Kit tekintünk lírai költőnek? Aki fájdalmait,
örömeit, hangulatait sajátos költői képekben képes kifejezni.
Aki verseivel megszólítja
olvasóját, s visszhangot kelt benne: egyetértőt
vagy vitára serkentőt. Aki úgy mutat meg valamit a maga belső világából,
hogy mást is ráébreszt a saját gondjaival való szembenézésre.
Költővé az olvasó avat a mondandókra, a sugalmazásokra befogadóként adott
válaszaival. Amikor először olvashattam Martinak János
verseit, megfogtak közvetlenül kitörő őszinteségük hatásával.
Megsejtettem valamit abból,
ami a régen ismert ember belső tartalmaiból
addig zárva volt előttem; jobban értem eszmékkel, lelki és testi szenvedésekkel való
vívódásait. Nem tudok minden gondolatával azonosulni, világlátása sok ponton eltér az enyémtől, mégis megéreztette velem, hogy hiteles a
belőle kifakadó panasz, hogy így is lehet a
bennünket megérintő hatásokra válaszolni. A
futó hangulatokat lírai miniatűrökbe foglaló
versek alkotójuk tömörítő törekvését jelzik, a tartalmak kifejezésének meglelt nyelvi eszközei
vezetnek közelebb a pillanatok megragadásához. Ezek a versek túlmutatnak egyetlen
ember magánérzésein, mások számára is indítást adhatnak a külső világ kínzó vagy
felemelő hatásainak feldolgozásához. Ezért gondolom úgy: költőt avatunk e kis könyvecskével.
Kováts Dániel
Versek
A Semmi
fekete vásznára
kivetített,
foszlón megremegő,
színesített
képek.
Magyar vers... 1992
Fejünk fölül már régen elfújta
Piros tetőnk a nyugati szél.
Öljük egymást itt lent összebújva,
S belénk marja jégfogát a tél.
Ráveti csillagszemét rongyunkra
Az ég, a kés-éllel villogót,
S istenhitből hazudunk magunkra
Nyöszörögve némi takarót.
LÉTEZÉS
Létezés...
Elsodorja az ember életét
A létezés csillag-folyója.
Felizzik, majd átadja a fényét,
És kihunyva hullámzik tova.
Tekintetedtől újra felizzott
Az elhalni készülő parázs.
Kinyílik felettem a kék égbolt,
S fellobbannak előttem a fák.
Kiktől féltem, simogatni vágyom.
Gyermek kacag, s megrendül a lég.
Remegek, mert e fényárban fázom.
A sóvárgás vágya húz feléd.
Jelzős kapcsolatok
Nedves föld illatozása,
a zöld fű simogatása.
A tó tükrén csillanás.
Paradicsom hűs sós íze,
fehér nyírfa selymes íve.
Távolban víz csobbanás.
Sárga búza hullámzása,
a táj sóvár szomjúsága.
Meginduló remegés.
Fehér dombok feszülése,
felhcWatták készülése.
Várakozó pihegés.
A völgy bolyhos puhasága,
bársony szirom megnyílása.
Felvillanó zendülés.
Kőtől patak elválása,
forró eső áztatása.
Felsikoltó rendülés.
Mély zsibbadás zuhanása.
Fénylő űrben lebegés.
Tűnődés
Emlékek völgyébe húzódnak le
a gond mérge mély zöld lombjai.
Elmúlt sóhaj szökik megrezzenve,
és a derű nyíló kék egére
lassan kúsznak a könnyű tűnődés
tündöklőén fehér habjai.
Félénk lepke
Félénk lepke csak az élet.
Sárga szárnya lebben,
s útra kél.
Mérget szív a kékvirágból,
s kisodorja a világból
részegen
a játszi kedvű szél...
Este
Engedi a fényt a sötét,
tűnődő köd kószál a víz felett.
Homály lepi meg a völgyet,
az égről csillag-harmatár pereg.
S hol a hullámok összefutnak,
s a folyó tovább kanyarog,
foszló titkokról csacsognak
az éjbe elfutó habok.
Ősz
Sercegve perzseli az ősz a nyarat
a dermedő domb oldalán.
A ház riadt szemmel lesi az utat,
s megremeg a vérző láng falán.
A szél krákogva tépi s fújja vissza
a nap arányló sugarát.
Öreg nő markolja össze
foszló kis életét nyakán.
Megremeg a csóktól özvegy bőre,
s csontos tárat farag ki belőle
kacagva az éjszemű halál.
APRÓ KÉPEK
A faun
Fújta a faun a sípját.
Fa alatt ült, az ég nevetett.
Olykor meglesett egy nimfát.
Velük egykor jót üzekedett...
De vész mordult a sziklákban,
indult hát a szeles útnak,
s most a kormos alvilágban
szenet lapátol az úrnak.
Teremtés
Fénymagot lövellt a Nap az alvó Földre.
Kozmosz zendült,
megrepedt az örök éjszaka,
s idegesen rebbent meg a tudat,
az emberré virágzó anyag
lágyan hűsítő illata.
Pillanat
Félve les a rom
a kőkeresztre.
Rémhírt susog lombok
közt a szél.
Sárga láng kúszik
az ősi fákra,
harang kondul,
s meghőköl az ég.
Az utcaseprő
Elmélyülten söpört ott a járdán,
karja lendült, a kő sercegett.
Fények bujkáltak a zöld fa ágán,
egy közülük titkon rálesett.
Majd ránehezült az egyik padra.
Észre sem vették az emberek,
hogy elégedetten néz a napba,
s az utca hűs lélegzetet vett.
Nyár
Villám nyaldossa a földet,
s fájdalmában felmorog.
Facsarna hűsítő esőket,
a felhő hevülten kavarog.
Jeges kortyért zihál a táj,
s álmukat felégetik
a feketén lobogó
éjszakák.
Nap
Fortyogó tűzgolyómtól
elfeketül a világ?
Megfulladtok!
mert kezetek közt
jött létre a tőke:
e falánk sejt, a rák.
Édes gennyétől részegükén
telt bendővel
kiharapjátok gyerek szájából a kenyeret,
s az ember arcába lépő
sáros csizmátokból
növelitek fel önérzetetek.
Savat okádtok a nyíló rétre.
Levessé forrnak tengerek!
Rándul a föld,
India emel Himaláját,
s árokba hullnak csonkolt emberek.
Leégetlek hát éles sugarammal,
Földem bűzölgő sebét,
hagy emelje újra a világra
kéken nyíló ártatlan szemét.
Kék
Zsíros álmunk elmosta az éjjel,
zöldre pereg a hűsítő fény.
Nyárfa rezzen ezüst ébredéssel,
s felhőt habzik tündöklőn a kék.
Találkozás
Méznapfény csörgött le mellén,
ahogy ringón felém lépkedett.
Bosszúsan simított fején
hátra egy pajzán kicsi szelet.
"Merre jár itt?" - hajoltam rá.
A dereka megmerevedett.
"Már csak az urat szolgálom" - mondta.
"Megtaláltam az életemet."
A szemében fémtekintet
lesett ki, előre...
Borzongató nyirkos hideg
csapott ki belőle.
Éjvarázs
Hold. Fátyol
az ágyakra
ringón ingó
kalitka
kendő lebben
ajtó nyílik
- puha píhe -
galamb búvik
elaléló
szárnyrepdesés
lekonyuló
szenderedés
Romantika
Ágak közé dőlt le a ház.
Puhán szállong
az alkonyat pelyhe.
Maggal játszik a nyálkás sár,
s a kert mélye sötét tükrén
te lobbansz csak,
tavirózsa
fehér tüzű kelyhe.
Az ősz
Elfoszlanak már a nyári álmok
az idő szárítókotelén.
Magány települ a nedves ágra,
s szennyes esőt facsar a világra
komoran a fémnézésű ég.
Táj
Befolyja lassan már a várost
az éhes ősz nyálkás tengere.
Ember siklik iszap-otthonába,
s mohón lüktet le a szűk utcára
az ezüst nap síkos hal-szeme.
VÉGÜL
Profán ima karácsony éjszakáján
1
Fehér gyertyát gyújtok neked.
Szép karácsony este van.
Hagy szóljak néhány szót veled,
ha - mint mondják - az égben vagy.
Meséljük, hogy megszülettél,
hogy láng légy a világ-hidegben,
savmarta sebünkre írt tegyél,
s reményt csiholj az emberekben.
Vézna gyerek, csengőd lestem:
parázsevő lóra vártam.
Ajándékod elfeledted.
Szomján hagytál, hogyha vágytam...
Vak gyermekek nyújtják feléd
vádlón esengő karjaik,
és aki a gyapjúnkra les,
küldi hozzánk a szent misén
az önjelölt pásztoraid.
2.
Körülüljük most az asztalt,
hív a gyertyák meleg fénye.
Átölel és megvigasztal
pár percre a puha béke.
Hinnék én a szép csodákban,
e fa zöld-igézetének:
hogy az űrben méltósággal
színezüst gömbök zenélnek.
Hogy ének zeng fenn a légben,
s kinyílik rá a nagyvilág,
s a lecsorduló nap fényében
megremegnek az almafák...
De a láng gyorsan fellobog,
árnyék kúszik le a falon.
Az üvegen eső kopog,
sötét les be az ablakon.
2.
Kint a csillag nem mutat rád.
A pásztor vackán morog, s fél,
és az ázó vas-éjszakán
veszélyről zúg, üvölt a szél.
Uram! Jó lenne már,
ha megszületnél...
Tél
Szél feszül a sötét éjszakának.
Az űrből le csillagköd ragyog.
Felhőre fagy a Hold mély ezüstje,
s lélek árnya szökik megrebbenve
a fehéren felizzó havon.
Látomás
Ezer csepp csillogtatta a népfényt
a keresztes pók lágy fonalán,
s mi szédülten dőltünk el középen,
hogy zsongítson el a ringatás.
Kúszott a pók, és ezer láncával
vigyorogva átfont, pörgetett,
s bódultán hisszük: selyemfonállal
puha pólyába öltöztetett.
Az éj-barna mérgétől most újra
elmúlt hős napokról álmodunk:
teherautón vágunk ki az útra,
és kezünkben nyírt zászlót fogunk.
Hív a zászlóról csorgó ló-vére
a térre bosszút üvölteni,
kiskatonát lőni le a kőre,
s meleg szívét kiszakítani.
Fogoly vadként bőg a tank az utcán,
és mi gyorsan meghúzzuk magunk;
lopva lesünk ki a kapu alján,
s gyerek kézbe gépfegyvert adunk.
És egyre apad a piros vérünk,
a potroh kéjesen megremeg.
A fehér ló ellebeg előttünk,
s a fülünkben sámán dob pereg.
Ki velünk e részeg kábulatban
sztyeppék szelét nem vél hallani,
gyűlölködve nézzük, és azonnal
készek volnánk éltét oltani.
De távolban megzörren egy levél.
Tavasz fölénk kék eget feszít,
és szelíden, méltósággal felénk
ártatlan szemű őz közelít.
Reánk lép majd karcsú kis lábával,
a pók nyirkos, zöld árnyékba búj,
és a tépett háló foszlányában
zörgő testünk légző földre hull.
Aszott húsunk hangyák cipelik szét,
szorgalmasan, elrejtett bolyukba,
és a mezőn széjjel kódorgó szél
sem emlékszik majd sóhajunkra.
(1993)
Egy kiválóra
A semmibe hogy végleg ne rántson
a nyirkos, hideg, üres kis lelked,
bocsáss meg, tudod, én belátom:
éhgyomorra kiváló kell lenned.
Hogy magad köré az önimádat
síkos, csillogó jegét növeszted,
örülj, mert rajta a várt csodálat
(igaz, kaján) pírjai remegnek.
Az affektált szavak vattájában
élvezd, markold a lét melegét,
mert kis szobád nedves magányában
számonkérőn, égető ágyával
meglátogat újra majd az éj.
Tragédia
Nézd!
Letörli az arcáról az embert,
s kidülled szeméből a hazafi.
Kacagányba öltözik a rablás,
fal tövén nyuszit a rúgott jóság,
s pőre bőrén égnek rongyai.
A nap hőköl.
Lekap színt és fényt a nagyvilágról.
Lerohad a nyár az ázó fákról,
vér-sós ízzel arcul csap a szél.
Barát előtt az ajtó kulcsra zárul,
a pokróc alatt karommá rándul
a becézéstől kihűlt tenyér.
(1993)
Sárga szirmú
Sárga szirmú lelked,
kis fekete váza,
miért tárulkozik
a nap sugarára?
Siket őszi fény ez.
Ablakon révedt be.
Félelem, irigység
sűrűz itt a légbe.
Késő rózsa
Húzódik az ősz a ház tövére,
avar-ronggyal befedi magát.
A fáradt nap kiönti a kertre
a nyáltól még meleg sugarát.
Késő rózsa, átizzol a tájra,
és a lég aranylón fellobog.
Lüktet szirmod duzzadt sóvárgása,
s piros vágyad esdön meghajol.
De lásd, szemem ablaka az eget
riadt kék fénnyel, törten issza,
- és leskő éjjel a hátam megett -
mögüle félve nézek vissza.
Itt belül, a magány homályában
egy élet lomjai hevernek,
és égetem csontom pórusában
rőzséjét a maradék melegnek.
Törjétek szét!
Törjétek szét az öntudatot!
Szorít a lencse-üvege!
Sugarától
jéggé dermed bennem
a komor űr kristály hidege.
Jöjj, karolj át puha önámítás!
Hadd mosson át
újra gőzölögve
a csobogó élet melege...
Névtelen levél
Ne szökj meg. Kérlek!
Puha fehér paplanoddal
ölelem drága lázas testedet!
"íme, Sionban egy követ tettem le,
próbakövet, drága szegletkövet,
erős alappal:
ki benne hisz, az nem fut!"
Lásd
Lásd,
a világ ellobban előled,
s csontod közt az űr hidege fúj.
Nedvedtől hízik a hó
a csilló ágon,
s szerte szökő atomjaid
ívfénye kihuny.
Emlék
Fény motoz az alvó levelek közt.
Égre szédül a rét darazsa,
s a fák árnya zöld fátyola alól
kiizzik a rózsák parazsa.
Gyerek kuncog,
homok pereg rózsaszín térdére,
s elcsöppenő arany golyót
formáz a nap
szőke kis fejére.
Fekete
1.
Elfordult a nap az unt világtól,
rozsdás dunnájába lemerült,
s a völgyből,
á szürke bokrok alól
a föld sötét vére
egyre gyűl.
Szétárad a fázós ázó fákban,
a nyirkos köd is
megfeketül,
és az éjből felmeredő ággal
a tölgy fenyegetőn
kifeszül.
2.
Ajtórésen és ablaknyíláson
betódul a lágy fekete éj.
Bújna előle a lámpa,
pislog, lendül,
olyannyira fél.
És az éj csak egyre árad,
fojtogat a nyírkos melege,
és tőle lesz itt az izzadt ágyon
az álom is
sáros fekete.
3.
Rémülten néz a nap a világra:
a föld fekete vére megfagyott,
és az öreg hanyag tél reája
szennyes, rongyos hó-vattát rakott.
Töredék
Szél fújja a lélek szűz haváról
izzadt álmunk savanyú ködét.
Téli eszmék gyulladt szeme
ég ki a homályból,
s a fázó hit issza melegét...
Végül
Felizzik a fehér hó a tájra,
fáról huppan,
és a szürke ég alatt örül.
De láng villan hirtelen a tájra.
Köd indulna,
s eloszlik a nedves fák körül.
Kéket lehel a nap rá a hóra,
sárgát parázslik a ház fala,
s a villanó fénytől átrágyogva
meghökken a hideg ablaka.
Rögre buggyán a föld izzadása.
Folyón a hab a nyárról fecseg.
Metszőkésért sír a barack ága,
felduzzadó álmáért remeg:
szomjas gyerek tépi le gyümölcsét,
és szürcsölve jót harap belé.
A meleg nap borzolja kis fejét,
s rózsás ujján csorog le a lé.
Világmindenség
Sistereg az égi tűzijáték,
s az űr fekete kárpitján kigyúl.
Fölé süvít a Föld kék izzása,
virágot nyit, s az élet szikrája
a villanó éj tükrére hull.
Tipográfiai tervezés és szövegszerkesztés:
Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely
*
Nyomás és kötés:
Sárospataki Nyomda Kft., Sárospatak
Felelős vezető: Derda László
|