszor elesem,
de te szolgádat nem hagyod,
és felemelsz engemet.
Lemosod fiad vérével
életem minden szennyét:
Igazolod, bizonyítod,
ő az igazi szentség.

Istenem, a tied vagyok.
Ezt ki ítélhetné meg?
Neked adva boldog vagyok,
semmi nem szomorít meg.
Csak amikor mielőttünk
is világossá teszed:
az eltévedt bűnös testet
törvényre kényszeríted.

Bár néha ellenséget küldsz
és felörlő kínokat,
nem hagysz magamra egyedül,
érzem óvó jobbodat.
Törvényed megtapasztaltam,
s ez bénítja lelkünket:
hogy időnként kedved szerint
büntetsz néha bennünket.

Tud a te kezed sújtani,
ha a szükségét érzi,
ugyanakkor tud ölelni,
ha a szavad vezérli.
Éppen ezért eltökéltem,
intő szódnak engedek
hűségemmel, értelemmel.
Tarts az úton engemet!

Kétségbeesésbe jutván
érted kiáltottam én.
Ártatlanságomat tudván
te kimenekítettél.
Uram, benned reménykedem,
válassz hát ki magadnak:
ha így teszel, én azt hiszem,
hiteim meg nem csalnak.

Menjek veled utaidon,
vezess a magasságból.
Töltsd meg lényem szent lélekkel,
én követlek hálából.
Végül vigyél a mennyekig,
te hűséges szolgádat,
hol tégedet, Istenemet,
örökkéig imádlak.

Lelkem, dicsérd az Uradat,
adj neki köszönetet!
Ő viseli a gondunkat,
benne leld reményedet.
Ami nálad elkezdődött
Isten dicsőségére:
ő kivezet és elvezet
az örök fényességre.

REGGELI   IMA  A  SZENTHÁROMSÁGHOZ

Fogadd kora áldozatom
Isten, hogy felébredhettem!
Őrizz ma is jobb kezeddel.
Távoztass el minden rosszat,
védd meg minden szolgálódat.

Krisztus, lelkeknek világa,
gyújtsd meg fényedet bennem,
hogy utamon tisztán menjek,
képes legyek a munkára
én, és szeretteim hasznára.

Szentlélek, aki a szívben
választasz ki, az enyémet,
hogy szolgáljon istenének,
őrzöm itt most tisztelettel,
majd vele fent a mennyekben.

NÉMETBŐL

Danket Gott dem Herrn etc., ami B. Jan Veleckyből
volt összeállítva

Isten virági!
Őt magát imádni
most siessetek!
Neki köszönjetek:
fenn, te örök fény,
a dicsőség tiéd!
ó drága Atyánk!

Megalkotónk vagy,
és ural hatalmad:
fűszál életünk
benned felpezsdül,
iszik,szenderül,
majd újra felpezsdül,
ó drága Atyánk!

Bár vétkezünk,
kegyelmet lelhetünk,
öröm az nékünk,
hogy fiadért élhetünk,
szent vízzel mostál,
üdvösségre hoztál,
ó drága Atyánk!

Nincsen hatalmunk
ezért viszonozzunk.
Hagyd, hogy tiszteljünk,
mindig dicsőítsünk,
éretted élünk,
fogadd el hát tőlünk
ó drága Atyánk!

Végy gondjaidba,
őrizz karjaidba,
kérünk tégedet,
add szent Lelkedet,
hogy szerethessünk,
utadon követhessünk
ó drága Atyánk!

Nevelj jó hitre,
gazdag erényekre,
több lesz mibennünk,
mit általad nyerünk.
Krisztus keresztje
a mennybe vezet fel
ó drága Atyánk!

Add még erődet,
őrizd szüleinket,
s kik többre visznek,
a jóra nevelnek!
Fizess helyettünk,
ők élnek érettünk,
ó drága Atyánk!

Szeress engemet,
nélküle szenvedek!
Őrizd lelkemet,
ugyanúgy testemet,
s utam véginél
a mennyekbe vigyél
ó drága Atyánk!

MÁS GYERMEKDALOCSKA

gyermekekkel való éneklésre az iskolában vagy a
katekizmus mellett a gyermekek számára tartott
prédikáción, újra szerkesztve, lengyel dallamra a
következőképpen:

Magasságos Isten,
teremtményed mind tisztel,
hálás szeretettel
hát meghajlik előtted.

           
Gyermeki kis szívünk,
kik neked rendeltettünk,
most színed elé lép,
fogadd, kérünk, énekét.

Kis tálkánkat ne nézd,
bánatunkat ne tetézd,
légy inkább mivelünk,
hogy most megtisztelhessünk.

Kegyed édessége
szívünknek édes méze,
hogyha vele életünk,
csak tehozzád térhetünk.

Uram, add meg nekünk,
hogy benned gyönyörködjünk.
Amíg élni fogunk,
mindig jobbra sóvárgunk.

Amen, Uram, Amen.
Engedd meg, hogy úgy legyen:
bennünk a te lelked,
öröklétre vezessen.

A SZENTEGYHÁZRÓL     

újjá szerkesztett ének a régi izraeli közösségek elvetéséről
és elhagyásáról (Ésaiás kap. 5., 1. atd.)

Az Úrnak énekelek
a szőlőskertjéről,
az egykori híresnek
a jó tételéről.
Melyet szeretettel
és díszül nevelt fel:     
méltó megénekelni,
jó példának venni.

A sok termő jó tőkét
a hegyre ültette,
nevelt hozzá dús sövényt,
körül kerítette.
Kedvelt dombra helyezte,
és gonddal nevelte.
Megtisztította körét,
kiszedte kövét.

Torony alatt a szőlő
gyümölcsét ígérte;
de az éltető erő
nem pezsdült meg benne.
Nem ízes fürtöt termett,
ám inkább e helyett
mind megrohasztotta:
a bűn gyümölcsét hozta.

Jöjj, Uram, és légy bíránk
köztem és kerted között,
amiért e rút viszály
így közénk költözött.
Mi mindent csináltam rég?
Mi többet tehetnék?
Már e várakozás is
a pusztulásba visz.

Halld, hogy most mit gondolok,
elmondom hát neked:
szőlőd majd én gondozom,
és átokkal verem.
Sövényt, várát lebontom,
földig lerombolom:
kell, hogy útra eresszem,
hogy számodra megmentsem.

Nem akad, ki érte tesz,
meg semmi nem védi,
mindenkinek szabad lesz
majd végigtaposni:
a felhő nem takarja,
az eső nem áztatja,
fojtó hőség hevíti,
tüskés gaz növeszti.

Az Úr e szőlőskertje
kit legjobban áldott:
a zsidók közössége,
kit magának váltott.
Minden férfi téve meg
Isten tőkéjének,
akiket úgy szeretett,
ápolt, művelgetett.

Vétkeztek? Megbocsájtott,
javulást remélve:
bosszúja le nem sújtott,
azért nem feledve:
bizony ők így nem félve
süllyedtek a bűnbe,
Isten szavát nevették,
majd el is vetették.

Végül róluk a szemét
az Urunk levette,
és tőlük a szép reményt
is elrekesztette.
Ő kegyetlen példaként
vonta meg a reményt:
mert a szíve tele lett
embergyűlölettel.

Azok helyett add nekünk
akiket kivágtál,
termékenyek hadd legyünk,
ha már választottál.
Hogy gyümölcsöt teremjünk,
szíts erőt mibennünk,
hogy életet hozhassunk,
felvirágozhassunk.

Mi érettünk is hordod
nehéz bánatodat,
e miatt méltán ontod
ránk a haragodat:
Csehek, kiket szerettél,
Minket elvetettél:
szőlődet nem őriztük,
lelki restek lettünk.

Mert súlyosan vétkeztünk
kegyességed ellen,
fegyelmezést érdemlünk,
sújts reánk hát hévvel.
Büntetésig megóvtál,
most végre ránk szóltál:
az igazat ismerjük,
azért szégyenkezünk.

De magunkat rábízzuk
a szeretetedre,
hogy örökre nem vagyunk
taposva a földre:
összefogsz szétszórtakat,
szomorítottakat,
s az egyház bennünk fénylik,
dicső ékességig.

Új ültetvényeidet
felvirágoztatjuk,
jó szőlőtőkéidet
mind termőre hozzuk.
Adj jó erőt minekünk,
hogy hasznosat tegyünk!
Feddésid úgy kellenek,
Hogy jóra vigyenek!
Amen.

      
A HŰ LELKEK BÚCSÚJA A VILÁGTÓL

a megdicsőült örökkévalóságra sietéskor

Tőled most már távozom,
szörnyű, bűnös világ,
fájó testből kihalok,
lelkem bomló virág.
Édes életre repül,
mely örökre árad,
égben csendes béke ül,
s a gyötrelem fárad.

 A küszködést a világ
széjjel teregeti,
s az ember hol üdvöt vár,
csak keservét leli.
Létet homály szennyezi,
alakoskodó az ember,
a rút csalást kedveli,
míg nyomorban szenved.

Öklendezve törnek fel
a múlt kacagási,
síkos, hangos tort ülnek
rút kicsapongási.
Nincs, ki az Úrra figyelne,
csak fetreng a sárban,
nincs erénybe öltözve,
fut csak a halálba.

Krisztus, add a kezedet,
itt elveszejtenek,
öröklétre vigyél fel,
ne hagyj el engemet.
Ember bolyong szerteszét,
cél nélkül tengenek,
én a szent keresztedért
jólétre sietek.

Halál nekem kaput tár,
mögötte sejtelek,
s ahogy folyik a Jordán,
hozzád hazamegyek.
Te már én előttem jársz,
igaz, jó vezérem,
már kitárt karokkal vársz,
vidít érkezésem.

Te mondtad: Veled leszek,
az erőd el nem hagy,
a vészen át vezetlek,
nekem rendelve vagy.
Uram, Jézus, szavadra
esdekelve kérlek,
te vigy birodalmadba,
mert az úton félek.

Félek a zord haláltól,
mint ahogy te féltél,
amikor e világban
embertestben éltél.
Te állsz a halál felett,
én hát mitől féljek?
Ahogy most így közelgetsz,
győzelmed érzem.

Meg fogom majd ismerni
a te oldaladnál,
s az ellentől nem félni,
bárhonnan rohan rám.
Hiába hát száz halál,
a siralomvölgybe'
örök világosság vár
a te örömödre.                        

 Jobb nekünk Péterrel itt
és Dáviddal élni,
merhetünk-e többet is
Istenünktől kérni?
Egy nap többet ér
a földi ezernél,
hogyha veled élhetünk
ragyogó fényednél.

Nem vágyom én már többre:
feljussak az égbe,
és egy kicsi időre
állhassak elődbe.

Jöjj és gyengéd kezeddel
emelj vállaidra,
és a hű szeretettel
vígy birodalmadba.
Amen. Amen. Amen.

A   KIADÓ  JEGYZETEI
           

            Comenius alakja az egész világ csodálatát kivívta lenyűgöző nagyságával. Testvérünk nagyságának egyik összetevője sokoldalúsága volt. És ebben a világi nagyságban és ebben a sokoldalúságban elhalványulhatott és mind a mai napig elhalványodhat felismert nagysága, hogy a maga korában ő volt az Énekelt zsoltárok Comeniustól című gyűjtemény alapján nemzete legnagyobb költője. Keveset hangoztatják, hogy ez a híres nagy tanító volt az énekek zeneszerzője is. Ezek az énekek a Kancionál című gyűjteményben találhatók, amelyeket Comenius Amsterdamban adott ki 1659-ben. Ebben azonban minden mű a szerző megnevezése nélkül szerepel, így történt, hogy sok mai evangélikus egyházi éneket tévesen Comeniusnak tulajdonítanak, és az sem szerencsés, hogy sok Comenius által írt ének feledésbe merült. Comenius emlékét a folyó jubileumi évben megtisztelték azzal, hogy az egyéb munkák között adódó kis időkben foglalkozni kezdtek ezeknek a műveknek a tanulmányozásával. Az eredményt szakszerű listával hozom nyilvánosságra.
Ebben a kis könyvecskében a széles olvasóközönség számára mutatok be egy kis csokrot Comenius legszebb költeményeiből. Kiadásának alapjául Comenius kéziratgyűjteményét vettem, amely a cseh királyi múzeumban található. (Jelzet: IV. E. 18.) Néhány német vagy lengyel vallásos éneket a bevett cseh ritmussal dolgozott fel, és néhány régebbi darab a J.A.C.-tól származik. Az átírt énekek esetében hűségesen ragaszkodtam a kézirathoz, és állandóan egyeztettem az amszterdami Kancionalban található lenyomattal. Jó okkal és következetesen a mai helyesírást használtam, ezzel, sajnos, elveszett a szövegek nyelvi bája. A szóbeli kifejezésben rejlő sok érdekességet, a kedv, a düh, az aggódás, az erő kifejeződését nem véletlenül hagytam a szövegünkben, mivel a rímhasználatban így fordulnak elő. Az okleveles forma megkívánná az egész gyűjtemény tudományos kiadását, bízom benne, hogy ez meg is fog történni.

Az alábbiakban néhány rövid megjegyzés teszek az itt megjelent énekekhez:

ISTENNEK SZENTELEM MAGAMAT EGÉSZEN
Kézirat: l. 37b, Kancional: 703. oldal. Csak kéziratos formában. Itt és a Kancionálban is megjegyzés található mellette: "Németből átvéve: Ich hab mein Sach Gott heimgestellt." Az ének végén a kéziratban (l. 38 a) pirossal: "Ének minden ember nyomorúságos útjáról a földön. 3. Mózes, 47: 9. - Ennek és  a következő énekeknek az olvasásához felhívom a figyelmet az ócseh mássalhangzó-rendszer sajátosságaira, amelyek itt is megmaradtak, nevezetes, hogy az r, l, n mássalhangzók elmosódott szótagok, tehát "scetl" (stel') olvasás; "rekl" (rek') folyó; "spravedlnost" (spravednost) igazság.

LELKEM, AZ URADAT DICSÉRD
Kézirat: l. 34a, Kancional: 485. oldal, lent. Ennél előfordul néhány eltérő olvasat: "Lelkem, Uradat dicsérd; 3. versszakban: "Az ő tanácsára". A kézirat utolsó előtti sorában és a Kancionálban: "midőn örökké tisztelnének téged". - Az éneket Prágában is kiadták "Jan Ámos Komensky éneke" címmel. Ez eredeti szerzeménye.

REGGELI IMA A SZENTHÁROMSÁGHOZ
Kézirat: l. 41 b, Kancionál: 678. oldal. Lengyelből fordítva.

Ó SZERETETT GYERMEKEK
Kézirat: l. 29 a, Kancional: 642.odal

Ó NAGY ISTEN
Kézirat: l.29 b, Kancional: 643. oldal. A cím csak a kéziratban. Comenius eredeti szerzeménye.

AZ ÚRNAK ÉNEKELEK
Kézirat: l. 26 a, Kancional: 230. A felirat csak a kéziratban. Eltérő olvasat: Kancional: 9. versszak: "semmiféle kegyesség fénye"; 11. versszak: "az egykor magunkban szeretett, derék, nemeslelkű csehek". -Comenius eredeti szerzeménye az ő megható, szubjektív megjegyzéseivel. Kinyomtattam ezt az éneket dallammal, külön lapon is. (Prágában, nyomda Boleslav Havlinek.)

MÁR ELTÁVOZOM TŐLED, NYOMORULT, ÉRTÉKTELEN VILÁG
Kézirat: l 39a, Kancional: 712.oldal. Comenius eredeti szerzeménye.

            Örömmel és hálával mondok köszönetet dr. Zibort egyetemi professzornak, a könyvmúzeum igazgatójának és dr. Jos. Volfnak, a könyvtárosok legfőbb főnökének a szívélyes támogatásért és tanácsokért.
(1920.)

JOHN WAIN: VACSORA MR. WHITENÁL

- Valami extra helyre akarsz ülni? – kérdezte Mr. White

- Mindegy nekem – válaszolta Mr. Green. – Úgysem fog sokáig tartani.

A két ember a kocsi eleje felé indult, majd a vezetőfülke mögötti ülésen foglaltak helyet. A kocsiban sok üres hely volt még.

            Mr. White kérdésével jelezte, hogy már most átveszi a házigazda szerepét erre az estére. Attól kezdve, hogy vacsorára kísérte barátját az otthonába, elhatározta, hogy gondoskodni fog annak minden kényelméről, mihelyst felszállnak a vonatra. Mr. Green Manchester másik végén lakott, a hivatalból rendszerint busszal járt haza. A vonat így bizonyos értelemben idegen terület volt számára, míg Mr.White otthonosan mozgott rajta.

      Miután Mr. Green felismerte ezt a helyzetet, megszólalt:

- Nagyon sokat jelent, nemde, hogy villamosították?

- Mindent jelent a világon – hagyta helyben Mr. White.

A mozdonyvezető, aki előzőleg az ablakon kihajolva beszélgetett egy emberrel, aki a peronon állt, letelepedett a helyére. A vonat elindult.

- Simán, zajtalanul megy – jegyezte meg Mr. Green.

- Nagyon megkönnyíti az utazást – mondta Mr. White, majd elvitatkozgattak egy darabig Mr. White otthonában lévő néhány villamos berendezésről.

A vonat kattogva robogott át a novemberi borongós, estére hajló ég alatt. Óriási lámpák égtek mindenfelé. Fent acélantennák ezrei nyújtogatták az ég felé rideg karjaikat, félelmetesen utánozva valami kísérteties erdei világot.

- Furcsa öreg hely ez a Manchester – tűnődött el Mr. Green. 

- Nem sok dolog van, ami vonzaná a látogatókat – mondta Mr. White. Persze te is hozzászoknál, megszoknád a légkörét, ha benne élnél.

Hallgattak egy kicsit.

- Természetes, hogy különös neked, és ez nem azt jelenti, amit számomra – kezdte újra Mr. White. Én megszerettem Manchestert, vagy legalább is hozzárögződtem, neked pedig több lehetőséged van arra, hogy hébe-hóba helyet változtass.

Mr. Greeen bólintott. Nem látszott, hogy valami nagy kedve volna arra, hogy tovább szője e beszélgetés fonalát.

- Gyerekek, feleség – folytatta Mr. White. Egyik oldalon öröm, de másrészről hátrány is, igaz, Jim? – Egy rövid, kuncogó nevetést hallatott.

- Mint minden más ezen a világon – helyeselt Mr. Green minden meggyőződés nélkül.

- Természetesen, mint akármi ezen a világon, csak valamivel több hátrányt jelent. – Mr. White újra kuncogott. Te, természetesen világosan látod ezeket a hátrányokat, mert már rág megházasodtál volna.

- Még csak negyven vagyok – mondta Mr. Green gyorsan.

- Akárcsak én – folytatta Mr. White. És itt állok egy családdal, amely maholnap felnő. A legidősebb gyermekem tizenhét éves, a legfiatalabb tizenkettő vagy tizenhárom lesz hamarosan. Kicsit gyorsan jöttek egymás után, az igaz, de így társai lehetnek egymásnak, és az asszony sincs oly hosszú időre a bölcsőhöz kötve.

- Nagyon ésszerű meggondolás – mondta Mr. Green udvariasan.

- Én is azt hiszem. Már, amint mondtam, negyven éves vagyok, az asszony meg harmincnyolc, de csak az utolsó egy-két évben éreztük, hogy fellélegezhetünk egy kicsit. Eddig olyan kicsit voltak még ahhoz, hogy magukra hagyjuk őket. Csak az utóbbi időben gondolhattunk magunkra egy kicsit, és élhettük saját életünket.

Mr. Green hallgatott. Mr. White egy kis idő után hozzátette:

- Természetes, hogy nem mindegy az, hogy negyven évesen arra ébredsz, hogy már tizenhét éve házas vagy.

- Mi hiányozhat még? – kérdezte Mr. Green.

- Az, hogy nem élheted a saját életedet – vágott közbe Mr. White.

A vonat megállt. Mivel csak az egyik közbeeső állomáshoz érkeztek, a két barát ülve maradt. A mozdonyvezető megint kihajolt az ablakon, és beszélgetésbe kezdett az egyik társával. Valami mulatságos dolgot pletykálhatott neki, mert a peronon álló ember állandóan vihogott, közben a mozdonyvezető arcát nézte. A történet csattanójánál mindketten ugatásszerű kacagásba törték ki, ami a kocsi belsejébe is tisztán behallatszott.

Mr. Green úgy érezte, irigyli a mozdonyvezetőt. Egy ember, aki két lábon áll a földön és vannak gyökerei a világban. Tudja, hova tartozik. Végig az egész vonalon vannak barátai, akikkel elcseveghet egy kicsit. Otthon, természetesen rendezett élete van. Asszony, család, mint Mr. Whiténak. Az ilyen emberek számára a mindennapi élet részletei elrendeződnek. Az egyik dolog követi a másikat menetrendszerűen. Nem kell állandóan dönteniük a mindennapi terhes, csip-csup kis ügyekben.

A vonat újra elindult, és továbbsiklott a hideg síneken.

- Gyakran kíváncsi voltam arra, hogy vajon te milyennek látod Manchester? – szólalt meg Mr. White. Nyilván másképpen, mint én.

- Egyáltalán nem látom másmilyennek, mint te! – mondta Mr. Greeen gyanakodva.

- Dehogynem! … Nekem te ne mondd, Jim! – vágott közbe türelmetlenül Mr. White. – Egy ilyen fickó, mint én, soha nem megy el Manchesterből. Én is legfeljebb a Szent Annára megyek el két hétre a családdal. De ott is, akivel csak találkozik az ember, annak fele Manchesterből való. Levegőváltozáson van, az igaz, de mintha el sem utazott volna. Így lassanként oda jutok, hogy Manchester az egyedüli hely, amit egyáltalán el tudok képzelni, míg neked…Eh!

Legyintett, mintha ezzel is jelezni akarná, milyen abszurd dolog kettőjük helyzetét még csak össze is hasonlítani egymással.

Mr. Green hallgatott. Tudta, hogy ha nem lesz elég óvatos, de talán még akkor is, Mr. White annál a témánál fog kilyukadni, amit úgy hívott, hogy a Bohém Párizs. Igaz, Mr. Green-nek, mint független, nőtlen embernek alkalma nyílott, hogy tegyen néhány kis szerény utazást a kontinensre szabadsága idején, igaz az is, hogy néhányszor Párizsban is volt, de mindig kellemetlenül érezte magát, amikor Mr. White ezeket a látogatásokat a nőtlen ember szabadságáról szőtt fantáziájának élénkítésére használta fel.

- Minden esetre a Deangate nem a jó öreg Champs-Elysée, igaz? – kuncogott Mr. White. – van egy kis különbség közöttük. Az olyan ember, aki szabadon rendelkezik az estéivel, az éjszakai életben is meg kell, hogy lássa a különbséget.

Greent szerénysége, és az a körülmény, hogy a rendelkezésére álló összeget pontosan be tudja osztani külföldön, párizsi élményeit csak arra korlátozta, hogy néhányszor zenét hallgasson egy zeneteremben. Elkerülte az éjszakai mulatókat, mert attól félt, hogy olyan viselkedési szabályokkal találja magát szemben, amelyeket nem ismer, vagy nem ért meg, és esetleg kicsalják tőle a pénzét. De ezt sohasem próbálta megmagyarázni Mr. Whitenak, tudta, hogy ezek a párizsi látogatások évek múlva nagy jelentőségűvé váltak Mr. White számára, és bizonyos értelemben személyes ügyévé vált. Az egész kapcsolat, ami kettejük közt kifejlődött, azokon az érzelmeken alapult, amelyeket Mr. Green párizsi útjainak izgalmas gondolata váltott ki Mr. White lelkében, és egyáltalán az ő szabad, független élete, amely oly titokzatosnak tűnt Mr. White szemében. Amikor, mit ez szokásuk volt, együtt lunchöltek, Mr. White sohasem mulasztotta el, hogy beszélgetésüket Mr. Green függetlenségének előnyeiről szóló fejtegetések felé ne terelje. Egy ilyen szűk alapra épülő viszony nehezen fejlődhet barátsággá, és valóban ez volt az első alkalom, hogy Mr. White meghívta Mr. Greent az otthonába, holott már nagyon régi kollégák voltak a bankban. Mr. Green azonban megértette, milyen fontos szerepet játszik barátja életében.

Az utazás még fennmaradt ideje alatt semleges dolgokról folyt a szó közöttük, a napi eseményekről, általában a bankban folyó életről. Mr. Green már kezdte remélni, hogy átesett a tűzkeresztségen erre az estére, és az elütő életstílus témája már nem fog többé előkerülni, de kétségbeesett, amikor – miután leszálltak a vonatról és egy kis homályosan megvilágított térre jutottak - Mr. White azt indítványozta, hogy igyanak. Tudta, hogy egy pohárral a kezében Mr. White hajlamos arra, hogy elfilozofálgasson az elütő életstílusok és a szabadság  problémájáról, a Bohém Párizsról és a többiről, de nehezen tudta volna visszautasítani.

- Mondtam Ethelnek, hogy nem jövünk túl korán – mondta Mr. White, miközben egy sarki kocsma felé vette az útját. – Alig tíz perc járásra lakom innen, és ha most rögtön elindulnánk, biztos, hogy éppen a gyerekekkel és a kályhán gőzölgő fél tucat lábosaival való küszködés közben találnánk.

Ismét hallatta a szokásos kuncogását, de ezúttal kissé lihegve. A novemberi nyirkos, ködös levegő nem tett jót a légcsőhurutjának. E magyarázat után Mr. Green már nem kerülhette el, hogy be ne menjen a kocsmába. Azzal biztatta magát, hogy igyekszik elkerülni a Bohém Párizs témáját, bár sejtette, hogy számolni kell vele. Ismerte magát olyan jól, hogy remélte, sikerülni fog majd egy kis mesterkedéssel elhárítania a veszélyt, ha megakadályozza, hogy házigazdája mellékvágányra térjen beszéd közben. Ő maga, tudta, inkább hallgatag ember, visszahúzódó még a barátai körében is, és semmi sem áll tőle távolabb. Mint hogy szózuhataggal fojtsa partnerébe a mondanivalót.

Mr. White házigazdai szerepét itt sem hanyagolta el, a sarokba vezette őt, maga pedig bement a bárba italért. Miközben várakozott, Mr. Green reménye vesztetten nézett körül. Csapdát sejtett. Mr. White hozta az italokat.

- Látod? – kérdezte a válla fölött hátra intve.

- Látok… kit?

- Az új pincérnőt.

Mr. Green keresztülnézett barátja válla fölött. Meglehetősen rövidlátó volt, bár csak munka közben viselt szemüveget, nehogy a szeme túlságosan hozzászokjon. Homályosan egy erős testalkatú, szőke, kefehajú alak ködlött fel előtte.

- Jól néz ki – mondta kitérően.

Mr. White megint kuncogni kezdett, de ez a kuncogás most nevetésbe csapott át.

- Átesett már a próbán – mesélte, miközben húzott a poharából, és leült. – Ó, a szakértő szeme.

- Túlbecsülsz – Mr. Green kényelmetlenül érezte magát.

- Na, csak semmi álszerénység! – nevetett újra Mr. White.

- Igyuk ki ezt a poharat, és hozok még – próbálta menteni a helyzetet Mr. Green. Ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy másfelé terelje a beszélgetést, de Mr. White csak tovább nevetett:

- Ne tartóztassalak, hogy mielőbb odajuthass a bárhoz, igaz? – mondta. Ne félj, nem szóllak meg ezért.

- Eszembe se jutott – vágott közbe Mr. Green.

- Nos, rajta! – nevetett Mr. White és mutatóujjával integetett. Csak semmi álszerénység! Engem nem csapsz be.

Mr. Green felsóhajtott:

- Minden esetre én nem fogom elrontani az örömöd.

Kiürítette a poharát:

- Töltsd tele, ahányszor csak akarod. Nem tartalak vissza.

Mr.Green csendesen kiürítette poharát, felvette Mr. White-ét, és elindult a bár felé.  Úgy tűnt neki, hogy a falak visszaverik léptei zaját. A bár teljesen üres volt. Néhány munkás ült a  közös ivóban – hallhatta egyhangú zúgásukat -, de az elkülönített bárban rajtuk kívül nem volt senki. Még a kályha duruzsolását is hallhatta. Elképzelte, hogyan hegyezi a fülét Mr. White, hogy el n mulasszon egyetlen szót sem abból, amit ő és a pincérnő fognak mondani egymásnak.

            Letette a poharakat a bárpultra, s úgy érezte, mintha hatalmas dörrenéssel zuhant volna le valami. A pincérnő, aki eddig figyelmét egy újságra összpontosította, feléje közeledett.

- Mivel szolgálhatok? – kérdezte

Mr. Green egy pillanat alatt felmérte. Nem volt csinos, de egy férfi, aki szereti az erőteljesebb testalkatú nőket, jóképűnek is mondhatta volna. Erős csontozatú, izmos teremtés volt. Szőkítette a haját, és erősen kikészített arca valami halvány kacérságot kölcsönzött neki, ami semmit sem takart el szigorú tisztességből.

- Ugyanezt, még egyszer – mondta Mr. Green.

- A legjobb keserűt, igaz?

- Igen- bólintott.

Csak az olyan, mint ez a szamár White, csap ekkora hűhót ekörül a lány körül. Mert az olyan típus, mint ő, állandóan a pincérnőkről beszél. Nincsenek tisztában azzal, hogy minden nő, aki Angliában az ivókban dolgozik, általában ridegen erkölcsös. Kevés az, aki enged az ajánlatoknak, vagy az indíték kevés, mivel bizalmas kapcsolatban vannak a törzsvendégekkel, de csak az éretlen vendégek táplálhatnak ennek alapján valamiféle reményt velük kapcsolatban.

            White az, aki valójában éretlen, gondolta. Halvány mosolyra görbült a szája. Kár, hogy nem sütheti el ezt a szójátékot. De nem lett volna megbántani szegény ördögöt. Egyszer csak megsajnálta barátját. Az ég tudja, az ő szerelmi kalandjai gyérek és szegényesek voltak, de összehasonlítva Mr. White-tal, mégis csak van egy kis jártassága ezen a területen. Istennek hála, igen.

            Megérezte a hátán Mr. White pillantását, amint éppen azt várja, hogy megmutassa bátorságát, bemutassa, hogyan közeledik egy férfi egy hajadonhoz. Nos, egy pincérnőhöz, mindenesetre. Ismét elmosolyodott, de ezúttal határozottabban. Kezdte jól érezni magát.

            A pincérnő visszatért a sörrel:

- Egy schilling, nyolc penny – mondta.

            Mr. Green húzta egy kicsit az időt, mielőtt fizetett volna.

- Nyugodt ez az este – mondta.

- Később majd többen lesznek – mondta a lány, és egy halvány, személytelen mosolyt engedett átsuhanni az arcán. Mi van ma? Kedd, igaz? Gondolom, úgy kilenc és tíz között lesz telt házunk.

- Nem úgy, mint hétvégén – Mr. Green megcsörgette az aprópénzt a zsebében.

- Hát nem – nevetett a lány. – Pénteken és szombaton hárman is dolgozunk az ivóban. Egész idő alatt talpon vagyunk.

- Záróra után nagyon fáradtnak kell lennie – próbálkozott óvatosan az ajánlattal.

- Meglehetősen – a lány hírtelen magába zárkózott. A zárás utáni idő az ő magánélete. Senkinek semmi köze hozzá. Nem azért van, hogy bármely jöttment vendég két sör áráért belekíváncsiskodjon.

- Egy schilling nyolc pennyt mondott az előbb ugye? – motyogta Mr. Green mentegetőzve. Kiszámolta a pénzt, azután kissé lendületesebben fordult a lányhoz:

- Valami szíverősítőt kellett volna magához vennie, mielőtt a forgalom megnő. Mit iszik?

A lány ránézett. Arca még jobban bezárult, szeméből eltűnt a fény: „Ez is csak egy a sok közül”.

- Semmit. Azért köszönöm – mondta.

- De mégis, mondja csak! – sürgette hozzá hajolva. Egy tojáslikőrt? Segítsen magán, hogy talpon tudjon maradni, amikor a nagy roham megérkezik.

- Tudom majd tartani magam, elég jól, ne aggódjék! – válaszolta a lány. Amint azonban leolvasta a férfi arcáról a csalódottságot, a megadást, megenyhült. Olyannyira, hogy rámosolygott, amiben a huncut melegség halvány nyomát is észre lehetett venni. „A folytatás tőled függ” – mondta ez a mosoly. 

            Mr. Green büszkén parádézva vitte a korsókat a sarokhoz.

- Nohát, ez már haladás! – mondta Mr. White mohón.

- Az csak innen látszik - Mr. Green a fejét rázta. Nehezebb, mint gondoltam – tette hozzá. Csak egy kicsit felengedne! Nem hiszem, hogy ellen tudna állni.

- Persze, nem megfelelőek a körülmények – jegezte meg Mr. White. Hogy itt ülsz velem, arra várva, hogy egy kis otthonba vigyelek, természetesen megköti a kezedet.

- Nos, igen, természetesen – hagyta helyben Mr. Green, mintha maga is egyet értene ezzel a magyarázattal.

A tisztessége nem engedte neki, hogy valójában eljátssza a továbbiakban a rámenős fickó szerepét a pincérnővel.

            Így iszogattak csendben egy-két percig. Majd, amikor észrevette, hogy Mr. White beszélni akar, gyorsan közbevágott, és néhány bankbeli pletykával hozakodott elő. A fennmaradó időben, amit még a bárban töltöttek, sikerült Mr. White figyelmét lekötnie, és elterelnie a pincérnők, általában a nők, az ellentétes életstílusok és a Bohém Párizs témájáról. Ez egy kis erőfeszítésébe került, de úgy érezte, sikerült egy kis magabiztosságot szereznie a pincérnővel tanúsított bátorságával. Némi dicsőséget szerzett neki, hogy úgy mondjam, amire támaszkodhatott. Megkönnyebbült, amikor Mr. White megszólalt:

- Akkor menjünk tovább, Jim!

Mr. Green tudta, hogy biztonságosabban érzi magát az otthonában.

Mr. White a Füzes nevű házban lakott. Nem látszott a környéken egyetlen fűzfa sem, de Mr. Green megállapította, hogy kellemesebb, mint Myholm - az volt az a ház neve, ahol lakott. Minden esetre a sötétség most nem tette lehetővé, hogy látni lehessen, van-e egyáltalán valamilyen fűzfa a kert szélén, vagy nincs.

- Siess, Jim! – mondta Mr. White barátságosan. Add ide a felöltődet! … helyes. Most menjünk be ide!

Bevezette Mr. Greent egy kis elegáns társalgóba. Egy tizenöt év körüli fiú ült a díványon és elmerülten olvasott valami repüléssel foglalkozó folyóiratot.

- Dick! – szólította meg az apja – eredj, mondd meg édesanyádnak, hogy Mr. Green már itt van!

- Tudja már – vetette oda a fiú kissé felemelve tekintetét a folyóiratról.

- Menj, és mondd meg neki még egyszer! – szólt rá Mr. White erélyesen. Nem hallod?- tette hozzá, amikor látta, hogy a fiú nem mozdul.

- Biztos vagyok benne, hogy tudja – mondta Dick. – Hallotta, amikor zörgött a kulcs a bejárati ajtóban és mondta…

- Ide figyelj, Dick! – hagyta el a türelme Mr. White-ot. Nem azt kérdeztem, hogy mit mondott, hanem arra kértelek, jelentsd neki, hogy megérkeztünk.

Dick egy kicsit megmozdult, mintha meggondolta volna a felállás lehetőségét, de mielőtt végleg elszánta volna magát erre a nehéz feladatra, kinyílt az ajtó, és egy tizenhét év körüli lány, minden bizonnyal a nővére, lépett be. Megpillantva Mr. Greeent, megtorpant egy pillanatra, és kezével gyorsan a hajához kapott, amely rendezetten, teljesen simán omlott le vállaira.

- Óh, bocsánat! – szólalt meg.

- Meg van bocsátva, édesem! – fordult feléje Mr. White gyengéden.

- Nem tudtam, hogy vendéget hozol – szólalt meg újra a lány – különben nem jöttem volna be ilyen ijesztő külsővel.

- Számomra egyáltalán nem tűnik ijesztőnek, kisasszony – hallotta Mr. Green a saját hangját. Ezek a szavak, amelyek akaratlanul törtek ki belőle, őt magát lepték meg a legjobban.

- Tudja anyád, hogy itt vagyunk, kedvesem? – kérdezte Mr. White. Ezzel a kérdéssel talán az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy a lány bármit is válaszolhasson Mr. Green megjegyzésére.

- Igen – mondta a lány. Egy percen belül itt lesz.

Mr. Green, aki jó megfigyelő volt, mindezekből arra következtetett, hogy a lánynak tudnia kellett, hogy itt vannak a szobában, mielőtt belépett volna. Mentegetőzése ijesztő kinézete miatt inkább ösztönös női mozdulat volt, hogy felhívja magára a figyelmet.

             Már miért ne? – gondolta, egy tizenhét éves lánynak úgy kell viselkednie, mint egy tizenhét éves nőnek. Bármelykorú nőhöz illő módon viselkedett volna az ő helyében.

            Most egy inkább kövérnek mondhat, negyven év körüli asszony lépett be.

- Ethel, ez itt Mr. Green – mutatta be Mr. White. – Ethel, a feleségem.

- Üdvözlöm! – mondta Mrs. White élénken. Látszott rajta, hogy a nagy önuralmú asszonyok közé tartozik. – Szép magától, hogy kijött ide meglátogatni bennünket.

- Óh, manapság az utazás nagyon kellemes – mondta Mr. Green – Most, hogy végre villamosították a vonalakat – tette hozzá magyarázólag.

A vasút villamosítása jó téma volt a beszélgetés megkezdésére. Mrs. White elpanaszolta, hogy vásárlásait távolabb, bent Manchester központjában kell lebonyolítania, messzebb, mint szokta. Mr. Green megjegyezte, hogy nagyon kíváncsi arra, vajon ez azt jelenti-e, hogy a helybeli kereskedők veszítenek az üzleten. Mr. White úgy vélte, hogy nem, végül is messzebbre járhatnak-kelhetnek az emberek, egyik kerületből a másikba, és ez csak először lehet a kereskedelem számára általában.

            A beszélgetés alatt Mr. Green többször is rápillantott a lányra. Úgy találta, hogy egyesíti magában mindkét szülője legjobb vonásait. Az a mód, ahogy a beszélgetést követte, figyelmesen, de ugyanakkor szerényen fordítva a tekintetét hol az édesanyjára, hol az édesapjára, kellemesen ütött el öccse viselkedésétől, aki, mintha jelezni akarná, hogy lenézi ezt a közönséges csevegést, szigorúan szegezte tekintetét a sűrűn telenyomtatott lapra.

            Egy kis idő múlva Mrs. White eltávoztak a konyhába, hogy megtegyék az utolsó előkészületeket az étkezéshez. Mr. Green azon gondolkodott, hogy normális körülmények között bizonyára csak uzsonnáznak, de most, a látogatás tiszteletére vacsorát készítettek. Így szokta ő is. a szállásán mindig csak meguzsonnázott este, de ha valakit meg akart vendégelni, rendszerint elvitte a hotelba vacsorára. Milyen sivár dolog volt a vendégeskedéseit egy hotelben rendezni! Se ésszerű volt, mert ha otthon tette volna, a háziasszony rögtön éreztette volna vele a hatalmát. Húsz év után, háziasszonyokkal a háta mögött, azonnal felismerte ennek a rettegett helyzetnek az első jeleit, s igyekezett elkerülni azokat. Különben is, a lakásán nem sok hely volt arra, hogy valakit is odavigyen. Csak két, egymásba nyíló szobája volt, valaki másnak az ízlése szerint berendezve, nem több nyommal tőle, Mr. Greentől, mint amit öt perc alatt ki lehetett törülni. 

            És ez már olyan hosszú ideje így volt. Egy maga korabeli férfinak már rég saját házának, saját otthonának kellett volna lennie.

- Ébresztő, Jim! – nevetett Mr. White. Kérdeztem tőled valamit.

- Bocsánat! – riadt fel Mr. Green.

- Megértem – nevetett a házigazda. Emlékképeken merengtél a tűzben. Attól tartván, hogy  Mr. White esetleg találgatni kezdi, hogy ezek az emlékképek nem a Bohém Párizzsal kapcsolatosak-e, sietve megkérte, hogy ismételje meg a kérdést, amiről kiderült, hogy valami semmiségre vonatkozott a munkájukkal kapcsolatosan. Így beszélgettek még néhány percig ehhez hasonló témákról, amikor Mr. White lánya bejött, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van.

- Remélem, szereti a bárányborda szeletet, Mr. Green! – fordult hozzá csevegve, amint kifelé indultak.

Mr. Green biztosította, hogy szereti a báránybordát. Ez volt az első alkalom, amikor a lány közvetlenül hozzá szólt, és nagyon meglepte az a mód, ahogyan édesanyjától örökölt önuralmát valami természetes, kislányos kedvességgel vegyítette. Azt a benyomást keltette, mintha őszintén aggódna a miatt, hogy ő, Mr. Green valóban szereti-e a báránybordát, vagy sem.

Sorban, egymás után bementek az ebédlőbe. Minden pompásan volt előkészítve. Az asztalt virágokkal díszítették. Nyilvánvaló volt, hogy a legjobb étkészlettel terítettek meg, nem beszélve az evőeszközökről és a poharakról. Helyet foglaltak. Mr. Green észrevette, hogy csak öten ülnek az asztalnál.

- A másik fiad akkor nem vacsorázik velünk? – kérdezte.

- Úgy látszik, nem – mondta Mr. White. Hol van Geoffrey, Dick?

- Átugrott Scoutékhoz – felelte a fiú közömbösen.

Tovább vacsoráztak. Mr. Green szembe ült White kisasszonnyal, és óvatosan azt leste, mikor szólnak hozzá a szülei.  Meg akarta tudni a keresztnevét, de ahhoz túlságosan félénk volt, hogy egyenesen megkérdezze. A vacsora már a vége felé járt, amikor elhangzott a név: Erica.

- Bájos név egy bájos kislányhoz – gondolta Mr. Green. Erica White. Hm. Hirtelen, anélkül, hogy akarta volna, kezdte a nevet gondolatban megformálni: Erica Green.

- Egy kicsivel több ananászt még, Mr. Green? – kérdezte Mrs. White.

- Eri…Nem…köszönöm – riadt fel Mr. Green.

Amint kifelé mentek az ebédlőből, Mr. Green szerette volna tudni, hogy vajon Mrs. White tudatosan igyekezett volna elkerülni a társalgó szót, mert talán valami olcsó olvasmányban úgy találkozott vele, hogy a társasági modorhoz nem illő. Vagy mindig nappalinak hívta a társalgót? Azokhoz az asszonyokhoz tartozónak látszott, akik a társalgó szót használják, de azokhoz is, vitathatatlanul, akiknek csak egyszer van szükségük arra, hogy azt mondják nekik: a társalgó nem szalonképes szó. tudja, mivel tartozik magának, ó, igen.

Hát persze!

És egyszerre megvilágosodott előtte a meghívás igazi oka, a gondos előkészületek, a család előrelátó lépése, hogy a legfiatalabb fiút – aki valószínűleg valami engedetlenalak lehet – előre eltávolították. Ha.-ha! Ez az! a lány abban a korban van, amikor eladósorba került. No, James Green, a partiképes nőtlen ember szerepébe csöppentél!

És miért ne? Teljesen természetes!

Az öreg White, mivel nagyon szereti a lányát, nyilvánvalóan azt szeretné, ha egy megbízható, megállapodott férfival kötne házasságot, aki tudja, hogyan irányítsa, hogyan gondoskodjon róla. Nem kapkodó, egészséges, okos férfival. Ő indítja el a lányt a helyes úton. Egy tapasztalt partner. Így hát ezért foglalkozott olyan sokat a szerelmi kalandjaival, külföldi útjaival, Bohém Párizsával!

Mr. Green egy kis lelkiismeret furdalást érzett, mert eddig rosszul ítélte meg házigazdáját. Most átpillantott hozzá valami új, bajtársias szimpátiával. Mr. White a pipáját töltvén, nagyon elfoglaltnak látszott, nem vette észre.

Erica nyújtotta át Mr. Greennek a kávéját. Amint átvette, egyik ujjával hozzáért a lány ujjaihoz. Az érintés, mint valami áramütés, szaladt végig a testén. „És már negyven éves vagyok!” – gondolta. „Na és, miért ne? Sok jó melegség rejtőzhet egy negyven éves férfi szívében! Amint azt meg is látja majd” – biztatta magát. Megbízhatónak, erősnek, biztosnak érezte magát.

Amint visszaereszkedett a székébe, a lányra mosolygott, melegen, egy kis cinkossággal. Mosolyával – amennyire lehetett – igyekezett kifejezni, hogy ő tisztában van azzal, hogy ezt a kis estélyt azért rendezték, hogy megnézhesse őt, és most, a felismerés okozta ijedtségből felocsúdva, megtisztelve érzi magát, hogy ezt a lehetőséget megadták neki, s hogy őt nagyon kedvére valónak találja. Mindezt nem lehet elmondani egyetlen mosollyal, de sokat lehet sejttetni, és Mr. Green minden tőle telhetőt megtett. Nem szomorodott ez azon, hogy a lány nem viszonozta a mosolyát, hanem szerényen lesütötte a szemét.

A kávézás és a beszélgetés folyt még vagy egy fél óráig, melynek végén Mrs. White és a lánya kimentek, minden bizonnyal azért, hogy elmosogassanak, és rendbe tegyék a konyhát. Dick elcsoszogott valami kideríthetetlen ügyben, és a két férfi magára maradt a szobában.

Az utolsó vonat visszafelé, azt hiszem, nem igen tudod Jim, tíz ötvenkor megy – szólalt meg Mr. White. Remélem, nem fogsz túl későn hazaérkezni vele.

- Éppen jó lesz – mondta Mr. Green, tekintetével méltányolva a házigazda előzékenységét, hogy whyskyt, két poharat és szifont vett elő. Így ültek, és beszélgettek tovább különféle dolgokról, mint  a világ más halandói egy pohár whysky fölött. Mr. Green elhatározta, nem bolygatja addig a témát, míg Mr. White maga elő nem hozza. Végülis talán nem is volt tervbe véve a házasság közvetlen előkészítése. Méltatlan sietség lett volna mindkettőjük részéről, de semmi értelme nem volt annak, hogy elszalasszák a kedvező alkalmat arra, hogy a helyzetet világossá tegyék. Semmi kifogása nem volt Mr. White feltételeivel szemben, hogy komolyan házasodni akarjon, és hogy Erica megnyerje a tetszését.

- Bájos a lányod, ez az Erica – mondta- miközben elgondolkodva nézegette a poharát.

- Az apjára hasonlít – mondta Mr. White tréfálkozva, majd egy jót szívott a pipájából.

- Iskolába jár még? – Mr. Green igyekezett megőrizni hangjának közömbös csengését.

- Éppen most hagyta el. – válaszolta Mr. White. Jelenleg egy titkárnőképző tanfolyamra jár. Örömmel mondhatom, hogy nincs benne semmi fellengzős, ostoba karriervágy.

- Nincs – biztatta Mr. Green.

- Nincs benne – mondta Mr. White. Teljesen boldog, ha ott lehet, ahova tartozik – otthon.

- Természetesen nem fog örökké ide tartozni – mondta Mr. Green, és megengedett egy ravaszkás megjegyzést, inkább azért, hogy erőt gyűjtve visszataláljon saját modorához „Maholnap úgyis el kell mennie, és helyet kell csinálnia valaki másnak.”

Mr. White a barátjára nézett, anélkül, hogy válaszolt volna. Látszott rajta, hogy azt mérlegeli, ne minősítse-e illetlennek ezt a megjegyzést. Abban sem volt biztos, hogy helyesen értette. Végül egy kis idő múlva folytatta:

- Vannak lányok, akik valamilyen pályán működnek, de tíz közül kilencnél ez azzal jár, hogy el kell hagyniuk az otthonukat. Egy ilyen lány természetesen albérletben él valahol egy idegen városban, és prédája lesz minden cápának, aki ott él.

            Mr. Green nem tudta, mit feleljen, ezért bölcsen bólogatott.

- Minden nyamvadt élvhajhásznak – folytatta Mr. White. – Isten tudja, de sok van ezeknek a rohadt fajtájából, akik azt hiszik, hogy minden lány az ő törvényes áldozatuk kisded játékaikhoz.

            Mr. Green érezte, hogy a beszélgetést más irányba kellett volna terelnie, és érdemlegesen módon kellett volna elindítani.

- Remény van arra – mondta, hogy Erica megfelelő házasságot fog majd kötni.

- Hogy megfelelő házasságot fog kötni, az biztos – mondta Mr. White. Én már megkezdetem az előkészületeket arra az időre, amikor már huszonegy éves lesz körülbelül. Ismerek minden fickót a kerületben, de ha őket nem is, ismerem a szüleiket. Erősen szemmel tartom őket. Egy egész csapat áll majd a rendelkezésére, amelyből választhat maga korabeli, vagy öt-hat évvel idősebb férfit magának, ahogyan az szokás, tudod jól. Aki nem felel meg a várakozásnak, azt elejtem.

- Te választod ki?

- Igen, én – bólintott Mr. White. Csak a legkitűnőbb lehet a megfelelő jelölt Erica számára. Mire férjhez megy, lesz néhány tiszta, tisztességes legény a talonban. Az ártatlanságát megőrzi mindaddig, míg eljön az ideje, ezért kezeskedem, és nincs szándékomban átadni őt egy kiélt élvhajhásznak, hogy a kancacsikója legyen. Hirtelen megállt, és a szemét lehunyva, szúrós tekintettel nézett Mr. Greenre. Nyilvánvalóan tudta, hogy valami kellemetlen ügyetlenséget követ el. Mr. Green tökéletesen megzavarodott egy pillanatra, de azzal próbálta magyarázni házigazdája különös viselkedését, hogy bizonyára ismét elragadta a lelkesedés, ami mindig megtörtént, ha kedvenc témájáról beszélhetett. Most sem akarta őt személyében megbántani. Az azonban világossá vált számára, hogy a vacsorát nem abból a célból rendezték, mint remélni merte.

- De neki is meg kell adni a választás jogát – próbálkozott erőtlenül.

- Megadom én… Választhat maga is, persze – vágott közbe Mr. White – de nem lennék jó apa, ha nem óvnám meg őt mindazoktól a veszélyektől, amelyek fiatalsága és tapasztalatlansága miatt leselkednek rá. – Ez a mondat úgy hangzott, mintha sokszor ismételte volna már.

Mr. Green–nek a nyelve hegyén volt, hogy kimondja, egy fiatal lányt csak egy módon lehet megóvni attól, hogy tapasztalatlansága miatt bajba kerüljön. Ez az egy mód pedig az, hogy férjhez adják egy érett, tapasztalt férfihoz, aki jártas a világ dolgaiban. De ahogy Mr. White arcára nézett, belátta, hogy nem tanácsos ezt a kísérletet folytatnia.

A beszélgetés ellanyhult. Senkin nem látszott, hogy valami fontos mondanivalója lenne. Mr. Green fáradtnak és bágyadtnak érezte magát. „Mi haszna?” – ismételte belülről egy hang, „Mi értelme az egésznek?”

Mrs. White, és nem Erica jött be ismét. Mindhárman ott ültek a kályha előtt, és kínos-keservesen igyekeztek az eleven társalgás látszatát fenntartani egy ideig. Általános megkönnyebbülést jelentett, amikor Mr. Green az órájára nézett, és közölte, ideje indulni.

- Elsétálok veled az állomásig – ajánlotta Mr. White, amint Mr. Greennel egy időben emelkedett fel a székről.

- Oh, nem kell zavartatni magad. – mondta gyorsan Mr. Green.

- Én akarlak elkísérni. Miért zavarna?

- Ne, valóban ne! – mondta Mr. Whitenak határozottan. – magam szeretnék sétálni inkább. Megfájdult … a fejem. Az éjszakai levegő csak jót fog tenni nekem. Nem, nem! – hárította el gyorsan. Egy kiadós éjszakai sétára van most nekem inkább szükségem, minden beszélgetés nélkül.

Érezte, hogy ezzel az utolsó megjegyzéssel megbántotta a házigazdát, gyorsan hozzátette:

- Nem érted félre, remélem?

- Nem, egyáltalán nem – mondta Mr. White kurtán.

Amikor Mr. Green már a felöltőjét is felvette az előszobában, Erica is megjelent, és rámosolygott. Most vette csak észre, milyen gyönyörű ez a lány.

- Remélem, nem kell messzire mennie, Mr. Green! – mondta.

- Á, nem! Egyáltalán nem- válaszolta Mr. Green. – Valójában itt lakom a túlsó végén a…

- Erica – szóét rá a bejárati ajtóból Mr. White, azonnal menj lefeküdni, mint egy jó kislányhoz illik, és ne tartsd fel Mr. Greent fecsegéseddel egész éjjel!

- Én csak udvarias akartam lenni- mondta a lány duzzogva.

- Nos, jóéjszakát! – mondta Mr. White, és kinyitotta a bejárati ajtót. Remélem, a fejed rendbe jön majd.

- Eh, semmiség az egész – legyintett Mr. Green. Jóéjszakát kívánt a házigazdának és a háziasszonynak, megköszönte a vacsorát, majd arra felé fordult, ahol az előbb még Erica állt. A lány már nem volt ott. Engedelmeskedett az apjának és felment az emeletre.

- Viszontlátásra holnap a taposómalomban! – búcsúzott Mr. White. Alapjában jó természetű ember volt, aki hamar visszanyerte barátságos természetét.

- Egészen új erőre kaptam ettől a pompás estétől – jegyezte meg Mr. Green. Szerette volna kitörölni az esetleges kellemetlen benyomásoknak még az emlékét is a háziakból.

Még néhányszor jó éjszakát kívántak egymásnak, és Mr. Green kezdett lefelé sétálni a kerti ösvényen.

- Először balra, aztán jobbra, aztán megint balra! El sem tévesztheted! – hallotta a háta mögött Mr. White hangját.

- Köszönöm – szólt vissza a válla fölött.

Mikor a kertkapuhoz ért, hallotta, amint a bejárati ajtó becsukódik mögötte.

Comenius műfordítások (válogatás)

ELÉGIA TUDÓS MÓRIC, HESSENI TARTOMÁNYI GRÓF HALÁLÁRA

 Izraelben a próféták szokásba azt vették,

a megáradt folyónál fennszóval hirdették:        

      ha egy bölcs királyunkat látjuk leomlani,

      közös veszteségünk, együtt kell siratni.

Így könnyezte Dávid Sault, Jónás Jeremiást,

s gyászában azóta is a vesztes felkiált.

Méltán hangzik fölötted, németek országa,

      minden Jézust szerető fájdalmas imája.

Mert az égen az Isten, lángoló haragja,

jelzi, hogy a bűnödért hulltodat akarja.

      Termésed felégetve, városod leverve,

      száz közül nincs egy, aki bántást ne szenvedne.

Oszlopaid ledőltek, nincsen már védelem,

Folyóid lezúdulnak, rengnek bányák, hegyek!

      Németek Salamonja, istenes Dávidja,

      vitéz nagyhatalmú hős, bátor Józsuéja!

Oh, jaj, elhullottak mind, egy év alatt vesztek,

Gusztáv, Frigyes és Móric egymás mellett estek.

      Ez volt a bölcs, az az ima, a harmadik a páncél,

      abban a hosszú harcban a biztos támaszték.

Jaj, de pajzsod eltörött, felnyög árva néped,

bánat alatt elgörnyedsz, örül ellenséged.

      Isten, kinek hatalma kiterjed az égre,

      védd az embereket itt, légy pajzsuk örökre.

REGGELI   IMA  A SZENTHÁROMSÁGHOZ

                             Fogadd kora áldozatom

Isten, hogy felébredhettem!

Örizz ma is jobb kezeddel.

Távoztass el minden rosszat,

védd meg minden szolgálódat.

Krisztus, lelkeknek világa,

gyújtsd meg fényedet bennem,

hogy utamon tisztán menjek,

képes legyek a munkára

én s szeretteim hasznára.

Szentlélek, aki a szívben

választasz ki, az enyémet,

hogy szolgáljon istenének,

őrzöm itt most tisztelettel,

majd vele fent a mennyekben.

POLITIKAI ÉS VALLÁSI BÉKÉÉRT

Örök Isten,

 romlott minden

de csapásod túl nehéz!

Nem kívánod,

én azt tudom,

a bűnösök életét!

Támadsz, űzöl,

hogy a bűnös

önmagába forduljon,

hogy magától

a rabságból:

vétkétől szabaduljon.

Szívet adj hát,

hogy a csapás

bűnbánathoz alázzon,

a vágy fényre

lelkünkben

sikeresen munkáljon.

S bár a népek

bűnre készek,

Uram, adj már kegyelmet!

A kezeddel

távoztasd el

tőlünk ezt a gyötrelmet.

A világban

s az egyházban

ne engedd, hogy csatázzunk,

hanem téged

megbékélten

nagy örömmel szolgáljunk.

Jó Istenünk,

bűnös lelkünk

nem árt dicsőségednek,

megtisztelünk,

arra kérünk,

adj irgalmat népednek!

MÓZES ÉNEKE AZ IZRAELI NÉP TENGEREN VALÓ ÁTKELÉSE

ÉS AZ ELBIZAKODOTT FÁRAÓ ELÁRASZTÁSA ALKALMÁVAL

Isten népe a tengeren

által ment, és a hegyeken

vígan kezdett énekelni,

Ég Urának hálát adni.

Neki, ki csodákra képes

az üldözött védelmében

nagy tudása erejével,

az egyház ezért nem vész el,

Ő az Úr nagy hatalmával.

A fáraó nagy hadával

támadta a Vörös-tengert,

és abban csúf halált lelt.

Ó, Urunk, a te jobb kezed

hatalmasabb minden felett,

rettenetes erejével

elsöpörte ellenséged.

Mikor felkeltek ellened,

nagy harag ébredt tebenned.

Eltemetted haragodban,

mint a trágyát a tarlóban.

A víz széjjel folyt magától

leheleted fúvásától,

a küszködő kavargásból

átjáró nyílt a hullámból.

Az ellenség kiáltotta:

 „Utánuk hát! Rajta! Nosza!

Kardotokkal szabdaljátok,

a holtakat kifosszátok!”

Te akkor a nagy orkánnal

a tengert újra bezártad.

Az a vezért eltemette,

ki szavadat csak nevette.

Hol van az, ki hozzád felér?

Hol az ilyen áldott kéz?

Zord vagy, mint a dalok lovagja.

Erőd száz csoda mutatja.

Reád vár most a te néped,

ne térítsék kísértések.

Irányítsd gondviseléssel

biztonsághoz, dicsőséggel!

Erre várunk beszélgetve,

félelemtől körülvéve,

és hirtelen elhallgatunk,

neked dicsőséget adunk.

Így a te megváltott néped,

akit a kezeddel véded,

a hegyen már felvirágzik,

s gyümölcsödért hálálkodik.

A gyülekezet sátrában

mikor bevégzed munkádat,

felcsendül neked, Istenünk,

hálás győzelmi énekünk.

Urunk végtelen hatalma

a világot által hatja.

Emberek, hát tiszteljétek,

Mert ő, hol éltek, tiétek.